Európában nem számít akkora névnek, aminek talán az is az oka, hogy az együttes nem sok energiát fordított eddig az itteni promócióra és koncertezésre. Zenéjükben a pszichedélia, az indie, a folk, a country és az americana elemei vegyülnek, és szokás őket néha az amerikai Pink Floydnak is nevezni. Tény, hogy szívesen merítenek ihletet a Floydtól, különösen az átmeneti, vagyis a Syd Barrett fémjelezte és a nagy befutást jelentő The Dark Side of the Moon közötti korszakból, és ennek fényében nem meglepő, hogy Bo Koster billentyűs tagja Roger Waters turnézenekarának is. A MMJ áttörése 2005-ben következett be a Z című albummal, és a szintet azóta is sikerül tartaniuk. Legújabb, nyolcadik munkájuk az öt évvel ezelőtti The Waterfall egyenes ági folytatása: annak a lemeznek az outtake-jeiből rakták össze a második részt, egy-két újonnan írt dallal megtoldva. Nagyot téved, aki attól tart, hogy egy klasszikus resztligyűjteménnyel szánta meg rajongóit a zenekar – a Waterfall II remekül illeszkedik az életműbe. Oké, a Climbing the Ladder idétlen countryja kissé lelóg róla, de hogy Jameséknek nem áll rosszul a western, azt a jópofa zongoraszólóval megspékelt Run It bizonyítja. A Floyd a nagyszerű Still Thinkinből hallható ki leginkább, de a többtételes szerzeményben a Beatles is vastagon benne van. A Spinning My Wheel tisztára Mercury Rev-féle dreampop, a Welcome Home egy aranyos folkballada, a Magic Bullet a szokatlan ritmikája miatt érdemel figyelmet, a rockos és komplex Wasted egy kicsit a Dovesra emlékeztet, a First Time meg a falzettes ének miatt a Radioheadre. Az album központi dala a dalszövegében az R.E.M.-re és a Slayerre is utaló Feel You, amely olyan, mint egy ártatlanul bombasztikus zongoraballada a ’70-es évekből, és amire még Father John Misty is igencsak büszke lenne.
ATO Records, 2020
