Interjú

„Marslakónak csúfoltak”

Mario Biondi énekes

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2020. augusztus 30.

Zene

A jazz és a soul egyik legnevesebb európai előadóját a szicíliai Barry White-ként emlegetik érzékien búgó „fekete” baritonja okán. A nagyvilág számára Ray Charles fedezte fel, miután olasz turnéján ő volt „az előzenekar”, de azóta készített már albumot Al Jarreau, James Taylor és Chaka Khan közreműködésével is. A hazai közönséggel először a Paloznaki Jazzpikniken találkozott 2016-ban, ahol a tervek szerint augusztusban ismét fellép.

Magyar Narancs: Ennio Morricone halála kapcsán azt írta Facebook-posztjában, hogy „magamhoz veszem az energiádat”. Milyen kapcsolatban állt a maestróval?

Mario Biondi: Tizennégy évvel ezelőtt azt terveztük, hogy összehozunk valamit közösen, de akkoriban nagyon lefoglalt engem a This Is What You Are című dalom sikersorozata. Sajnálom az elmulasztott alkalmat. Ennio őszinte érzelmeket és megbecsülést tanúsított a hangom, a munkásságom iránt; nagy ember volt, páratlanul szerény és érzékeny. Amikor az ilyen típusú kolosszusok elmennek, ürességet, szomorúságot hagynak maguk után, ugyanakkor a bizonyosságot, hogy az életművük soha nem merül feledésbe.

MN: A pályakezdését idézik a kisebb, családiasabb jellegű szabadtéri fesztiválok, mint amilyen a Paloznaki Jazzpiknik?

MB: Gyerekkoromban templomi énekesként kezdtem, majd apámat kísértem Catania utcáin, terein. A piknik visszaidézi a gyerekkoromat, a fiatalságomat, a 70-es éveket, amikor a szüleimmel kikocsikáztunk a természetbe. A mama mindenféle finomságot készített a kosárba, és ha csak órákra is, de elfeledkeztünk a minket körülvevő valóságról, a maffiáról, a terrortámadásokról. Az elveszett idill hangulatát idézik fel bennem az ilyen meghitt, családias fesztiválok. Sajnos nálunk elég rémes most a helyzet, a fesztiválokat a járványhelyzet miatt elhalasztották.

MN: Nem töltötte tétlenül a karantént Parmában. A Nemico invisibile (Láthatatlan ellenség) elnevezésű projekt keretében kollektív éneklésre buzdította zenésztársait.

MB: A lockdown idején ki-ki eltérő mértékben arra kényszerült, hogy megvívja a maga harcát a koronavírussal. A kezdeti rémület után arra gondoltam, hogy mindenki bajban van, de különösen az egyedül élők, az idősek, a méltatlan körülmények között élők. Egy dallal próbáltam megfogalmazni ezt a helyzetet. Összetoboroztam néhány énekest és zenészt: Annalisa Minettit, Gaetano Currerit, a Pooh együttest, Jean-Paul „Bluey” Maunickot az Incognitóból. Felvettük a kapcsolatot az Auser nevű egyesülettel, és a YouTube-ra feltett dal bevételét nekik adományoztuk, hogy ételt, háztartási szereket vegyenek belőle a rászorultaknak.

MN: Beszéljünk kicsit arról, hogyan lett a zenészcsaládból származó Mario Ranno nevű srácból Mario Biondi!

MB: Apám egy autóbaleset következtében fiatalon derékba tört zenei örökséget hagyott rám. Slágerszerző-énekes volt, miként a nagymamám is. Stefano Rannónak hívták, a Biondi művésznevet azért vette fel, mert nemzedékekre visszamenően, a normandiai vérvonalnak köszönhetően szőkék vagyunk. Az ő iránta való tiszteletből lettem Mario Biondi.

MN: Kézenfekvő lett volna, ha a mediterrán énekes-zeneszerzők hagyományos útját követi, olasz nyelven előadott érzelmes dalokkal. Ezzel szemben a göröngyösebb utat választotta. Miért?

MB: Így hozta az élet. Kamaszkoromban egy taorminai lokálba keveredtem, ahová főleg külföldi közönség járt: franciák, németek, belgák, amerikaiak. Idővel kénytelen voltam nemzetközi repertoárral fellépni, és elsajátítani az angol nyelvet. Nappal gőzerővel tanultam az angolt, rongyosra hallgattam az összes fellelhető pop-, rock- és jazzlemezt, az angolszász zenei kultúrát szívtam magamba. Amikor énekeltem, mindenkitől azt hallottam vissza, hogy milyen különleges hangom van, meghódíthatom vele a világot. De én nem híres akartam lenni, csak annak élni, ami a legjobban érdekel, a zenének.

MN: Ray Charlesnak mekkora szerepe volt abban, hogy zenei identitása szerves része lett a jazz, a soul, a blues?

MB: Soha nem felejtem el, hogy 16 éves srácként majd’ megvesztem azért, ahogy Ray Charles a Sanremói Dalfesztivál díszvendégeként a Georgia on My Mindot előadta. Egy évvel később az a kiváltság ért, hogy Taorminában felléphettem előtte, így közelről láthattam, ahogy a testével, a lelkével, az érzelmeivel egy másik létállapotba kerül. Ezt a zenei élményt kerestem a magam számára is, mindamellett, hogy a klasszikus zene is óriási hatással van rám, különösen Rachmaninov. De meghatározó volt az is a számomra, hogy megismerkedhettem Al Jarreau-val, akit azóta is a mentoromnak tekintek.

MN: Az olasz közönség leginkább a sanremói szereplései óta jegyzi a nevét. Érzékel egyfajta belterjességet az olasz zenei életben?

MB: A korlátozottság, a közösségen kívüliség végigkíséri a pályámat, a megítélésemet. Képzeljen el egy platinaszőke, hosszú, sovány, fehér bőrű fiút, akit marslakónak csúfoltak a szülőföldjén, Szicíliában. Aztán amikor érzelmi okokból Emilia-Romagnába kerültem a húszas éveim elején, én lettem a „marokkói”. A zenei stílust, amit képviselek, a jazz, a soul, a pop és a funk keverékét a mainstream nem fogadja be, de a műfaji puritánok számára is értelmezhetetlen. Ezzel szemben a közönség imádja. Hozzászoktam ahhoz, hogy magányos farkasként járom az utamat.

MN: Ezzel szemben Amerikában sok világhírű zenésszel dolgozott együtt. Szabadabbnak érezte magát ott?

MB: Amerikában senki nem arra kíváncsi, hogy honnan jöttél, hanem arra, hogy mit tudsz. A New York-i jazzklubokban megéltem a pozitív diszkrimináció csodáját, amikor bekiabáltak: „Hihetetlen, micsoda hang! Olyan fehér, mint a mozzarella, mégis úgy énekel, mint egy fekete!” Szerencsére ettől nem lettem öntelt, elbizakodott, talán azért, mert megmaradt az otthonról hozott alázat, szemérmesség. Úgy megyek ki a színpadra, mint akin látszik, hogy nem szerepelni akar. Nagyon távol állnak tőlem a zeneipart jellemző bratyizások, jópofizások. Valószínűleg lehetőségem lett volna felépíteni egy amerikai karriert a producer mogulok közbenjárásával, de mindez hidegen hagyott.

MN: Hogyan született a névjegyévé vált 2006-os dala, a This Is What You Are, amelynek a nemzetközi elismertségét köszönheti?

MB: A Handful of Soul című albumomon dolgoztunk éppen, amikor egy japán producer érdeklődése nyomán, szerzőtársammal, Alessandro Magnanival azt vettük a fejünkbe, hogy megcélozzuk az ázsiai piacot: a This Is What You Are a 80-as évek amcsi jazzstandardjeinek stílusában készült, ami ott nagyon bejön. De a kislemezre felfigyelt a BBC egyik zenei szerkesztője is… A szám meglepő módon hetekig vezette a slágerlistát, és hihetetlen eladási számokat produkált Angliában, majd onnantól kezdte bejárni az európai rádióállomásokat.

MN: A fantasy és az animációs filmek iránti vonzalma okán írt kísérőzenét Disney-filmekhez, vállalt szinkronmunkákat?

MB: A This Is What You Are után mindenféle megkeresések értek, sokan megkörnyékeztek különféle ajánlatokkal. A Macskarisztokratákkal kezdődött a kalandozásom az animációs filmek világában. Felkértek, hogy készítsem el és énekeljem fel a film két fő betétdalát, majd Tonino Collana szinkronrendezőnek köszönhetően vehettem részt olyan szórakoztató kalandokban, mint az Aranyhaj és nagy gubanc című fantasy-animáció banditájának vagy a Rio gengsztervezérének a szinkronizálása. Persze az is sokat számított, hogy ezzel a gyerekeimnek is nagy örömet szereztem.

MN: Ha már a gyerekeit hozta szóba, úgy tudom, hogy népes család eltartásáról kell gondoskodnia, sőt hamarosan kilencszeres apaság elé néz. Hogyan képes megosztani magát a sok gyerek és a zenéléssel járó életforma között?

MB: Ötvenhez közel, sok utat bejárva, nyugodtan kijelenthetem: a család mindennek a végső értelme. A legidősebb gyerekem 23 éves, a legkisebb 3, és szeptemberre várjuk Matilda lányomat. Igyekszem jelen lévő apa lenni, bár a hat felnőtt már nem szorul nevelésre, a kamaszok pedig most kezdik követelni a függetlenségüket. A leginkább az foglalkoztat, hogy milyen jövőt hagyunk a gyerekeinknek. Nem térhetünk vissza az eddigi, úgynevezett normalitáshoz, hiszen pont arra figyelmeztet minket a koronavírus-járvány, hogy nem folytathatjuk úgy, ahogy eddig tettük. Valamit nagyon elrontottunk, amit muszáj lesz jóvátenni.

Neked ajánljuk