Nem kell különösebben sok energiát ölni a keresgélésbe, ha a filmkészítők bűvészboltjában a droggal küzdő ember nyavalyái és a gyermekét innen-onnan visszaszerezni akaró anya nehézségei után kutatunk. Ott van mind a kettő rögtön a bejárattal szemközti polcon, számos változatban, tán még az Adidas is gyárt ilyeneket. Attól sem dobunk rögtön egy hátast, ha valaki e kettő kombinációjával hozakodik elő. De épp ez a kihívás, aktuális üzenetet küldeni a filmmúzeumból. Assayas rendező jelentős tapasztalatú versenyző, vagy a tizedik filmjénél jár, de pont ilyesmiben a dörzsöltség ritkán előny, hacsak nem valami ordas könnyfacsarászat készül. Nos, ezúttal ilyesmiről szó sincs, szerencsére végig megmaradunk a pasztellban. Sőt, néha már reklamálnánk is, törjön ki már valami frász, ám valószínűleg az alkotónak van igaza, jobb, hogy nem. E visszafogottság legkivált a (mint mondtuk, a droggal és a gyermekéért küzdő) hősnő személyén keresztül válik a napnál is világosabbá. Amikor a nyomába szegődünk, egy bukott, negyvenen túli zenész bukott asszonya, rockszakmatündökléséből már csak a napi szúrás a biztos nekik. Van egy fiuk - Kanadában, a pasi szülei nevelik. Oh, ez a rock'n'roll-életforma, legyinthetnénk, de ahogy a dal mondja, vannak, akik nagyon tudnak bejönni... Mire észbe kapunk, hogy ezúttal milyen jól is van mindez odarakva, a csávó már alulról szagolja az ibolyát egy aranylövés következményeként, a csaj meg a rács mögött, voltaképpen ugyanezért (ő szerezte az anyagot, ám egy kiadós veszekedés miatt épp házon kívül volt a perdöntő pillanatban). 6 hónap nem is olyan nagy idő, pláne, ha átugorja a film. A film, ami igazából csak eztán, Emily szabadulásakor kezdődik.
Persze innen is csak a szokvány hínárosában vergődünk (ugye a "vajon sikerül-e" sztori következik), de az első pár perc már bőségesen elégséges volt ahhoz, hogy elhagyjuk ez irányú aggodalmainkat. Épp a dolgok valamennyire belátható menete a biztosíték arra, hogy nem ütközünk kulisszahasogató akciókba. Jön-e tehát sittre sín? Helyes vágányra terelődik-e ennek a helyes nőnek az élete a hátralévő másfél órában? Nem halogathatjuk tovább, ez a helyes nő régi kedvencünk, Maggie Cheung. Ez a rendező marha nagy szerencséje (belátom, erről talán őt kéne megkérdezni, hisz a művésznő valamikor a felesége is volt, aztán annak vége lett - de ez minket miért érdekelne). Mert Maggie egy ötös találat ebben a szájrángatós színi világban! Hisz a szeme is alig rebben, mégis mindent elhiszünk neki. Azt is, amit nem közöl. S így van vele a film is, ha akarom, az se biztos, ki is ő, csak az, hogy mit akar - még sincsenek semmiféle azonosulási nehézségeink.
A produkció erős nemzetköziségének köszönhetően, szabadulása után bejárhatjuk Emily után koslatva Tolnát, Baranyát. Kanadából Párizsba megy, egy kínai étteremben munkába áll, ám zenei karrierjét sem hagyná annyiban, régi ismerősök, üzletfelek kerülnek elő, a hernyót felváltja a Metadon. Párizs persze tipikusan az a hely, ahol könnyen ott felejti magát az ember, úgy tűnik, itt a film is belevész a részleteibe, de ezek a lassan múló percek túlságosan is kellemesek a nézőjének, aki maga is e pepecselés foglyává válna, ha nem közelítene a gyerek is egészen Londonig. Apósék hozzák, mert a nagymama rákját kell kezelni, illetve elhalt fiuk hátrahagyott ügyei is oda szólítják őket. Velük kell hát megküzdeni, törvényhatósági végzésük van nekik arról, hogy Emily még a kisfiú közelébe sem ereszthető. De semmi sem ilyen egyszerű, illetve Nick Nolte-ról sem feltételezhetjük, hogy úgyszólván zéró gázsiért elvállalta volna a szimplán gonosz após szerepét, így a metropolis állatkertjében végre találkozhatnak, anya és gyermeke... Nolte persze kitesz magáért, ami ugyan leginkább abban áll, hogy úgy mond le Hollywood közkézen forgó gesztusairól, hogy a sajátjait - melyek azonban úgy mondhatók originálisnak, hogy tudjuk, ha azt mondjuk, Hollywood, az az ő szorgalmas beszállítói munkáját jelenti - egy pillanatra sem felejti, csak visszafogja. Egészen pontosan, eljátssza, hogy visszafogja, ha meggondoljuk, zseniális. Nagy színész a maga szűk keretei közt (míg Maggie Cheung épp az ellenkezője, korlátok nélkül természetes). Ha Emilynek egy szikrányi esélye van a droggal szemben, kivel járhat jobban az a gyerek, tényleg az öreg/beteg nagyszülőkkel? De még ennek figyelembevételével is úgy kezdődik minden kérdés, vajon sikerül-e? Egy röpke együttlét alatt kiigazítani múlt idők csomó visszafordíthatatlan baját, vajon sikerül-e? Hogy mást ne mondjunk, a mama azon a tripen tartotta a kiskölköt, hogy az apját Emily gyilkolta meg.
A szétporló tevés-vevés közben mégis a távolság a legkönnyebben leküzdhető, mely ellentmondást ugyan az égvilágon semmi nem oldja fel, alkalmasint meg sem próbálja senki, legkevésbé a rendező. Ilyenformán a csaták San Franciscóban érnek véget, miért is ne, élénk zenei életéről messze földön (naná) híres város az. Meg nem mondom persze, hogyan. Jól-e, rosszul-e. Egyfelől, aki egy darabig nézi már a filmet, az előtt nem lehet kétséges, másfelől, nem azért érdemes megnézni, hogy milyen lesz a vége. A valódi nézői kérdés, hogy Maggie Cheung amúgy eddig is ismert zseniéért-e, vagy van valami mégis a mondott tevészkedésben? Hogy Assayas időnkénti látványos döntésképtelensége véletlenül nem szolgál-e mindnyájunk javára? A Tiszta semmiképpen sem tisztán elpazarolt idő. De megkérdezhetik Courtney Love-ot is.
Az Odeon + InterSonic bemutatója
