Ha van valaki Phil Collins (és Bono) mellett, aki az idők során sok zenerajongóval megutáltatta magát, akkor az mindenképpen Sting. Pedig a Gordon Sumner néven anyakönyvezett művész karrierje nagyszerűen indult a Police élén, de aztán ugyanaz történt vele, mint az azonos életkorú Collinsszal: túlságosan sokat fürdött a rivaldafényben. Zenekara feloszlása után szólókarrierbe kezdett, filmezett, megpróbálta megmenteni az esőerdőket, rettenetesen fitt maradt, és még a tantrikus szexről is mindenkinek ő juthatott az eszébe. Közben pedig egyre gyengébb munkák jöttek ki a keze alól – az első négy szólólemeze még kifejezetten élvezetesre sikeredett, az 1996-os Mercury Fallingtól kezdve viszont menthetetlenül beállt nála a kreatív kóma.
| ||
Az idén 65 éves Sting 2003 óta nem készített hagyományos pop/rock lemezt, bár azért nem tűnt el a szemünk elől. Az elmúlt 12 évben például ötször is koncertezett Magyarországon, volt közös turnéja Paul Simonnal, valamint Peter Gabriellel, a Police újjáalakulásáról nem is beszélve. Kiadott lantlemezt, illetve matróznótákat tartalmazó albumot, idén pedig ő volt az első zenész, aki az újranyitott Bataclanban fellépett. Mostanra aztán elkészült az úgynevezett visszatérő lemeze is, amely a címe alapján igazi New York-i albumnak tűnik (egy ideje ez a város Sting lakóhelye) – holott mégsem az.
| ||
A 57th & 9th kifejezetten gitáralapú munka (szokás szerint a jó öreg tettestárs, Dominic Miller kezeli a hangszert), és néhány egészen kellemes pillanat is fellelhető rajta. Az I Can’t Stop Thinking About You jópofa rocksláger, akárcsak az If You Can’t Love Me, a legrockosabb darab azonban a Petrol Head – talán még ebben a dalban engedi szabadjára a legjobban a művész a most már kissé mélyebb fekvésű orgánumát (ez utóbbi valószínűleg Johnny Rotten számára a legjobb hír, aki korábban Sting hangját a lufiból kiengedett levegő sípolásához hasonlította). A művész az aktualitásokra is gyorsan reagál: a 50,000 az idén elhunyt rocklegendákról, az Inshallah a menekültválságról, míg a One Fine Day a klímaváltozásról szól. Utóbbi szövege sajnos rettenetesen szájbarágós, de még ez sem rontja le nagyon ezt a szerencsére rövid és abszolút tisztességes lemezt: a 57th & 9th Sting legjobb munkája az 1994-es Ten Summoner’s Tales óta, és ha az ember a jobb sorsra érdemes Collinsnak meg tudott bocsátani, akkor, lássuk be, Stingnek is kijár a pardon.
Cherrytree/Universal, 2016
