HANGADÓ - interjú

„Mindig mást szállított”

Vajda Gergely zeneszerző, karmester Stravinskyról

Zene

Ötven éve halt meg Igor Stravinsky. De írhatnánk Sztravinszkijt is, több arca volt, megnéztünk néhányat ezek közül. Volt közöttük nemigen ismert, sőt egyenesen kellemetlen is.

Magyar Narancs: Mi az az egy vagy két szó, ami azonnal eszedbe jut, ha azt mondom, Stravinsky?

Vajda Gergely: Kamaszkoromban volt egy mániákus, nagyjából másfél éves Stravinsky-korszakom. Feltétel nélkül mindent imádtam tőle. Ez később aztán árnyalódott. Nemrég pedig épp olvastam egy cikket Stravinsky fasisztoid megnyilatkozásairól, ami valahogy meg is lepett, meg nem is.

MN: Három korszakot szokás megkülönböztetni a pályáján – az oroszt, a neoklasszikust és II. világháború utáni, részben szeriális műveket is hozót. A 19. század, még a 20. század első fele is sok helyen a nemzeti zenék feltámadását hozta. Bartók alapvetően feldolgozta és beépítette a népzenét a műveibe – Stravinsky hogyan használta a népzenét?

VG: Bartók és Kodály megközelítése forradalmian új volt a népzene kezelésében, új volt már a gyűjtés módja is. Stravinsky zenekari zenéjében a Rimszkij-Korszakov-vonalat viszi tovább, lényegében a romantikát. A Tavaszi áldozat persze rendkívüli hatást gyakorolt és gyakorol ma is, fontos mérföldkő, de visszatekintve, ellentétben a dodekafóniával, nem forradalmian új esztétika, inkább egy, a késő romantikához hasonló zsákutca, miközben annak nagyon egyéni, egyszeri és megismételhetetlen tagadása is.

MN: Glenn Gould, aki többre becsülte a Tűzmadárt, mint a Tavaszi áldozatot, érdekes megjegyzést tett, amit egyébként mások is alátámasztanak. Eszerint igenis van felismerhető Stravinsky-stílus, de igazából még sincs, mert a földrajzi vándorlásaival párhuzamosan – Oroszország, Franciaország, Svájc, USA – a zeneszerző is változott, sosem tudott megállapodni. Gould szerint mindig inkább sokkolni, irritálni akart, a neoklasszikus korszaka pedig inkább parodisztikus.

VG: Stravinsky a zeneművészet főcsapása felől nézve valójában inkább konzervatív volt, semmint avantgárd. Amit alkotott, azt mindig valami ellen tette, dafke, csak azért is. Ez alapvető személyiségjegy volt nála. Neki ne mondja meg senki, hogy milyet írjon: mindig valami mást szállított, mint amire kérték; ennek tipikus példája a Gyagilev által rendelt Pulcinella. Így tudott aztán trendkövetés helyett mindig irányzat­adó lenni. Divatdiktátor volt, azt hiszem, ez a pontosabb meghatározás.

 

Fotó: Oláh Gergely Máté

 

MN: Más forrás „jellegzetesen gyökértelen száműzöttként” jellemzi.

VG: Igen, illetve mindig ő döntötte el, hogy éppen mi a gyökere. Ezeket az identitásokat mindig magára is vette, egyfajta szerepjátékot játszott. Egy választott szerepben idomult a mindenkori környezetéhez.

MN: Híres mondása volt, hogy „A zene önmagán kívül semmit sem képes kifejezni” – ezt hogy értsük? Esetleg arra utalt ezzel, hogy visszautasítja a programzenét? De közben írt például balettzenéket vagy operát is, amelyeknek nyilván van történetük.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.