HANGADÓ - A tenor uralmáról

Sziklaszilárd pozíció

Zene

Alárendelt közreműködőből az opera királya, sőt a popkultúra szupersztárja: ez a tenor történelmi útja. Bálvány és két lábon járó közhely, egy előítéletekkel körülsáncolt műfaj jelképe, oly sok rajongás és annyi malícia címzettje. Aki jó esetben kiénekli a magas C-t is.

Valójában a kezdetek persze nem is voltak annyira szerények, hiszen az operatörténet legelső nevesíthető komponistája, Jacopo Peri éppenséggel maga is tenor volt. Ez meg is látszott a 16–17. század fordulóján megszületett műfaj első alkotásain: Peri Euridicéjében éppúgy tenor énekelte a hitveséért az alvilágba is leszálló mitológiai dalnok szerepét, akárcsak pár évvel később Monteverdi Orfeójában. Csakhogy mindeközben beköszöntött Itáliában a kasztrált énekesek kultusza, méghozzá elsősorban a római katolikus egyház révén, amely ugyan fennen kárhoztatta a serdületlen fiúgyermekek kasztrálását, viszont újra és újra tilalmazta az énekesnők szerepeltetését. Így aztán a miskároltak valóságos tömegei léptek az énekesi pályára, s hamar kialakult az a közvélekedés, hogy az angyali hangú kasztráltak az operák férfi főszerepeibe is jól, sőt sokkal jobban beillenek – mint szerelmes ifjak és mint hősök egyaránt.

A kappan végrikoltása

Az operajátszás első nagy felfutása, majd a korán hozzákapcsolódó sztárkultuszos hajcihők sora ilyesformán már csak a másodvonalban találta a tenorokat. Amíg egy-egy nagy castratót az „evviva il coltellino!” (éljen a késecske!) fölkiáltással ünnepelt a lelkes, ám tapintatlan közönség, addig a tenoroknak jobbára be kellett érniük a mellékszerepekkel: apák, intrikusok, vagy épp komikus szolgák lehettek. Ezért hát jócskán feltűnést keltett, amikor Händel az 1720-as évek közepén nekiállt jelentős szerepeket komponálni egy tenor, a Bécs felől Londonba érkező Francesco Borosini számára. Ám innen még nagyjából egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a tenor végre átvehesse a hatalmat az operaszínpadokon, ahol a kasztráltak és primadonnáik oly hosszú időn át kitakarták. (Hogy a gall kultúrkörben ezzel egy időben hagyományosan nagy szerep jutott a tenorhangra alapozott és a tenoréneklés egyfajta meghosszabbításaként értelmezhető haute-contre fachnak, az izgalmas kultúrtörténeti és énektechnikai mellékhadszíntérnek tekinthető.)

A 18. század végéhez közeledve azután feltartóztathatatlanul leáldozott a castratiérának: az ízlés- és stílusváltozásoktól éppúgy nem függetlenül, mint a római katolikus egyház tekintélyvesztésétől. Ezt a folyamatot és a tenorok felemás felértékelődésének mindezzel párhuzamosan zajló, de ellentétes irányú tendenciáját a legkézenfekvőbb a Mozart-operákkal illusztrálni. Nála a kasztráltaknak már csak az opera seriákban jutott hely, míg német Singspieljeiben végre a tenoroké a szerelmes ifjú főszerepe. Olasz nyelvű vígoperáiban azonban a mélyebb férfihangoké, mindenekelőtt a baritoné az elsőség, s ha a Figaro házasságára gondolunk, ott egészen a zenemester Basilióig kell lefelé haladnunk a szereplistán, hogy tenorra leljünk.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk