Voltaképpen elég baj, hogy évad közben még véletlenül se megyek olyan produkciók környékére, mint a Détár-Rékasi színész házaspár által előadott Bergman-darab, a Jelenetek egy házasságból. Baj azért, mert - mint láttam most is, a Városmajori Színpad nézőterén - sok ember semmi másra nem megy, csak erre; és baj azért, mert a színházi palettának ez is része, következésképp a kritikusinak is.
Ennek az előadásnak az egyik "hívószava" éppen az, hogy igazi házaspár adja elő, vagyis valami extra tudást (mármint az életről) és szereplést ígér a nézőnek. Ráadásul ennek az igazi házaspárnak is voltak már hullámvölgyei igaziból, jó részletesen taglalva a bulvársajtóban (vagy éppen azért?); hátha ebből is felkavarodik valami a színpadon, legalább némi pikantéria vagy mi.
Gyors egymásutánban két olyan kétszereplős produkcióhoz volt szerencsém a markáns arculatot és szeplőtlen minőséget csöppet sem hajszoló Városmajori Színpadon, amelyben a két szereplő civilben is egy pár volt. Muszáj elgondolkodnom azon, vajon túl a praktikus szemponton (egy kocsi, közös kassza, közös elfoglaltság) mi indítja a színházakat és a színészházaspárokat arra, hogy ilyen vállalkozásokba fogjanak, vagyis épp a "színészházaspárságukat" tegyék ki a placcra. Hiszen ugyan ki hiszi el, hogy ha színre viszik bárhol Bergman Jelenetekjét, akkor a két szerep éppen Détár Enikő és Rékasi Károly után kiált? 'k maguk hiszik el, nyilván, és e hitnek alighanem az a nagyon civil meggyőződés az alapja, hogy Bergman "mintha csak róluk írta volna". Bárki hiszi ezt: téved. (Lépcsőházi gondolatként jutott eszünkbe, hogy színész házaspár például az igen szellemes Rómeó és Júliát kettesben előadó Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter is. De hát ők elsősorban is színészek, a "házaspárságukról" kicsit sem szól az amúgy is szomorú véget érő előadás.)
A Jeleneteket amúgy már játszották színházban is; csupa banális mondat, számos banális élethelyzet, mindösszesen egy banális válás története - mégis úgy emlékszünk a filmre, hogy megrendültünk belé. Megrendülésről nincsen szó a Városmajorban - és nem kizárólag azért, mert nem Liv Ullmann és Erland Josephson játszik Ingmar Bergman rendezésében, még csak nem is azért, mert Détár Enikő és Rékasi Károly össze- és szétborulása Balatoni Mónika rendezésében a szórakoztatást célozza, hanem mert aligha lehettünk tízen a zsúfolt nézőtéren, akik láttuk a filmet valaha.
A tízből kettő a színpadon volt, ezért aztán mégiscsak keletkezik némi megrendülés, méghozzá ott, ahol a legkevésbé van helye: a színpadon. Többnyire a két szereplő van megindulva és meghatva attól, hogy ilyesmit játszik, ilyen mondatokat mond, egyenest az élet sűrűjéből, "mintha igaziból"... A szöveget úgy mondják, mintha két másodperccel korábban hallották volna először (a brazil szappanoperáknál súgják a szereplők fülébe ilyen hitelesen), illusztrálva erősen, mozdulattal, mimikával. A közepesen gagyi díszlet kicsit sem árul el a főszereplők közegéről (ha van nekik ilyesmi), ezáltal igencsak nehézzé válik elhinni, amit magukról-egymásról mondanak. Hogy a Rékasi Károly játszotta Johann docens lenne a pszichoterápiai intézetben? És hazaesvén a kanapéra zuhanva Bach Máté-passióját hallgatja, mert ezt szereti? Ugyan már! Akkor már sokkal inkább azt hiszszük el, hogy Détár Enikő Mariannéja fogával tépi föl a chipses zacskót - jó nagyot durran bele a mikroportba (vicces ez a mikroportozás, a legintimebb szólamok visszhangoznak az esti lágy fuvallatban némi recsegéstől kísérve) -, és az ágyban ülve két marokkal nyomja magába a zacskó tartalmát.
A házasság már akkor megdöccen kissé, amikor a váratlanul jelentkező gyermekáldásnak közös elhatározásból útját kell állni. Marianne bús tekintetét, majd néma zokogását a The Winner Takes It All című ABBA-sláger festi alá magyarázón - bár nekem speciel nem az abortusz feletti szomorúságot magyarázza, hanem a zseniális Meryl Streep mély melankóliáját afelett, hogy Pierce Brosnan húsz éve terhesen magára hagyta.
A házaspár tagjai közt valódi antagonisztikus ellentét feszül - ebben az előadásban láthatóan és érezhetően az egyetlen; a filmből nem emlékszem rá, de ha volt is, súlyos nem lehetett: az asszony rendetlen, a férfi rendmániás. Emiatt persze el is lehet válni, de eljátszani színpadon csak kényszeredetten és túlhangsúlyozva lehet, mintegy parodizálva az egészet - itt is ez történik. Détár lazán dobál, Rékasi tüchtigen hajtogat.
Nem fogják elhinni: a válás utáni mélypontok, az új nőre való ráunás, az új pasi levadászása után a valahai pár a közös chipsevésben és a rendetlenségben talál egymásra és újabb fölhevült erotikus kalandokra: amilyen feltűnően hajtogatott korábban Rékasi, most épp oly feltűnően hányja le a gönceit.
Az előírt veszekedések beleélős intonációban fordulnak primitívbe (azért a kamupofon csak legyintés!), a kibékülések vadul erotikusba, ahogy azt a szappanoperákban látjuk; közben házasodnak mindketten, vagyis a darab befordul a Jövőre veled ugyanittbe, és megtalálni véli saját közegét.
Városmajori Színpad, augusztus 16.
