Színház - Jóban, rosszban - Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból

  • Csáki Judit
  • 2009. szeptember 3.

Zene

Voltaképpen elég baj, hogy évad közben még véletlenül se megyek olyan produkciók környékére, mint a Détár-Rékasi színész házaspár által előadott Bergman-darab, a Jelenetek egy házasságból. Baj azért, mert - mint láttam most is, a Városmajori Színpad nézőterén - sok ember semmi másra nem megy, csak erre; és baj azért, mert a színházi palettának ez is része, következésképp a kritikusinak is.

Voltaképpen elég baj, hogy évad közben még véletlenül se megyek olyan produkciók környékére, mint a Détár-Rékasi színész házaspár által előadott Bergman-darab, a Jelenetek egy házasságból. Baj azért, mert - mint láttam most is, a Városmajori Színpad nézőterén - sok ember semmi másra nem megy, csak erre; és baj azért, mert a színházi palettának ez is része, következésképp a kritikusinak is.

Ennek az előadásnak az egyik "hívószava" éppen az, hogy igazi házaspár adja elő, vagyis valami extra tudást (mármint az életről) és szereplést ígér a nézőnek. Ráadásul ennek az igazi házaspárnak is voltak már hullámvölgyei igaziból, jó részletesen taglalva a bulvársajtóban (vagy éppen azért?); hátha ebből is felkavarodik valami a színpadon, legalább némi pikantéria vagy mi.

Gyors egymásutánban két olyan kétszereplős produkcióhoz volt szerencsém a markáns arculatot és szeplőtlen minőséget csöppet sem hajszoló Városmajori Színpadon, amelyben a két szereplő civilben is egy pár volt. Muszáj elgondolkodnom azon, vajon túl a praktikus szemponton (egy kocsi, közös kassza, közös elfoglaltság) mi indítja a színházakat és a színészházaspárokat arra, hogy ilyen vállalkozásokba fogjanak, vagyis épp a "színészházaspárságukat" tegyék ki a placcra. Hiszen ugyan ki hiszi el, hogy ha színre viszik bárhol Bergman Jelenetekjét, akkor a két szerep éppen Détár Enikő és Rékasi Károly után kiált? 'k maguk hiszik el, nyilván, és e hitnek alighanem az a nagyon civil meggyőződés az alapja, hogy Bergman "mintha csak róluk írta volna". Bárki hiszi ezt: téved. (Lépcsőházi gondolatként jutott eszünkbe, hogy színész házaspár például az igen szellemes Rómeó és Júliát kettesben előadó Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter is. De hát ők elsősorban is színészek, a "házaspárságukról" kicsit sem szól az amúgy is szomorú véget érő előadás.)

A Jeleneteket amúgy már játszották színházban is; csupa banális mondat, számos banális élethelyzet, mindösszesen egy banális válás története - mégis úgy emlékszünk a filmre, hogy megrendültünk belé. Megrendülésről nincsen szó a Városmajorban - és nem kizárólag azért, mert nem Liv Ullmann és Erland Josephson játszik Ingmar Bergman rendezésében, még csak nem is azért, mert Détár Enikő és Rékasi Károly össze- és szétborulása Balatoni Mónika rendezésében a szórakoztatást célozza, hanem mert aligha lehettünk tízen a zsúfolt nézőtéren, akik láttuk a filmet valaha.

A tízből kettő a színpadon volt, ezért aztán mégiscsak keletkezik némi megrendülés, méghozzá ott, ahol a legkevésbé van helye: a színpadon. Többnyire a két szereplő van megindulva és meghatva attól, hogy ilyesmit játszik, ilyen mondatokat mond, egyenest az élet sűrűjéből, "mintha igaziból"... A szöveget úgy mondják, mintha két másodperccel korábban hallották volna először (a brazil szappanoperáknál súgják a szereplők fülébe ilyen hitelesen), illusztrálva erősen, mozdulattal, mimikával. A közepesen gagyi díszlet kicsit sem árul el a főszereplők közegéről (ha van nekik ilyesmi), ezáltal igencsak nehézzé válik elhinni, amit magukról-egymásról mondanak. Hogy a Rékasi Károly játszotta Johann docens lenne a pszichoterápiai intézetben? És hazaesvén a kanapéra zuhanva Bach Máté-passióját hallgatja, mert ezt szereti? Ugyan már! Akkor már sokkal inkább azt hiszszük el, hogy Détár Enikő Mariannéja fogával tépi föl a chipses zacskót - jó nagyot durran bele a mikroportba (vicces ez a mikroportozás, a legintimebb szólamok visszhangoznak az esti lágy fuvallatban némi recsegéstől kísérve) -, és az ágyban ülve két marokkal nyomja magába a zacskó tartalmát.

A házasság már akkor megdöccen kissé, amikor a váratlanul jelentkező gyermekáldásnak közös elhatározásból útját kell állni. Marianne bús tekintetét, majd néma zokogását a The Winner Takes It All című ABBA-sláger festi alá magyarázón - bár nekem speciel nem az abortusz feletti szomorúságot magyarázza, hanem a zseniális Meryl Streep mély melankóliáját afelett, hogy Pierce Brosnan húsz éve terhesen magára hagyta.

A házaspár tagjai közt valódi antagonisztikus ellentét feszül - ebben az előadásban láthatóan és érezhetően az egyetlen; a filmből nem emlékszem rá, de ha volt is, súlyos nem lehetett: az asszony rendetlen, a férfi rendmániás. Emiatt persze el is lehet válni, de eljátszani színpadon csak kényszeredetten és túlhangsúlyozva lehet, mintegy parodizálva az egészet - itt is ez történik. Détár lazán dobál, Rékasi tüchtigen hajtogat.

Nem fogják elhinni: a válás utáni mélypontok, az új nőre való ráunás, az új pasi levadászása után a valahai pár a közös chipsevésben és a rendetlenségben talál egymásra és újabb fölhevült erotikus kalandokra: amilyen feltűnően hajtogatott korábban Rékasi, most épp oly feltűnően hányja le a gönceit.

Az előírt veszekedések beleélős intonációban fordulnak primitívbe (azért a kamupofon csak legyintés!), a kibékülések vadul erotikusba, ahogy azt a szappanoperákban látjuk; közben házasodnak mindketten, vagyis a darab befordul a Jövőre veled ugyanittbe, és megtalálni véli saját közegét.

Városmajori Színpad, augusztus 16.

Figyelmébe ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.