Ha jól számoltam, harminc művész hatvan munkáján keresztül ismerkedhetünk a 20. századi mexikói festészet ötven évével; a kiállítás a húszas évek közepe és a hetvenes évek eleje közötti periódus keresztmetszetét igyekszik feltárni. Nagy, világszerte ismert, az egyetemes művészetben fontos helyet szerzett mesterek és a helyi jelentőséget eddig el nem hagyó festők munkái reprezentálják a korszakot a válogatók, a mexikói Modern Művészetek Múzeuma szakembereinek elképzelése szerint. Szempontjaikat innen nem lehet szóval illetni; be kell látnunk, ha nem jártunk a helyszínen,
nem sok fogalmunk lehet
a szelekció érvényéről, s arról sem, mennyire kicsi vagy nagy a részvevők és a bemutatott művek száma. Annyit persze sejthetünk a Műcsarnokban vagy a Szépművészeti Múzeumban látott kisebb-nagyobb nemzeti vagy korszakbemutató tárlatok alapján, hogy ezek a számokba foglalt arányok milyen mélységű információt hordoz-hatnak, de ismét csak annyit vehetünk a fejünkbe, hogy a gyűjtemény dimenzióit nem ismerve nincs sok jogunk bírálni a "merítés" mélységét.
A korosabb műbarát négy nevet ismerhet jól a harminc közül: José Clemente Orozco, Diego Rivera és José David Alfaro Siqueiros a mexikói monumentalizmus protagonistájaként mély nyomot hagyott a század derekának művészetén, Rufino Tamayo pedig komoly nyugat-európai gyűjtemények megbecsült képeinek szerzője. S hogy a hírnév értékével - természetesen - a válogatók is tisztában voltak, azt jelzi, hogy a legtöbb munkával - szerencsére - az említettek szerepelnek.
Ha egy kicsit elfogultan és a saját szempontot féltékenyen őrizve közelítünk a művekhez, úgy a három nagy falképfestő, Orozco, Rivera és Siqueiros jelenléte végre egy sajátos, annak idején ideologikussá forszírozott kívánság rekonstrukciójára is lehetőséget ad. Az 1960-as évek magyar festészetében az azóta feledésbe gyömöszölt vásárhelyi iskola (legjobb képviselő-je Szurcsik János, Németh József vagy Szalai Ferenc volt) programként kapta és fogadta el az akkor korszerűnek mondott és annak is tetsző felsőbb sugallatot, hogy - s most nagyon leegyszerűsítem a helyzetet - eresszék és fo-gantassák meg a "szocialista" szempontból is progresszívnak ítélt mexikói monumentalisták "eredményeinek tapasztalatait" magyar talajba. A hatások átvétele végeredményben nem volt sikertelen: a hazai szocreál után (s közvetlenül az avantgárd új hullámának felhabzása, vagyis az IPARTERV-kiállítások előtt) egy különös, harmadik utas festészeti gyakorlat alakult ki. (Ennek valóban speciális, iskolateremtő ereje volt, ám az elán gyorsan kimerült, s szinte azonnal puszta történelemmé vált.)
Most viszont, hogy szemtől szemben látható a mesterek néhány műve, az az érzésünk támadhat, hogy magyar árnyék ide, közép-európai visszhang oda, Orozco, Rivera és Siqueiros támadhatatlanul nagy, egyetemes értékű festő. S nehéz eldönteni, hogy ők maguk-e a premisszák, vagyis hogy műveik alapján vonható le a konzekvencia és határozható meg a mexikói festészet lényege - a tagolt, nagy formák, az ornamentalizmus, a durva, eltagadatlanul férfias érzékiség és a maja-azték hagyomány szerves-tudatos használata -, vagy fordítva: a tízes-húszas évektől szinte minden festő vásznán megjelenő jegyeknek ők a legjobb hordozói. Végül is ez most nem annyira fontos, bár érződik, hogy utódaik talán éppen az ő vásznaikról sütő elementáris erőtől is megriadva fordulhattak a kortárs észak-amerikai és nyugat-európai tendenciák finomabb, galériákban jobban "fogyasztható" világához.
Hogy mit is jelentenek a nagy formák, a forszírozott dimenzió és az ornamentalizmus hagyománya, s abban a szimmetria bűvölete, arra David Alfaro Siqueiros sokat reprodukált, szinte legendás műve, a freskóvá is felnagyított Jelenlegi arcunk (1947) ad pontos választ, az érzékiségre pedig a Lev Trockij élete és halála, valamint a Frida Kahlo felemelkedése és hullása című politiko-artisztikus "dramolettekből" is jól ismert Diego Rivera nagy arcképe, a Lupe Marín portréja (1938). Siqueiros és Rivera képein tökéletesen érzékelhető - amint Manuel Rodríguez Lozano 1944-es Holokauszt című vásznán is -, hogy a test, de elsősorban a végtagok
mágikus-misztikus,
folytonos, formaalkotó ismétlése mekkora súllyal jelentkezik a mexikói festészetben. A holt vagy élő testet mint monumentumot Orozco Riveránál vagy Siqueirosnál expresszívebben, drámaibban, egyúttal fanyaran abszurd módon "használja": meztelen, sorvadt nemzőszervű, ám piros zokniját gőgösen zoknitartóval viselő diktátora (A zsarnok, 1947) Alfred Jarry Übüjét idézi meg, aktuális tapasztalatokkal gazdagítva.
Az ötvenes éveket és a hatvanas-hetvenes évek fordulóját reprezentáló anyag már jóval gyengébbnek látszik: az olasz-spanyol másodosztály szelleme kísért a grafikákon és a vásznakon, s a híres Tamayót sem engedik érvényesülni. Úgy tetszik, a monumentalizmus valóban árnyékba borította az újítani igyekvőket, arról meg, balszerencsénkre, semmi képet nem kaphatunk itt és most, hogy a valóban kortárs, jelenkori - és más színterekről igencsak innovatívnak ismert - mexikói művészet merre jár.
Ernst Múzeum, november 2-ig
