Vidovszky László szerzõi estjén két döbbenetesen erõs kamara-zenekari mû között egy kétértelmûségekkel finoman behálózott hegedû-brácsa duósorozat hangzott el. Ha pusztán e koncert alapján kellene megkísérelnem a Vidovszky-életmû megítélését, az oeuvre töretlen intenzitásáról és egyenletesen magas színvonaláról kellene szólnom. A mûsor egy 2005-ben befejezett darabbal (The Death In My Viola) kezdõdött és egy 1972-es kompozícióval (405) zárult. A magyarországi bemutatóként elhangzó The DeathÉ igazi zeneszerzõi telitalálat. Vidovszky a triviális zenei anyagok (sõt: antitémák!) megnemesítésekor nem az alapanyag feltupírozásával foglalatoskodik, meg sem próbálja elfedni, hogy kiindulópontja (vagy -pontjai) intellektuálisan teljesen üresek. Ám az anyag azonnal - nem hosszas rákészülõdéssel - elkezd szervezõdni, elágazásokat, csomópontokat alakít ki, s amikor kezdenénk kiismerni "taktikáját", váratlan fricskával fordul egyet. A fordulatok dacára a mû az abszolút folyamatosság illúzióját kelti. Ha már a felszín ennyire rétegzett, kijelenthetõ: mestermûvel van dolgunk. Serei Zsolt remekül irányította a Componensemble együttesét, a brácsaszólót Fejérvári János játszotta, érzésem szerint fenntartással. A 405 zongoraszólóját Dargay Marcell adta elõ, a közremûködõ zenekar a színpad paravánokkal eltakart hátsó felén helyezkedett el. A felvett, majd elektronikusan modulált és késleltetve visszajátszott hang a terem hátsó részébõl szólt. A szûkszavúságáért szerethetõ szerzõ ezúttal annyit árult el, hogy a darabban három különbözõ idõ és tér jelenik meg: a "reális" a zongora, a "valószínû" a zenekar és az "emlék" szerepét a ringmoduláció tölti be. A mû elsõrangú elõadása lehetõvé tette, hogy emlékezetünkbe idézzük a szerethetõen beszédes Eötvös Péter Három nõvérének (1998) erre rímelõ zenedramaturgiáját. Egyszóval nemcsak egy jelentõs zeneszerzõt, de egy messze sugárzó mestert is tisztelhetünk Vidovszky Lászlóban.
M. Sz.
Korunk Zenéje, Magyar Rádió Márványterme, október 7.
*****
Magyar operacsillagok gálakoncertje Vajha beigazolódik-e ma este a vulgárdialektika közkeletû tétele, azaz átcsap-e a mennyiség minõségbe? Ez a megválaszolatlan kérdés szorongatja keblünket, amíg a magyar operacsillagok második seregszemléjére várakozunk. Gavalléros bõkezûséggel huszonöt magyar operacsillagot, háromórás mûsort és számtalan slágerszámot ígér az este, ám lelkünkben még fel-felrémlik és ott kísért a tavalyi, hasonlóan monstruózus gálakoncert emléke. Félelmeink hamar beigazolódnak: idén is megannyi elgyötört, egészségében megtámadott énekhangot hallunk a színpadról, idén is uralkodik a kulisszahasogató manír.
Mivel az egészségügyi problémák fölhánytorgatása durva lovagiatlanság lenne részünkrõl, s mert annak a kérdésnek a nyilvános megvitatását sem kívánhatjuk, hogy vajon valóban operacsillag-e Wendler Attila, szorítkozzunk inkább a pozitívumok fölemlítésére! Szóljunk Wiedemann Bernadettrõl, aki fájdalmas-szépen adja elénk Eboli áriáját a Don Carlos III. felvonásából. Említsük meg továbbá Ulbrich Andrea és Kertesi Ingrid szívet-lelket melengetõ teljesítményét, valamint a szegény kis Violetta és Germont papa kettõsét a Traviatából, amely duett ezen az estén Bazsinka Zsuzsanna és Káldi Kiss András jóvoltából fénylik fel egészen a csillagokig.
Nagyjából ennyi és nem több. A seregszemlébõl - fájdalom! - idén se lett erõdemonstráció.
Kongresszusi Központ, október 3.
***
Donizetti: Az ezred lánya Azután jöttek a szlovákok. Mármint a Pozsonyi Nemzeti Színház operatársulatának tagjai. Pozsonyban meseoperaként adják e könnyed dalmûvet, s meglehet, igazuk van. Fehér gipszállatok és tejszínhabos-cukormázas díszletek közepette zajlik a napóleoni háborúk vidám kis incidense. A 21. regiment által fölnevelt Marie és a derék parasztlegény, Tonio akadályt nem ismerõ szerelme, amely tréfás epizódok során halad rézsút a boldog végkifejlet irányába. Meglehet, finnyásabb mûértõk provinciális jegyeket vélhetnek fölfe-dezni a pozsonyiak produkcióján, mi azonban viszolygunk e sznobisztikus jelzõ használatától, s fontosabbnak tartjuk annak kihangsúlyozását, hogy az elõadás elvitathatat-lanul jóízû. Mindössze két momentum csorbítja a mûélvezetet: egy a Diótörõ elõadásából átszabadult, egérnek öltöztetett, amúgy kedves balett-táncos leány, aki állandó résztvevõje a történetnek, valamint azok a rémes rajzfilmhangok (fékezés, ajtónyitás, csilingelés stb.), amelyek ugyancsak makacsul végigkísérik a cselekményt.
Ezek az apróságok más esetben tagadhatatlanul fölzaklatnák az epés kritikust, ám most a legkevésbé sem. Meglehet, azért nem, mivel Adriana Kohútková nagyszerûen hozza Marie szólamát. A szlovák koloratúrszoprán (akit Pesten már hallhattunk Constanze szerepében) talán nem kikezdhetetlenül muzi-kális, de nagyon szép hangja van, és csodás komika. Makrancoskodása és édelgése egyaránt ennivaló süldõ lánynak mutatja e civilben már teljes korú, minden szempontból érett mûvésznõt. Ugyancsak remek az elõadás másik hölgyszereplõje, a veterán mezzó, Marta Benacková (Berkenfield márkiné), akinek eleganciával öregedõ hangjához elementáris játékkészség társul. Klein Ottokár (Tonio szerepében) érthetõ otthonossággal mozog az operaház színpadán, hiszen megannyi szerepben láttuk-hallottuk már Pesten. Hangszínével talán sose fogunk megbarátkozni (sem azzal, hogy mostanság az ilyesmi neveztetik lírai tenornak), de azt el kell ismernünk, hogy a szólam hátborzongató magasságaiban is jól funkcionál a vócse, és mint Tonio rokonszenvesen legénykedik a színpadon. A kisebb szerepek gazdái ugyancsak üzembiztosan mûködnek, buffókból nyilvánvalóan jól állhatnak Pozsonyban. Énekel a kórus, és feltûnés nélkül, ám fület gyönyörködtetõ módon játszik a zenekar. A teljesen isme-retlen Martin Mázik hibátlanul vezényli az elõadást, s megérdemelten kap hatalmas tapsot. A pozsonyiak vendégjátéka teljes sikert arat.
László Ferenc
Magyar Állami Operaház, októ-ber 8.
*****
Line Knutzon Közeleg az idõ címû "abszurd komédiáját" Vidnyánszky Attila rendezte. Az egy darab mindjárt kettõ; és nemcsak azért, mert a szünetben egy tökéletesen kerek színházi este élményével távozhatnánk, hanem azért is, mert a második rész alig-alig tekinthetõ az elsõ folytatásának, inkább nem is.
Az elsõ a jobbik; ügyes sitcom, ömlenek a poénok, köztük sok jó is, derül a közönség, tisztára tévéjá-ték. Annyiban abszurd, amennyiben a házaspár az: az enervált férj meg a gügye feleség - ráadásnak betoppan az elõzõ férj meg annak az új felesége, kicsit mindenki zizi, ebbõl fakadnak a poénok. Az egyiket ládába zárják, a másiknak a nyakkendõje becsípõdik a táskájába, a harmadik gumigilisztát dobál a nézõtérreÉ Aztán jön még egy háztartási alkalmazott, aztán a gyerek is, aki idõközben ötvenöt éves - de ez már a másik darab.
Az abszurdban a férjet játszó Rudolf Péter a legjobb (amúgy is); õ nemcsak érzi, hanem meg is tudja mutatni a fonákság összes oldalát, a reflexió és spontaneitás pontos arányait. A történet egy heves pillanatában - amikor a feleséget játszó Györgyi Anna (nyuszi?)fülecskékkel a feje tetején rohangászik, és orrát a plexi díszletfalra nyomja, és rettenetesen mulatságos - Rudolf Péter ránk rivall: "Legalább az intelligensebbje figyeljen ide!" Odafigyeltem. Rudolf frenetikus - jó lenne többször látni színpadon. És jó Gáspár Sándor is - õ a volt férj -, aki meg komédiában perfekt. Talán csak Györgyi Anna regisztere keskenyebb a szükségesnél; én mostanság minden szerepében Anna Kareninát látomÉ
A második részben fontosabbnak látszik Alekszandr Belozub forgó plexifalakkal szabdalt játéktere; itt lesz igazán fontos az inkább groteszk, mint abszurd "öreg-gyereklány", akit Nagy Mari nagy elánnal játszik, arról nem tehet, hogy a darab ekkor már úgy ül, hogy meg se mozdul. Pálfi Kata Ingridje jó, Fodor Annamária Odája (õ a cseléd) nem. És lóg a plafonról egy puska - elsül kicsit. Amúgy meg várjuk a végét, nehezen.
- ki -
Új Színház, október 2.
***
Paul McCreesh és a Fesztiválzenekar hatalmas táncmulatságot rendezett részben Itáliának hódoló, részben a hangnemek logikája szerint összeállított mûsorával (Mozart: A-dúr szimfónia, Marcello: d-moll oboaverseny, Schubert: D-dúr nyitány olasz stílusban, Mendelssohn: A-dúr, "Olasz" szimfónia). A nálunk is egyre gyakrabban fellépõ "régizenések" (John Eliot Gardiner, Philippe Herreweghe, Roger Norrington) sorra bizonyítják, hogy az úgynevezett historikus szemlélet frissítõen hat késõbbi idõk zenéjének inter-pretációjára is. McCreeshnél sincs henye akkord, sleppelés, a ritmika hihetetlenül pregnáns, minden hang plasztikus, a karakterek világosan elkülönítettek. És valami furcsa humor járja át az egész muzsikálást, nem harsány és nem is groteszk, kedves, egyszerûen. Játék az egész, táncos lejtés, bár Nietzschétõl tudjuk, hogy ez a legnehezebb. McCreesh eltáncolta a négy mûvet, eléggé megroggyantott lábakkal, kissé kaszáló mozdulatokkal csápolt, ennek ellenére vezénylése maga a precizitás, beütései abszolút pontosak, a zenekar technikailag-szellemileg tökéletes állapotban, rendkívüli fafúvós karral vette a lapot.
Az ifjúkori Mozart-szimfónia robbant, a frazírozás okossága, a zárótétel frenetikus lubickolása, ötlet-parádéja valósággal katapultálta az embert a székbõl. Marcello oboaversenye - ez a nemesen unalmas mû - ihletett, de ritmikailag nem kifogástalan elõadásban hangzott el, a szólista, Malomvölgyi Márta a harmadik tétel végére sem tudta az öltözõbe számûzni elfogódottságát.
De a csúcsra a Mendelssohn-szimfóniával hágtunk. Az elsõ megszólalás már eldöntött mindent, a csodálatos fényekben ragyogó fõtéma, aztán a fugátós, szédítõ fokozással célba érõ kidolgozási rész, a második tétel kissé beethovenes mélabúja, a harmadik nemes tánca, a negyedik minden képzeletet felülmúló prestója késztetett bámulatra. Másnap nem bírtam magammal, bementem a megismételt koncert második részére. Ugyanaz a tûzijáték várt. Pezsgõt mindenkinek!
- csont -
Zeneakadémia, október 8.
*****
Varlam Salamov: Szentencia A gyûjteményes kötetbe került 37 rövid novella summázva arról a folyamatról szól, ami az emberi kegyetlenséggel és saját halá-lával szemben is közönyössé váló embert végül mégsem engedi az alkotás kényszere alól kibújni. Salamov súlyos mondatainak szikársága annak ellenére a borzalom és az iszonyat katarzisát váltja ki, hogy a rendszerváltás óta megjelent nagy mennyiségû GULAG-irodalom nagyjából megismerhetõvé tette a rettegett szigetcsoport és a szovjet koncentrációs táborok világát. Varlam Salamov (1907-1982) alig 22 évesen került elõször a Szovjetunió egyik északi koncentrációs táborába, majd több mint 20 évet élt/haldokolt ebben az árnyékvilágban. A Szentencia kötet darabkáinak ha-tására azonban a mai olvasó nem egyszerûen a minden szempontból embertelen körülmények között állattá vált foglyokkal azonosul, hanem azzal a ki nem mondott üzenettel is, hogy az évtizedek felejtésének engedni nem lehet. A válogatott kötet érdemi része egyetlen hullámba rendezett, melynek A réce vagy Alias Berdi szomorú iróniája jelenti a kezdõpontját, a Pugacsov õrnagy utolsó csatája adja a taraját, hogy aztán A vörösfenyõ feltámasz-tása filozofáló hangnemével ismét elcsendesedjen. Az elképesztõen tömörre formált írások hatása és lendülete éppen ezért érthetetlen módon az utolsó öt novellán megtörik, és a szerkesztõ Goretity József utószavával kiegészülve egyenesen ismétlésszagúvá és kissé túlmagyarázottá válik. Kár érte, mert a fordító, Soproni András kitûnõ munkát végzett.
- szami -
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005, 371 oldal, 2400 forint
*****
Death Cab For Cutie: Plans A seattle-i négyes vérbeli recenzensbosszantó társaság. Azon zenekarok díszpéldánya jelesül, amelyek alkalomról alkalomra elõrukkolnak két-három igazán klassz számmal, ám a lemezeik nagyobbik tartományát éppen annyira érdektelen háttérmuzsikával bélelik ki, hogy jó szívvel képtelenség legyen az egész birtoklására buzdítani bárkit is. Legalábbis ez volt a dolgok állása a gitárpopbrigád utóbbi megnyilatkozásainál (The Photo Album, 2001; Transatlanticism, 2003) - az új lemezen immár szerencsésebbek az arányok.
Bár a Plans utolsó három, bágyadt számáról sem gondolom, hogy többet valaha is áldoznék rájuk az életembõl, az odáig vezetõ utat nyolc figyelemre méltó tétel szegélyezi. Hangzásukban voltaképp csak árnyalatnyival térnek el ezek a zenekar régebbi próbálkozásaitól, ám ezek az árnyalatok fölöttébb jelentõségteljesek. A Soul Meets Body például egy elháríthatatlan popsláger, a Different Names For The Same Thing megszólalása pedig az énekes-gitáros Ben Gibbard Postal Service nevû elektronikus bájprojektjét idézi meg. Ez a minden eddiginél behízelgõbb megközelítés teljesen logikus lépés: ezek a zenei alapok éppen azt a közeget teremtik meg, amelyben Gibbard puha-pihe tenorja és jellegzetes selyemcukordallamai a legszebben érvényesülhetnek. És még arról sincsen szó, hogy az egész holmi tét nélküli, súlytalan kellemkedésbe fordulna át. Vegyük csak az I Will Follow You Into The Darkot, a lemez legegyszerûbb, akusztikus gitárra boltozott dalát. Szövegében a rideg, egyházi iskolában szerzett gyermekkori élményanyag összefonódik annak a reményével, hogy a lelki társak közti szoros kötelék érintetlen marad majd az e világi léten túl is, s a finom dallamok tökéletesen ízesülnek a szavak hordozta atmoszférához. A Plans a fakuló, mégis leküzdhetetlen messzire vágyódás, a lombhullós mélabú rokonszenves lenyomata. Lehet nagyokat bámulni rá az ablak elõtt, bele a nyirkosan terpeszkedõ õszi napszálltába.
- greff -
Atlantic, 2005
****
A bûvös körhinta Rajzfilmet csinálni könnyû: csak pár számítógép kell hozzá meg néhány ötlet, aztán a processzorok elvégzik a maradék munkát. Mert, ugye, a gyerekek mindent beszopnak, ami színes, mozog és vinnyogó hangot ad, s ezt egy film erejéig kitartani kihívásnak igazán nem nevezhetõ. A történet lényegében mindegy, a lényeg az effekt, az üzenet maga a média. Szóval gyerekek, édesipari termékek, kutya, nyúl, csiga, mozdony az idõsebbek kedvéért, némi popzenei betét minden funkció nélkül, a szerkesztéshez és a történetszövéshez alapvetõ energiabefek-tetés híján, mindez sziruppal és jéggel leöntve, kész is. Ja, kell még morál a mesébe, Jó és Rossz is, azaz hideg és meleg, meteorológiai és erkölcsi tartalmak mosódnak itt össze, illetõleg a globális felmelegedés és a jégkorszak kettõs réme. Zizidor, a jófej és Zuzmor, a brutális gonosz. Már a nevek hallatán beindul némi perisztaltika, az ízléstelenség és a bornírtság sehol nem fáj jobban, mint a kisdedek szférájában: pofátlanság a javából, álságos és hazug, cinikus kereskedel-mi mentalitás. Animációs filmet nem kötelezõ csinálni, nem számít pluszpontnak az ítéletnapi emelt szintû érettségin, sõt. Attól meg nem hatódik meg senki, hogy valakik kétszer ráklikkeltek a "téli effektek" ikonra, majd mindezt kine-vezték mozinak. A bûvös körhinta minimum tévedés, s bár el fogja sodorni hamar az idõ, pár kócos fejben így is pusztít majd egy kicsit. De a legjobb, ha ezúttal keményen ellenállunk az ovi és a suli heti rendes terrorjának.
- dercsényi -
Az SPI bemutatója
(nincs csillag)
