Az ezen az estén kicsit stílusidegen zenekar leginkább stonert játszik, de szerencsére nem a mostanában annyira divatos, kliséhalmozó, fáradt Down-riffeket reaktiváló fajtából: itt majdhogynem helmetes matekozásra érkeznek az igen erős énekdallamok.
A Kvelertak kapcsán az volt a legnagyobb kérdés, hogy vajon képesek-e főzenekarként is helytállni. Pár éve a Converge előtt játszott, az első lemezre épülő hat-hét számos programjuk a méltatlan előzenekari pozíció ellenére is veszedelmesen intenzív volt. Azóta kijött a debütlemeznél kicsit kevésbé király Meir, ami végképp sztárt csinált a még mindig pofátlanul fiatal norvég srácokból. Az előzetes félelem aztán be is igazolódott: a Kvelertaknak egyszerűen nincs annyi jó dala, hogy egy saccra 80-90 perc körüli koncerten folyamatosan a csúcson tudják tartani a hangulatot: a jó félórás üresjáratot csak a közönség lelkesedése lendítette át a holtponton. A norvégoknak az sem segített, hogy az A38-as hagyományokkal ellentétben egyáltalán nem szóltak jól. A három gitárból egy állandóan eltünedezett (a mézédes gitárdallamok híján pedig tufa kettőnégyes csépeléssé silányodtak az olyan első lemezes alapdalok, mint például az Ulvetid), és a gitározás mellett vokálózó Maciek Ofstad mikrofonja is a kelleténél hangosabban szólt. Amik miatt viszont mégiscsak emlékezetes marad a Kvelertak koncertje, azok egyrészt az okosan adagolt első lemezes dalok - a Blodtsrstnál azóta sem tudtak jobbat írni -, másfelől a zenészek imádnivalóan vehemens játéka: pontosan azzal a hangszerlóbálós, ugrálós lelkesedéssel játszották a black `n' rollt, ami harmincöt fölött szinte az összes rockzenészből kiég. A harmadik lemez náluk is vízválasztó lesz.
A38 hajó, július 10.
alá
