Könyv és lemez

Múlt idő

Mensáros László: A XX. század

Zene

Mensáros László összetéveszthetetlen és épp ezért hálásan utánozható orgánumú, formátumos és népszerű művész volt: olyan, aki a kegyeletesen megemlékező, évfordulós tévéműsorokban rendszerint már az első mondattal megkapja a „felejthetetlen” jelző posztumusz kitüntetését.

Régi vágású, nyakkendős és zakós (sőt zakós-mellényes), tüntetően polgári színész volt, s a maga korában a színpadi intellektualitás alkalmasint első számú hiteles reprezentánsa és jelképe. Mensáros László összetéveszthetetlen és épp ezért hálásan utánozható orgánumú, formátumos és népszerű művész volt: olyan, aki a kegyeletesen megemlékező, évfordulós tévéműsorokban rendszerint már az első mondattal megkapja a „felejthetetlen” jelző posztumusz kitüntetését. Csakhogy a valóság fikarcnyit sem hasonlít a tévés emlékműsorokra, s különösen a színészi halhatatlanság kérdésében rendszerint gorombán hálátlannak bizonyul. Így aztán, mi tagadás, 1993-as halála óta Mensáros alakja is kezd feledésbe merülni, sokunk őszinte bánatára.

Tehát csakis örülhetünk annak, hogy pályafutásának korszakos sikere és bizonnyal legnagyobb szériája, vagyis A XX. század című önálló est most megelevenítő szándékú emlékezés tárgyává lett, méghozzá egyszerre könyv alakban és hanghordozón. És mégis, az MMA és a Mensáros László Alapítvány együttműködésében, kemény kötésben, csodás papíron, gazdag képanyaggal és CD-melléklettel kistafírozva megjelentetett kiadvány inkább a hiábavalóság mementójának tűnik, semmint újrafelfedezéssel kecsegtető hommage-nak. A kései rajongó pedig csak szégyenkezve és zavartan latolgathatja a vélelmezett eredménytelenség összetevőit.

Kezdjük a legegyszerűbb és legcsekélyebb súlyú tétellel, a Szathmáry István szerkesztette kötet fésületlenségeivel! Mondjuk azzal, hogy Gajdó Tamás bevezető, versmondástörténeti vázlatában a költő Kiss József egy s-sel szerepel, hogy Gáti Józsefből egy ponton Oszkár válik, s az Egyetemi Színpadra visszaemlékező Kovács P. József a lábjegyzetben már P. Kovácsként jelenik meg. Említést is alig érdemlő szeplők ezek, már ha megfeledkezünk Mensárosnak a kötet lapjain többször is említett, pontosságot és figyelmet követelő indulatosságáról, s meggyőződéséről, hogy a legkisebb rész is az egészért felel.

Az már alighanem komolyabb kifogás lehet, hogy Ablonczy László újraközölt, 2003-as Mensáros-esszéje, amely a kötet legterjedelmesebb szövege, az olvasót ellentmondásra késztető irányzatosság jegyében fogant. Pedig az alapkérdésekben nincs vita: például hogy Mensárost ’56-os szerepvállalása, két börtönbüntetése és egész szellemi beállítottsága másként gondolkodóvá tette a Kádár-korszakban. De már az 1965-től kezdve vagy másfél ezerszer előadott pódiumestet, amelyben Komlós János egyik szövege is helyet kapott, talán mégsem kellene nagyjából az aczéli három T tűrt regiszterébe elhelyezni, a tilos mezsgyéjének közelébe. No, és az elhallgatást sem kellene túlspilázni, elvégre A XX. század összeállításának kétharmadát lemezen is kiadták még 1971-ben, tíz évre rá pedig tévéstúdióban is rögzítették a műsort, amelyből mindemellett kevéssel az 1965-ös bemutatót követően a rádió is fölvett valamennyit. Továbbá Mensáros, illetve a műsor megítélésével kapcsolatban ma már egészségesebb lenne kerülni a név nélkül dehonesztáló körülírások rosszízű gyakorlatát. Mondjuk ott, ahol Ablonczy a „pártnapilap színházi főguruját” kárhoztatja A XX. századról írt hajdani cikkének egy kiragadott mondata nyomán, amely amúgy távol áll a teljes – itt nem publikált – MGP-írás mondanivalójától.

Ablonczy mindemellett részletesen és nagy empátiával végigelemzi és -pszichologizálja Mensáros pályafutását, illetve A XX. század előadásainak általa jól ismert menetét. (Közben néha ő is bakizik: például tévesen, bár nem minden tendencia nélkül állítja, hogy Pestre kerülve Mensáros Darvas Ivántól vette át első szerepét, A kaméliás hölgy Armand-ját: nos, nem tőle, hanem Bitskey Tibortól.) Fő üzenete az előadóest szakrális jellege: e jelzőt, illetve ennek változatait vagy két tucatszor jegyzi le, jócskán túllépve a mértéktartó nyomatékosítás határvonalát. A bennfentes áttekintés így is hasznos, csakhogy a következő írásban az apját hangosítóként fellépéseire elkísérő Mensáros Péter rokonszenves fiúi elfogultsággal úgyszintén végigveszi az összeállítás tételeit: méghozzá inkább kétszer, mint egyszer.

Mindez azonban, úgy lehet, egészen mellékesnek bizonyulna, ha a CD-melléklet meggyőzné a hallgatóvá átlényegülő olvasót. Csakhogy itt következik a legtragikusabb, mert senki hibájául fel nem róható probléma: a magyar pódiumművészetben új korszakot nyitó Mensáros-összeállítás ma már egész egyszerűen nem jön át. Az 1971-es Hungaroton-lemez anyagán a szövegeit stú­diómagányban recitáló Mensáros Lászlót szinte csak a modorossága és a tanáros attitűdje jellemzi. Megrendítő a veszteség, amelyet a művészt régről emlékezetében őrző rajongó még csak-csak ellensúlyozhat hajdani szeretetével, ám hogy milyen hatással lenne a Nobel végrendeletétől Pilinszky verséig ívelő lemezanyag egy új hallgatóra, azt nem könnyű derűlátóan modellezni. A műsor utolsó, „jelenkori” harmadát azután egy élő előadás amatőr felvétele gyanánt kínálja a CD, s itt legalább valamicske fölsejlik az egykori hangulatból, Mensáros kapcsolatteremtő készségéből és előadói aurájából, jóllehet itt amúgy bele-belehadar a szövegébe.

Mensáros élete utolsó szerepében, a Téli rege előadásában mint bölcs Idő búcsúzott a közönségtől, pedig az idő inkább kegyetlen, semmint bölcs. Úgy tűnik, épp ezt a falánk kegyetlenséget sínyli most a színész utóélete is.

MMA Kiadó, 2019, 272 oldal + CD-melléklet, 3400 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.

A miniszter titkos vágya

Jövőre lesz tíz éve, hogy Lázár János a kormányinfón közölte, megépül a balatoni körvasút abból az 1100 milliárd forintból, amit a kormány vasútfejlesztésekre szán. A projektnek 2023-ban kellett volna befejeződnie, és egy ideig a gyanús jelek mellett is úgy tűnt, hogy minden a tervek szerint alakul: 2021. június 18-án átadták az észak-balatoni vasútvonal Szabadbattyán és Balatonfüred közötti 55 kilométeres, villamosított szakaszát.

Ahol mindenki nyer

Orbán Viktor magyar miniszterelnök hétfőn baráti látogatáson tartózkodott a szomszédos Szlovákiában, ahol tárgyalásokat folytatott Robert Fico miniszterelnökkel és Peter Pellegrini államfővel. Hogy miről tárgyaltak, arról sok okosságot nem lehetett megtudni, az államfő hivatala nem adott ki közleményt, posztoltak egy kényszeredett fotót és lapoztak; a miniszterelnök, Orbán „régi barátja” ennél egy fokkal udvariasabbnak bizonyult, amikor valamiféle memorandumot írt alá vendégével; annak nagyjából annyi volt a veleje, hogy Fico és Orbán matadorok, és reményeik szerint még sokáig azok is maradnak (Robert Fico szíves közlése).

„Inkább magamat választom”

A Budaörsi Latinovits Színház fiatal színésze a versenysport helyett végül a színház mellett döntött, és ebben nagy szerepe volt Takács Vera televíziós szerkesztőnek, rendezőnek is. Bár jelentős színházi és ismert filmes szerepek is kötődnek hozzá, azért felmerülnek számára a színház mellett más opciók is.

Az irgalom atyja

Megosztott egyházat és félig megkezdett reformokat hagyott maga után, de olyan mintát kínált a jövő egyházfőinek, amely nemcsak a katolikusoknak, hanem a világiaknak is rokonszenves lehet. Ügyesebb politikus és élesebb nyelvű gondolkodó volt, mint sejtenénk.