Könyv és lemez

Múlt idő

Mensáros László: A XX. század

Zene

Mensáros László összetéveszthetetlen és épp ezért hálásan utánozható orgánumú, formátumos és népszerű művész volt: olyan, aki a kegyeletesen megemlékező, évfordulós tévéműsorokban rendszerint már az első mondattal megkapja a „felejthetetlen” jelző posztumusz kitüntetését.

Régi vágású, nyakkendős és zakós (sőt zakós-mellényes), tüntetően polgári színész volt, s a maga korában a színpadi intellektualitás alkalmasint első számú hiteles reprezentánsa és jelképe. Mensáros László összetéveszthetetlen és épp ezért hálásan utánozható orgánumú, formátumos és népszerű művész volt: olyan, aki a kegyeletesen megemlékező, évfordulós tévéműsorokban rendszerint már az első mondattal megkapja a „felejthetetlen” jelző posztumusz kitüntetését. Csakhogy a valóság fikarcnyit sem hasonlít a tévés emlékműsorokra, s különösen a színészi halhatatlanság kérdésében rendszerint gorombán hálátlannak bizonyul. Így aztán, mi tagadás, 1993-as halála óta Mensáros alakja is kezd feledésbe merülni, sokunk őszinte bánatára.

Tehát csakis örülhetünk annak, hogy pályafutásának korszakos sikere és bizonnyal legnagyobb szériája, vagyis A XX. század című önálló est most megelevenítő szándékú emlékezés tárgyává lett, méghozzá egyszerre könyv alakban és hanghordozón. És mégis, az MMA és a Mensáros László Alapítvány együttműködésében, kemény kötésben, csodás papíron, gazdag képanyaggal és CD-melléklettel kistafírozva megjelentetett kiadvány inkább a hiábavalóság mementójának tűnik, semmint újrafelfedezéssel kecsegtető hommage-nak. A kései rajongó pedig csak szégyenkezve és zavartan latolgathatja a vélelmezett eredménytelenség összetevőit.

Kezdjük a legegyszerűbb és legcsekélyebb súlyú tétellel, a Szathmáry István szerkesztette kötet fésületlenségeivel! Mondjuk azzal, hogy Gajdó Tamás bevezető, versmondástörténeti vázlatában a költő Kiss József egy s-sel szerepel, hogy Gáti Józsefből egy ponton Oszkár válik, s az Egyetemi Színpadra visszaemlékező Kovács P. József a lábjegyzetben már P. Kovácsként jelenik meg. Említést is alig érdemlő szeplők ezek, már ha megfeledkezünk Mensárosnak a kötet lapjain többször is említett, pontosságot és figyelmet követelő indulatosságáról, s meggyőződéséről, hogy a legkisebb rész is az egészért felel.

Az már alighanem komolyabb kifogás lehet, hogy Ablonczy László újraközölt, 2003-as Mensáros-esszéje, amely a kötet legterjedelmesebb szövege, az olvasót ellentmondásra késztető irányzatosság jegyében fogant. Pedig az alapkérdésekben nincs vita: például hogy Mensárost ’56-os szerepvállalása, két börtönbüntetése és egész szellemi beállítottsága másként gondolkodóvá tette a Kádár-korszakban. De már az 1965-től kezdve vagy másfél ezerszer előadott pódiumestet, amelyben Komlós János egyik szövege is helyet kapott, talán mégsem kellene nagyjából az aczéli három T tűrt regiszterébe elhelyezni, a tilos mezsgyéjének közelébe. No, és az elhallgatást sem kellene túlspilázni, elvégre A XX. század összeállításának kétharmadát lemezen is kiadták még 1971-ben, tíz évre rá pedig tévéstúdióban is rögzítették a műsort, amelyből mindemellett kevéssel az 1965-ös bemutatót követően a rádió is fölvett valamennyit. Továbbá Mensáros, illetve a műsor megítélésével kapcsolatban ma már egészségesebb lenne kerülni a név nélkül dehonesztáló körülírások rosszízű gyakorlatát. Mondjuk ott, ahol Ablonczy a „pártnapilap színházi főguruját” kárhoztatja A XX. századról írt hajdani cikkének egy kiragadott mondata nyomán, amely amúgy távol áll a teljes – itt nem publikált – MGP-írás mondanivalójától.

Ablonczy mindemellett részletesen és nagy empátiával végigelemzi és -pszichologizálja Mensáros pályafutását, illetve A XX. század előadásainak általa jól ismert menetét. (Közben néha ő is bakizik: például tévesen, bár nem minden tendencia nélkül állítja, hogy Pestre kerülve Mensáros Darvas Ivántól vette át első szerepét, A kaméliás hölgy Armand-ját: nos, nem tőle, hanem Bitskey Tibortól.) Fő üzenete az előadóest szakrális jellege: e jelzőt, illetve ennek változatait vagy két tucatszor jegyzi le, jócskán túllépve a mértéktartó nyomatékosítás határvonalát. A bennfentes áttekintés így is hasznos, csakhogy a következő írásban az apját hangosítóként fellépéseire elkísérő Mensáros Péter rokonszenves fiúi elfogultsággal úgyszintén végigveszi az összeállítás tételeit: méghozzá inkább kétszer, mint egyszer.

Mindez azonban, úgy lehet, egészen mellékesnek bizonyulna, ha a CD-melléklet meggyőzné a hallgatóvá átlényegülő olvasót. Csakhogy itt következik a legtragikusabb, mert senki hibájául fel nem róható probléma: a magyar pódiumművészetben új korszakot nyitó Mensáros-összeállítás ma már egész egyszerűen nem jön át. Az 1971-es Hungaroton-lemez anyagán a szövegeit stú­diómagányban recitáló Mensáros Lászlót szinte csak a modorossága és a tanáros attitűdje jellemzi. Megrendítő a veszteség, amelyet a művészt régről emlékezetében őrző rajongó még csak-csak ellensúlyozhat hajdani szeretetével, ám hogy milyen hatással lenne a Nobel végrendeletétől Pilinszky verséig ívelő lemezanyag egy új hallgatóra, azt nem könnyű derűlátóan modellezni. A műsor utolsó, „jelenkori” harmadát azután egy élő előadás amatőr felvétele gyanánt kínálja a CD, s itt legalább valamicske fölsejlik az egykori hangulatból, Mensáros kapcsolatteremtő készségéből és előadói aurájából, jóllehet itt amúgy bele-belehadar a szövegébe.

Mensáros élete utolsó szerepében, a Téli rege előadásában mint bölcs Idő búcsúzott a közönségtől, pedig az idő inkább kegyetlen, semmint bölcs. Úgy tűnik, épp ezt a falánk kegyetlenséget sínyli most a színész utóélete is.

MMA Kiadó, 2019, 272 oldal + CD-melléklet, 3400 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.