Könyv és lemez

Múlt idő

Mensáros László: A XX. század

Zene

Mensáros László összetéveszthetetlen és épp ezért hálásan utánozható orgánumú, formátumos és népszerű művész volt: olyan, aki a kegyeletesen megemlékező, évfordulós tévéműsorokban rendszerint már az első mondattal megkapja a „felejthetetlen” jelző posztumusz kitüntetését.

Régi vágású, nyakkendős és zakós (sőt zakós-mellényes), tüntetően polgári színész volt, s a maga korában a színpadi intellektualitás alkalmasint első számú hiteles reprezentánsa és jelképe. Mensáros László összetéveszthetetlen és épp ezért hálásan utánozható orgánumú, formátumos és népszerű művész volt: olyan, aki a kegyeletesen megemlékező, évfordulós tévéműsorokban rendszerint már az első mondattal megkapja a „felejthetetlen” jelző posztumusz kitüntetését. Csakhogy a valóság fikarcnyit sem hasonlít a tévés emlékműsorokra, s különösen a színészi halhatatlanság kérdésében rendszerint gorombán hálátlannak bizonyul. Így aztán, mi tagadás, 1993-as halála óta Mensáros alakja is kezd feledésbe merülni, sokunk őszinte bánatára.

Tehát csakis örülhetünk annak, hogy pályafutásának korszakos sikere és bizonnyal legnagyobb szériája, vagyis A XX. század című önálló est most megelevenítő szándékú emlékezés tárgyává lett, méghozzá egyszerre könyv alakban és hanghordozón. És mégis, az MMA és a Mensáros László Alapítvány együttműködésében, kemény kötésben, csodás papíron, gazdag képanyaggal és CD-melléklettel kistafírozva megjelentetett kiadvány inkább a hiábavalóság mementójának tűnik, semmint újrafelfedezéssel kecsegtető hommage-nak. A kései rajongó pedig csak szégyenkezve és zavartan latolgathatja a vélelmezett eredménytelenség összetevőit.

Kezdjük a legegyszerűbb és legcsekélyebb súlyú tétellel, a Szathmáry István szerkesztette kötet fésületlenségeivel! Mondjuk azzal, hogy Gajdó Tamás bevezető, versmondástörténeti vázlatában a költő Kiss József egy s-sel szerepel, hogy Gáti Józsefből egy ponton Oszkár válik, s az Egyetemi Színpadra visszaemlékező Kovács P. József a lábjegyzetben már P. Kovácsként jelenik meg. Említést is alig érdemlő szeplők ezek, már ha megfeledkezünk Mensárosnak a kötet lapjain többször is említett, pontosságot és figyelmet követelő indulatosságáról, s meggyőződéséről, hogy a legkisebb rész is az egészért felel.

Az már alighanem komolyabb kifogás lehet, hogy Ablonczy László újraközölt, 2003-as Mensáros-esszéje, amely a kötet legterjedelmesebb szövege, az olvasót ellentmondásra késztető irányzatosság jegyében fogant. Pedig az alapkérdésekben nincs vita: például hogy Mensárost ’56-os szerepvállalása, két börtönbüntetése és egész szellemi beállítottsága másként gondolkodóvá tette a Kádár-korszakban. De már az 1965-től kezdve vagy másfél ezerszer előadott pódiumestet, amelyben Komlós János egyik szövege is helyet kapott, talán mégsem kellene nagyjából az aczéli három T tűrt regiszterébe elhelyezni, a tilos mezsgyéjének közelébe. No, és az elhallgatást sem kellene túlspilázni, elvégre A XX. század összeállításának kétharmadát lemezen is kiadták még 1971-ben, tíz évre rá pedig tévéstúdióban is rögzítették a műsort, amelyből mindemellett kevéssel az 1965-ös bemutatót követően a rádió is fölvett valamennyit. Továbbá Mensáros, illetve a műsor megítélésével kapcsolatban ma már egészségesebb lenne kerülni a név nélkül dehonesztáló körülírások rosszízű gyakorlatát. Mondjuk ott, ahol Ablonczy a „pártnapilap színházi főguruját” kárhoztatja A XX. századról írt hajdani cikkének egy kiragadott mondata nyomán, amely amúgy távol áll a teljes – itt nem publikált – MGP-írás mondanivalójától.

Ablonczy mindemellett részletesen és nagy empátiával végigelemzi és -pszichologizálja Mensáros pályafutását, illetve A XX. század előadásainak általa jól ismert menetét. (Közben néha ő is bakizik: például tévesen, bár nem minden tendencia nélkül állítja, hogy Pestre kerülve Mensáros Darvas Ivántól vette át első szerepét, A kaméliás hölgy Armand-ját: nos, nem tőle, hanem Bitskey Tibortól.) Fő üzenete az előadóest szakrális jellege: e jelzőt, illetve ennek változatait vagy két tucatszor jegyzi le, jócskán túllépve a mértéktartó nyomatékosítás határvonalát. A bennfentes áttekintés így is hasznos, csakhogy a következő írásban az apját hangosítóként fellépéseire elkísérő Mensáros Péter rokonszenves fiúi elfogultsággal úgyszintén végigveszi az összeállítás tételeit: méghozzá inkább kétszer, mint egyszer.

Mindez azonban, úgy lehet, egészen mellékesnek bizonyulna, ha a CD-melléklet meggyőzné a hallgatóvá átlényegülő olvasót. Csakhogy itt következik a legtragikusabb, mert senki hibájául fel nem róható probléma: a magyar pódiumművészetben új korszakot nyitó Mensáros-összeállítás ma már egész egyszerűen nem jön át. Az 1971-es Hungaroton-lemez anyagán a szövegeit stú­diómagányban recitáló Mensáros Lászlót szinte csak a modorossága és a tanáros attitűdje jellemzi. Megrendítő a veszteség, amelyet a művészt régről emlékezetében őrző rajongó még csak-csak ellensúlyozhat hajdani szeretetével, ám hogy milyen hatással lenne a Nobel végrendeletétől Pilinszky verséig ívelő lemezanyag egy új hallgatóra, azt nem könnyű derűlátóan modellezni. A műsor utolsó, „jelenkori” harmadát azután egy élő előadás amatőr felvétele gyanánt kínálja a CD, s itt legalább valamicske fölsejlik az egykori hangulatból, Mensáros kapcsolatteremtő készségéből és előadói aurájából, jóllehet itt amúgy bele-belehadar a szövegébe.

Mensáros élete utolsó szerepében, a Téli rege előadásában mint bölcs Idő búcsúzott a közönségtől, pedig az idő inkább kegyetlen, semmint bölcs. Úgy tűnik, épp ezt a falánk kegyetlenséget sínyli most a színész utóélete is.

MMA Kiadó, 2019, 272 oldal + CD-melléklet, 3400 Ft

Neked ajánljuk