Lemez

The 1975: A Brief Inquiry into Online Relationships

  • - minek -
  • 2019. február 10.

Zene

A bonyodalmas előtörténet után végül hat éve befutó manchesteri zenekartól nem szokatlan választás e hosszú albumnév, hiszen az előző, lassan három éve kijött lemezük egyenesen az I Like It When You Sleep, for You Are So Beautiful yet So Unaware of It címet viselte. Ehhez képest a mostani nem csak ebben tűnik némileg tömörebbnek és összeszedettebbnek, ugyanis eddigi legerősebb albumukat sikerült elkészíteniük. Ráadásul nehéz bármilyen zenei előképpel vagy kortárssal összevetni, és csak részben azért, mert nem hajlandó tudomást venni a műfaji korlátokról. A zavarba ejtő felütés után egy hibátlanul motorikus kraut/new wave inspirálta dal következik (Give Yourself a Try), amelynek gitártémája nyíltan és pofátlanul idézi meg a Disordert, a Joy Division Unknown Pleasures albumának nyitószámát. Ehhez képest a TooTimeTooTimeToo­Time egy szinte habkönnyű elektropop dalocska, amely azonban ragályos és számos társával együtt benne is ragad az ember fülében. És ez így megy tovább, néha szinte ambientből induló, lebegős dallam és szabálytalanul lüktető elektronikus tánczene követi egymást akár egy tracken belül (How to Draw/
Petrichor).
Okos, érzékeny alkotók emlékezetes dalait hallgatjuk sorra, amelyeket rendre szinte szétfeszít, és egyben felerősít a szellemesen, néha kesernyésen felforgató tartalom. Talán az egyetlen zavaró tényező Matthew Healy vokalista, zenekarvezető, komponista ragaszkodása az Auto-Tune nevű hangmanipulátor eszközhöz – ami néha még akkor is idegesítő, ha elfogadjuk, hogy ennek adott esetben művészi jelentősége lehet (pláne, ha nem tudjuk, hol végződik az „eredeti” hang és hol kezdődik a manipuláció). Csakhogy például a Love It if We Made It, amit mintha egy eddig ismeretlen 1987-es csúcsalbumról szedtek volna le, vagy a jazzes Mine, éppen a visszafogottabb vokálmanipuláció miatt lesz olyan erős.

Dirty Hit/Polydor, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.