A bonyodalmas előtörténet után végül hat éve befutó manchesteri zenekartól nem szokatlan választás e hosszú albumnév, hiszen az előző, lassan három éve kijött lemezük egyenesen az I Like It When You Sleep, for You Are So Beautiful yet So Unaware of It címet viselte. Ehhez képest a mostani nem csak ebben tűnik némileg tömörebbnek és összeszedettebbnek, ugyanis eddigi legerősebb albumukat sikerült elkészíteniük. Ráadásul nehéz bármilyen zenei előképpel vagy kortárssal összevetni, és csak részben azért, mert nem hajlandó tudomást venni a műfaji korlátokról. A zavarba ejtő felütés után egy hibátlanul motorikus kraut/new wave inspirálta dal következik (Give Yourself a Try), amelynek gitártémája nyíltan és pofátlanul idézi meg a Disordert, a Joy Division Unknown Pleasures albumának nyitószámát. Ehhez képest a TooTimeTooTimeTooTime egy szinte habkönnyű elektropop dalocska, amely azonban ragályos és számos társával együtt benne is ragad az ember fülében. És ez így megy tovább, néha szinte ambientből induló, lebegős dallam és szabálytalanul lüktető elektronikus tánczene követi egymást akár egy tracken belül (How to Draw/
Petrichor). Okos, érzékeny alkotók emlékezetes dalait hallgatjuk sorra, amelyeket rendre szinte szétfeszít, és egyben felerősít a szellemesen, néha kesernyésen felforgató tartalom. Talán az egyetlen zavaró tényező Matthew Healy vokalista, zenekarvezető, komponista ragaszkodása az Auto-Tune nevű hangmanipulátor eszközhöz – ami néha még akkor is idegesítő, ha elfogadjuk, hogy ennek adott esetben művészi jelentősége lehet (pláne, ha nem tudjuk, hol végződik az „eredeti” hang és hol kezdődik a manipuláció). Csakhogy például a Love It if We Made It, amit mintha egy eddig ismeretlen 1987-es csúcsalbumról szedtek volna le, vagy a jazzes Mine, éppen a visszafogottabb vokálmanipuláció miatt lesz olyan erős.
Dirty Hit/Polydor, 2018
