Zene

b> Ennek egyszer már elkészült a folytatása, Terhes társaság címmel adták a mozik, és nemcsak a rendező (Todd Phillips), de a főszereplő (Zach Galifianakis) is a Másnaposokból érkezett. Ráadásul a Terhes társaság is arra a félreértésre épült, hogy csakis móka és kacagás származhat abból, ha Galifianakis jóllakott óriáscsecsemőként teszi-veszi magát, mint aki valami rejtélyes stand-up komikusi betegségben szenved.

Shakespeare szavak nélkül. Hamlet marionettül.

Volt nekem egy középiskolai rajztanárom, aki nemcsak arra világított rá, hogy a román stílus ismérve a védekező, a gótikusé az égig törő egyház, hanem többek közt arra is, hogy Caravaggio felesége szűzen halt meg, mert a példás piktor egész életében csak onanizált, mivel a másokkal való szexuális érintkezést alantasnak és méltatlannak tartotta. Ha a fenti adalék nem is, sok egyéb megtalálható Lunday könyvében a reneszánsztól a barokkon, az impresszionizmuson és a szürrealizmuson át egészen a posztmodernig. A szerző kronologikusan vezeti végig olvasóját a képzőművészet fontosabb alkotóin, miközben megvan benne az a pimaszság, amit a könyv tematikája megkíván.

Belső béke, belső béke - kántálja a kungfus pandamackó, annak biztos tudatában, hogy nincs az a filmsztár vagy method actingre felesküdött szaki, akinek az ilyesmi jól állna. Bizony, bizony, kungfuzó pandamackónak kell ahhoz lenni, hogy hitelesen mantrázhassuk a belső békét, de a Po nevű animációs harcművésznek más előnye is van a nyári szezon akciósztárjaival szemben.

A klasszikus Ikarosz-mítoszban az apa találmánya öli meg a fiút, de a gőg a fiúé, ő az, aki az intés ellenére a Napba repül. A regény mítoszában az apa találmánya egész Krétát és saját magát is elpusztítja, de a fiú itt a kihaló kentaurok utolsó barátja, az egyetlen, akinek talán van esélye nem lezuhanni a Ráció egyeduralmát követve túl magasra hágó emberiséggel együtt.

2010 a geekek éve volt: tarolt Kick-Ass, Scott Pilgrim meg Mark Zuckerberg, és ha egy olyan gyógyegér, mint Ben Gibbard feleségül vehet egy annyira bájos színésznőt, mint a She & Him duóban zenészként is jeleskedő Zooey Deschanel, akkor egyértelműen jó idők járnak a korábban lesajnált SZTK-szemüveges, testnevelésből már a kinézetük alapján felmentett exbalekokra.

szótól kiver a víz, le nem írnám semmi pénzért, maradjunk annyiban: ezen a három lemezen a főcsapás iránya a "keresztbe-kasul". És jobbára nem hangzik rosszul.

Messziről nézvést minden rendben lenni látszik. Szarajevó békés nagyváros, tele színnel és illattal, sok életvidám emberrel.

Az "első magyar thriller websorozat" (lásd: Az elszabadult démon, MaNcs, 2011. május 12.) után megérkezett az "első magyar romantikus websorozat" is, ahogy azt az Origo produceri közreműködésével készült film promója hirdeti.

Székesfehérváron a Koch László utcai kék-fehér homlokzatú soklakásos szocreál ház a magyar honvédség tisztjei számára biztosított lakhatást. A ház aljában lévő kirakat a kilencvenes évek elejéig a katonaság ruházati szakboltját szolgálta, majd a ház gondnoka egyfajta anticipált trashesztétikát föltalálva - a megmaradt katonai kacatokat növényekkel kombinálva - sajátos állandó kiállítást rendezett be a helyiségben. A karácsonyi kaktuszok és a muskátlik közé kitömött fácán és műanyag lovacska került, a virágládákban apró katonai figurák álldogáltak; az egész érdekesebb lehetett a militáris relikviákkal való játszadozásnál a télikertben, mert gyanúsan közel került ahhoz, amit művészeti kreativitásnak nevezünk. A minden emberben benne lévő kreativitás avantgárd felfogásmódjához.

Majdnem teljesen reménytelen ügylet Tennessee Williams Macska a forró tetőn című művéből érvényes és érdekes előadást összehozni. A problémahalmaz íróilag erősen személyes és túlzsúfolt: a férj iszik és szexmegvonással bünteti a feleségét, a "macskát", aki pedig gyerekre vágyik; a család épp az apa születésnapjára gyűlik össze, aki most tudja meg, hogy rákos; a vagyonra erősen pályázik a férj testvére, aki dicséretes szaporulattal és "normális" életvitellel növeli esélyeit; a férj anyja egy rossz házasságot maszkíroz jóvá már negyven éve; az apa besokall, és felmondja az élethazugságokra épülő családi közmegegyezést; a háttérből egy sejtelmes barátság és egy öngyilkos barát veti árnyát az egész vircsaftra...

Ha már nem lehet egy lemezt írásban ilyen-olyan cuppogásokkal, dünnyögésekkel és más hangutánzó szavakkal meggyőzően bemutatni, ami pedig ebben az esetben - hümm, naná, hohó, ej, ccc - különösképpen helyénvaló volna, hiszen valami efféle maga a hanganyag is, jobb híján összevetésekre fanyalodik az ember. Például a Zap Mama: igen, a korai, kilencvenes évek eleji Zap Mama, az afrikai-belga együttes a capella korszaka jutott az eszembe, bele is hallgattam, és az a helyzet, hogy jobban tetszik a (nem is annyira) új Kiss Erzsi-féle formáció programja.

című új regényében a végletekig kihasználja a túlzást mint narratív eszközt: ha a nem is oly távoli jövőben játszódó disztópiasorozatának korábbi darabjai (Az opricsnyik egy napja, Cukor-Kreml) esetében egyes bizalmatlan olvasók giccset kiáltottak, akkor most kézbe sem kell venniük a könyvet. A Hóvihar már a címében is a klasszikus orosz elbeszélői hagyományok egyik legelhasználtabb toposzát idézi fel, miként a szöveg stílusa is e hagyományokat követi. Azonban nagyon hamar gyanakodni kezdhetünk, hogy valami nincs "rendben": előbb csak afféle "csodás" elemként feltűnnek a törpelovak, melyeket egy "járgány" hajtásához használnak, majd később egy Kalasnyikov is megvillan - mire a vodkásüveg magasságú molnárhoz érünk, kiderül, hogy ismét valahol 2030 körül járunk.

című operájának 2009-ben, a zürichi Opera előadásán készült felvételén ketten először éneklik a szerepüket, Emily Magee a címszerepet, Thomas Hampson Scarpiát. Ami Magee-t illeti, szép, drámaian telt és líraian finom hang, előnyös megjelenés, valami mégis hiányzik belőle, talán a személyiség varázsa, amitől Toscája kissé nyers és kevéssé szerethető.