Arra a kérdésre, hogy mégis mi a fenét csinált Kevin Shields a My Bloody Valentine 1991-es, a maga korában közepesen sikeres, az azóta eltelt időben viszont agyonhivatkozott, megkerülhetetlenné kanonizált mesterműve, a Loveless megjelenése óta eltelt hosszú-hosszú évek során, a stabil tények és az ellenőrizhetetlen szóbeszédek egymás mellé gereblyézésével adható a legpontosabb válasz. Egyes források szerint például megőrült. Elvert egy teherautónyi pénzt, de nem fejezte be zenekara harmadik albumát, pedig beleásta magát egy csomó mindenbe - kitanulta állítólag a tánczenekészítés fortélyait -, és rögzített is vagy 60 órányi zenét. Közben producerkedett, remixeket készített, zenéket adott Sofia Coppolának az Elveszett jelentéshez, és hosszabb vagy rövidebb időre feltűnt Patti Smith, a Primal Scream és a Spacemen 3 oldalán. Lebegett valahol az időben s a térben. Aztán tavaly év végén, amikor már senki sem számított rá, bejelentette, hogy elkészült az új MBV-lemezzel, amit február elején hirtelen a világ elé tárt.
Tekintetbe véve, hogy az anyaméhszerűen békés, de szikrázóan zajos, euforikusan színes, bár párás melankóliában úszó Loveless nem csupán a brit shoegaze-mozgalom, hanem az egyetemes rocktörténet krónikájában is az egyik legtitokzatosabb, ma is tömegek fantáziáját megmozgató eseményként rögzíthető, logikus volna azt gondolni, hogy az mbv nem hozhat mást, csak keserű csalódást. Ez azonban nincsen így, s valószínűleg ennek a ténynek a váratlansága magyarázza a lemez megjelenése után néhány nappal a netre került korai kritikák - most már - határozottan eltúlzottnak tűnő lelkesültségét. Az mbv ugyanis úgy szól, mintha a Loveless másnapján rögzítették volna: a stílus - beleértve Bilinda Butcher éteri susogását és a tengeribetegen imbolygó gitárokból fakasztott hangzuhatagot - a régi, csak minden egy fokkal hűvösebb és enerváltabb. Vagyis a lemez kétharmadán a My Bloody Valentine az MBV-mítosznak megfelelő, de azt új elemekkel kismértékben sem gazdagító zenét játszik, s ez egy vizionárius zsenitől mindenképp kevés. Az utolsó három számban viszont beindul a varázs: a zsongítóan vibráló gitár- és szintetizátorhangokat a napfénybe lövellő In Another Way, a végtelenített loopokat imitáló Nothing Is és a felszálló utasszállító repülőket megidéző zajba ágyazott, túlvilági Wonder 2 diszkrét, de határozott igényt jelent be az elvhű megújulásra - s így az mbv kalandja pontosan ott ér véget, ahol kezdődnie kellett volna.
Pickpocket, 2013
