Huszonkét évi vágyakozás - My Bloody Valentine: mbv

  • Greff András
  • 2013. március 19.

Zene

Arra a kérdésre, hogy mégis mi a fenét csinált Kevin Shields a My Bloody Valentine 1991-es, a maga korában közepesen sikeres, az azóta eltelt időben viszont agyonhivatkozott, megkerülhetetlenné kanonizált mesterműve, a Loveless megjelenése óta eltelt hosszú-hosszú évek során, a stabil tények és az ellenőrizhetetlen szóbeszédek egymás mellé gereblyézésével adható a legpontosabb válasz. Egyes források szerint például megőrült. Elvert egy teherautónyi pénzt, de nem fejezte be zenekara harmadik albumát, pedig beleásta magát egy csomó mindenbe - kitanulta állítólag a tánczenekészítés fortélyait -, és rögzített is vagy 60 órányi zenét. Közben producerkedett, remixeket készített, zenéket adott Sofia Coppolának az Elveszett jelentéshez, és hosszabb vagy rövidebb időre feltűnt Patti Smith, a Primal Scream és a Spacemen 3 oldalán. Lebegett valahol az időben s a térben. Aztán tavaly év végén, amikor már senki sem számított rá, bejelentette, hogy elkészült az új MBV-lemezzel, amit február elején hirtelen a világ elé tárt.


 

Tekintetbe véve, hogy az anyaméhszerűen békés, de szikrázóan zajos, euforikusan színes, bár párás melankóliában úszó Loveless nem csupán a brit shoegaze-mozgalom, hanem az egyetemes rocktörténet krónikájában is az egyik legtitokzatosabb, ma is tömegek fantáziáját megmozgató eseményként rögzíthető, logikus volna azt gondolni, hogy az mbv nem hozhat mást, csak keserű csalódást. Ez azonban nincsen így, s valószínűleg ennek a ténynek a váratlansága magyarázza a lemez megjelenése után néhány nappal a netre került korai kritikák - most már - határozottan eltúlzottnak tűnő lelkesültségét. Az mbv ugyanis úgy szól, mintha a Loveless másnapján rögzítették volna: a stílus - beleértve Bilinda Butcher éteri susogását és a tengeribetegen imbolygó gitárokból fakasztott hangzuhatagot - a régi, csak minden egy fokkal hűvösebb és enerváltabb. Vagyis a lemez kétharmadán a My Bloody Valentine az MBV-mítosznak megfelelő, de azt új elemekkel kismértékben sem gazdagító zenét játszik, s ez egy vizionárius zsenitől mindenképp kevés. Az utolsó három számban viszont beindul a varázs: a zsongítóan vibráló gitár- és szintetizátorhangokat a napfénybe lövellő In Another Way, a végtelenített loopokat imitáló Nothing Is és a felszálló utasszállító repülőket megidéző zajba ágyazott, túlvilági Wonder 2 diszkrét, de határozott igényt jelent be az elvhű megújulásra - s így az mbv kalandja pontosan ott ér véget, ahol kezdődnie kellett volna.

Pickpocket, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.