Néha vissza-visszatérnek - Dinosaur Jr: Beyond (lemez)

  • Greff András
  • 2007. május 31.

Zene

Van abban valami egészen bámulatra méltó, hogy éppen J Mascis lehetett az, aki a nyolcvanas évek második felében helyére állította a gitárszóló becsületét az alternatív univerzumban. Aki szembemenetelt a punk meg a hardcore ornamentikától megfosztott, akkoriban már-már törvényerejű megközelítési módjával, és telepakolta a számait örvénylő, bugyborékoló, végeérhetetlen gitáráriákkal. Mert mindaz a szenvedély, ami a szólóiból dőlt (illetve hát árad a mai napig is), nehezen egyeztethető össze egy olyan palival, akinek a gitártépést leszámítva minden egyes megnyilvánulása (beleértve legtöbbször az éneklését is) egy már-már a retardáltságig lakonikus, a narkolepszia határáig bávatag alaké. Aki egy régi-régi interjúban mindenféle irónia nélkül állította, hogy a gitár alapvetően tök béna hangszer, ő nem is szereti - aztán amikor rákérdeztek, hogy akkor meg ugyan miért játszik rajta, azt felelte, hogy hát nem t'om.

Ez az attitűd persze elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a nemtörődöm, a margóról egész életében elmozdulni nem kívánó fiatalság számára hosszú éveken át Mascis lehessen a legszerethetőbb rakendrollhérosz: lám, ugyanolyan balfék, csak neki valahogy, maga sem érti, miként, mégis sikerült. Jóllehet az elején Mascisnek is a teljes érdektelenség nézett ki: a Dino első lemezéből (Dinosaur, 1985) a megjelenés évében például masszív ezerötszáz példány talált gazdára Amerikában. Persze nincs min csodálkozni: ahhoz azért kellett egy kis idő, hogy a hallgatóság megszokja azt az egészen bizarr és eredeti megszólalást, amelyben mintha a country elegyedne a hardcore-ral, meg a Cure a Sonic Youth-szal, miközben mindvégig ott kísért a hardrock klasszikusainak (Deep Purple és társai) szelleme is. 87-ben aztán már összejött az áttörés a You're Living All Over Me című mágikus csúcslemezzel, egy évvel később viszont, a Bug megjelenése után már le is zárult a Dinosaur-sztori első, mondhatni klasszikus szakasza. Lou Barlow basszusgitáros otthagyta a bandát (és rövid idő alatt megkerülhetetlenné izmosította új zenekarát, a Sebadoh-t), Murph, a dobos kicsit még maradt, de minek: innentől fogva, egészen az 1997-es feloszlásig a zenekar (immár kevésbé átütő) lemezeire szinte mindent Mascis játszott fel.

Hogy 2005-ben aztán egészen pontosan mi hozta össze újból az egykor igen randa körülmények között széjjelment klasszikus felállást, már azon túl, hogy a korai anyagaik újból megjelentek, én nem tudom, mindenesetre ez az újjáalakulás roppant mértékben felizgatta a közvéleményt. Pedig az ilyen egymásra találásokkal mindig baj van. Addig még persze nincs nagy gáz, amíg egy banda csak turnézgatni akar a régi slágerekkel, csak hát ilyenkor egy unalmasabb éjszakán a turnébuszban valaki sajnos elkerülhetetlenül felveti, hogy azért mégiscsak egy vadonatúj album volna az igazán nagy dobás... Legutóbb a Stooges mutatta meg, hova is vezet ez aztán: az erőteljes kiábrándítás szürkésbarna territóriumába. Az sem véletlen, hogy a másik nagy alternatív főnixmadár, a Pixies immár évek óta húzza-halasztja a lemezkészítést (ha szerencsénk van, sosem csinálják meg).

A Dinosaur Jr most azonban (tíz évvel az utolsó album kiadása, majd' hússzal az eredeti trió felbomlása után) egészen unikális teljesítményt mutat fel ezzel a Beyonddal. Az Almost Ready című nyitószámmal mindjárt az elején 1987-be katapultálnak vissza, de nemcsak a stílus idézi meg tökéletesen azt a korszakot, hanem a kvalitás is - és ez utóbbi varázsolja ezt a lemezt egészen elkápráztatóvá: hogy már-már a You're Living... nívójáról van szó. Csúcsminőségről. Nem csupán egy-egy dal igazán erős, mint a kései anyagokon, hanem nagyszerű mind a tizenegy a Pick Me Up vaskos zúzásától a Lou Barlow-féle, lassabban örvénylő Lightning Bulbon át a zenekar kilencvenes évekbeli, higgadtabb bánatsongjait folytató We're Not Alone-ig.

S hogy mi jelzi azt, hogy mégiscsak 2007-et írunk? Semmi. De hát minek is "korszerűsíteni", amikor a mai mezőnyben sincs senki sem, aki úgy játszana, mint az időközben kissé Gandalf-szerűre öregedett Mascis, ez a zseniális bénazsák.

Fat Possum/Neon Music, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Így néz ki most a Matolcsy-körhöz került, elhanyagolt, majd visszavett Marczibányi sportcentrum - FOTÓK

226 millió forintot követel a II. kerület attól a Matolcsy-körhöz került cégtől, ami egy vita következtében nem fejlesztette a kerület egykori ékességét, a Marczibányi téri sporttelepet. Itt régen pezsgő élet zajlott, mára leromlott, az önkormányzat most kezdi el a renoválást, miközben pert indított. Játszótér, kutyasétáltató, sétány, park és egy uszoda építése maradt el. 

A fejünkre nőttek

Két csodabogár elrabol egy cégvezért, mert meggyőződésük, hogy földönkívüli. Jórgosz Lánthimosz egy 2003-as koreai filmet remake-elt, az ő hősei azonban különc bolondok helyett tőrőlmetszett incelek, akiket azért megérteni is megpróbál.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.