Fotó: Németh Dániel
Németh Juci: Kettős életem volt. A templomban elkötelezett zenekartag voltam, de eközben én a pappal Deep Purple-t hallgattam a különórákon, na meg otthon mindent magamba szívtam apám CD-tárából. De imádtam az elektrót is. Az Fm4 nálunk úgy jött be, mint a Kossuth. Húgommal rá voltunk cuppanva. 19 évesen énekeltem az utolsó Antal Imré-s Ki mit tud?-on egy énekegyüttessel, a döntőig jutottunk, nagyon élveznéd, ha látnál a felvételen. Akkor jött a felkérés Prieger Zsolttól a szombathelyi fősulin, hogy legyek az Anima énekesnője - örültem, bár nem ismertem a zenekart túlságosan. Gondolkodtam, és még a szüleimet is megkérdeztem, jó lesz-e nekem az elektronika, de mondták, hogy vágjak bele. Elsősorban a rockzenét szeretem, de az absztrakt hiphoptól is ugyanúgy lázba jövök. Nálam mindig a Tilos Rádió szól, ott meg van minden.
MN: Az Animában mennyire vettél részt az alkotási folyamatban?
NJ: A nemzőslágerünk, a Csinálj gyermeket! például az én szövegem, de úgy kerültem oda, hogy megvolt a felállás, mindenkinek megvolt a szerepe a dalírásban - én az adaptáló lettem, de ahogy csak tudtam, részt vettem a számok elkészítésében is.
MN: Mennyire volt meghatározó az a hét év?
NJ: Nagyon. Jó, intellektuális közeg volt, inspirálódtam és nyíltam zeneileg meg mindenhogyan. Egyre bátrabb lettem a színpadon, és nagyon élveztem is ezt a folyamatot.
MN: Az Animából való távozás után már saját zenekaron gondolkodtál?
NJ: Akkor indult a Kultúrház, és elmentem rettentő naivan és felkészületlenül a műsorvezetői castingra, és felvettek. A legjobb köztévés csapat volt az akkor, állítom. Aztán abban a pillanatban, hogy éreztem, már nem vagyok spontán, nem is tudom, hányadik alkalommal ugyanúgy köszönök be, kezdek klisés lenni, elegem is lett belőle. Engem nem a tévé érdekelt ebben, hogy televíziós személyiség legyek, hanem a szerep maga, hogy tudom-e élvezni. De a megfelelni akarás ki is készített. Nem bírom hosszú távon a korlátokat. Ezért nem lennék például jó színész szerintem - merthogy közben meghívtak filmezni is, például Jancsó Miki bácsi Ede megevé ebédem című filmjében egy műsorvezetőt játszottam. Nekem az a teljes szabadság, ha magamat adhatom egy színpadon, egy zenekar frontembereként. Egy színész vagy egy műsorvezető máshogy szabad.
MN: Az Animában már megélted ezt?
NJ: Akkor úgy éreztem, igen. Amikor kiszálltam, akkor kezdtek el visszajönni zenében a hetvenes évek a Strokesszal, tiszta retró lett a rockzene. Újra elkezdtek érdeklődni az emberek a gitárzene után, és tudtam, hogy ezt kell csinálnom majd, de már teljes zenészként, vezetőként, dalszerzőként. Majdnem megőrültem, hogy saját zenekarom lehessen. Rengeteg alkotó energia gyűlt bennem össze. Sok olyan pillanat van, amikor érzem, hogy megvétózhatatlanok az érzéseim. Na, ez is olyan volt.
MN: A tévés négy éved alatt kiestél a zenélésből?
NJ: Nem teljesen, folyamatosan mentem például Lovasi Andrással énekelni a duettünket, a De szeretnéket, amit mindig kiváltságos pillanatként éltem meg, pedig sosem voltam kispálos. És a Budapest Bár is akkor kért fel, hogy az énekesnője legyek, ami nagy dolog volt, hiszen az egyetlen olyan énekesük voltam akkor, aki nem frontember volt épp egy zenekarban.
MN: Hogyan kezdted el összeszedni a saját zenekarod?
NJ: Azt akartam, hogy olyan emberekkel zenéljek, akiket odaérzek magam köré. Női meg tudom is én, milyen megérzésekkel kiválasztva. Nem castingolok egyébként, hagyom magam, hallgatok az ösztöneimre, az egész életemet ilyen ősi módon éltem le eddig. A számok is így készülnek, a basszusgitár vagy a gitár elkezd egy futamot, ráéneklek valamit, amihez kedvem támad, csatlakozik a dobos, és az alapverzió onnantól kezdve nem is nagyon változik a lemezig. Nem agyalok, nem akarok erőlködni. A zsigeri első éneklésben hiszek.
MN: Az angolul éneklés is ilyen zsigeri? Biztos, hogy a magyar közönség szereti, ha angolul énekelnek neki?
NJ: Egyszerűen én nem hallgattam magyar zenét. Kapuváron, az osztrák határ közelében laktunk gyerekkoromban, és otthon a Radio Luxembourg szólt meg a BBC. Stones volt, Kinks meg T. Rex, és nem tudtam később sem összepárosítani a rockzenét és a magyar nyelvet. Az élét veszíti el a magunkfajta rockzene az én fülemnek, ha magyarul szólal meg. Van magyar nyelvű dalom persze, de kínlódok is vele rendesen. Na, nem mintha anyanyelvi szinten beszélnék angolul, erről szó sincs, Judie Jay énekesnő barátnőm segít nekem szöveget írni.
MN: Nem lehet, hogy inkább azért van ez, mert neked nem a szöveg a prioritás?
NJ: Igen, nekem biztos, hogy a zene a fő, a szöveg utána jön. A mi zenénk nem tud olyan jól a magyar nyelvre tekeredni. Meg nincs is költői vénám, nem forgatom olyan jól a szavakat, mint Lovasi, akinek a zenéje meg pont ehhez alkalmazkodik. A poétát emeli ki. Épp tegnap mesélte, hogy lesz egy új száma, amiben képzeljem el, miről énekel, és már mondta is a szöveget. Arra törekszem, hogy a témáim mindig legyenek őszinték, az érzéseimmel kapcsolatosak - észre is vettem, hogy minden második számban bébizek, és minden harmadik számom a szerelemről szól. De amúgy kísérletezem, és mihelyt van egy szuper magyar szövegem, és rábólintunk, minden klappol, már lesz is újra magyar szövegű dalunk. Nem zárkózom ettől el.
MN: A most készülő második lemezen van azért némi változás, akad például politikai töltetű szöveg is.
NJ: Az első lemezt a Nemjuci zenekar létezésének második évében adtuk ki. Tele voltunk koordinálatlan energiával, de őszinték voltunk. A zabolázatlan kiscsikók értek egy kicsit. Kevésbé vagdalkozós ez az anyag, de azt mindig szem előtt tartom, hogy ne legyen megerőszakolva a projekt. Azt is mondhatnám, hogy együgyű számok ezek: verze, verze, refrén, gitárrész, kiállás, refrén és vége. Többnyire. Szeretem ezt így.
MN: Mi a helyzet a műfajhoz társuló véresebb sztereotípiákkal? Jártál poklokat?
NJ: Olyan értelemben nem vagyok rakendroll-lány, ami a sztereotípia, hogy szétcsapja magát, részegen megy fel a színpadra, és a koncert végén eltöri egy zenészén a hangszereket. A kialvatlanságon kívül nem élek tudatmódosítókkal sem. Jó, mondjuk nem is ismerek sok olyan női frontembert, aki ezt csinálná. A családomból valahogy egy ilyen tiszta szerepet hozok, bár megvannak ennek is a hátulütői, mert például halál stresszes és szorongó bírok lenni, de senki nem hiszi ezt el rólam.
MN: Amióta megvan a Nemjuci, hogyan osztod be az idődet?
NJ: Úgy, hogy ezen és a Budapest Báron kívül most nem nagyon vállalok mást. A Nemjuci az napi teljes készenlét. Szervezés, levelezés és így tovább, és bár nem én szervezem a koncerteket, egyeztetni kell velem mindent, és ez sok tud lenni, de hát pont ezt akartam. Jó lenne, ha a zenekarunk meg tudna maradni a profi, de mégis hobbizenekar érzésben, mert nem lenne jó, ha ettől függne a megélhetésünk elsősorban. Akkor sokkal több kompromisszumra lenne szükség, amitől nem olyan szűzies az érzet, és nekem sokkal többet fájna a fejem. Persze a másik oldala, hogy nagyon jó lenne csak erre koncentrálni mindegyikünknek, viszont ezt most így meg nem tehetjük meg.
MN: Nem gondolkodtál azon, hogy valami rockosabb zenekarnévvel rukkolj elő?
NJ: Nagyon kézenfekvő volt ez, a nevem rövidítése, illetve hogy a fiúk nem Jucik, és még millió ráhúzható magyarázata lehet. Sokan előítéletesek a zenekarral, lehet, pont a név miatt, aztán amikor eljönnek, rácsodálkoznak, hogy ja, ez ilyen jó? Ennyire számít a név?
MN: Hogy fogjátok felvezetni az új anyagot?
NJ: A lemez március végén jelenik meg (a beszélgetéskor még nem volt tudható a címe - a szerk.), és lesz egy lemezbemutató országjárás is most tavasszal. A dátumokat meg lehet találni az oldalainkon. A lemezbemutató koncertünk az előző lemeznél nagyon ütősre sikerült, egy hatalmas kamionnal beálltunk a Gödörhöz, és rajtaütésszerűen - persze előtte kicsit gerillapromózva azért - egy ponyvaelhúzással letoltuk a koncertet, majd a végén elhajtottunk. Ezt nehéz überelni, de nem biztos, hogy kell. A budapesti lemezbemutatónk még szervezés alatt - valószínű május elsején lesz.
MN: Feltaláltál egy rajongóknak szóló egyedi kedvességet, a Nemjuci-turkálót. Mi a lényege ennek?
NJ: Az újrahasznosítás gondolatából jön, hogy ne kelljen a rajongónak új egyenpólót hordania, ami költséges mindenkinek, és nem környezettudatos. Magam turkálok ruhákat, amikre aztán rányomtatjuk valahova a zenekari logót. Ezek a zenekar hivatalos pólói, visszük a koncertekre is őket, de itt Pesten is meg lehet őket nézni egy helyen, ahol fel vannak állítva, na meg online. Már tapasztaltuk, hogy a csajok imádják, sőt a fiúk is, hogy van egy ruhásstand a koncertjeinken, és ott lehet csemegézni. Egyelőre befektetés a dolog, semmiképp nem biznisz, de nekünk megéri, ha sok nemjucis ruha futkos az országban.
