HANGADÓ melléklet

„Nem csak egy klarinétos”

Klenyán Csaba klarinétművész

  • Rácz Judit
  • 2016.11.13 12:10

Zene

Az az egyre ritkuló muzsikusfajta, aki folyamatosan tanul új darabokat csak úgy, a saját örömére és épülésére is. Sok helyen hallhatjuk, alkalmi együttesben, nagyzenekarban, kamaraformációkban, improvizációs duóban. Úgy tűnik, a fáradtságot és a fásultságot nem ismeri.

Magyar Narancs: Azt mondtad egyszer, hogy a klarinét könnyű hangszer. Miért, mitől könnyebb, mint más fúvósok?

Klenyán Csaba: Bizonyos szintig könnyű. Meg kell fújni, le kell fogni a hangokat, és megszólal. A hegedűnél meg kell tanulni intonálni, a zongoránál függetleníteni a két kezet stb. – nem véletlen, hogy ezeket sokkal hamarabb el kell kezdeni, és sokkal tovább tart, míg élvezhető lesz a játék. Klarinéton már egy konzis el tudja játszani a klasszikus repertoárt nagyjából balesetmentesen. A klarinét a legtermészetesebb: nincs kitekert testtartás, könnyebb megfújni, mint például az oboát, és szerintem az énekléshez is ez áll a legközelebb, hangban és légzésben is. Én például énekestől tanultam meg a jó légzést.

MN: Ennek mi a lényege?

KCS: Ez a régi egyiptomiaktól indult ki, akik mindent gerincből csináltak. A támaszt a gerinccel adjuk meg.

MN: Sokan kezdenek klarinétozni?

KCS: Már nem olyan sokan, mint gyerekkoromban. Most van húsz-huszonöt hangszer használatlanul a zeneiskolákban. Nagyobb volt a fúvószenekari élet. Amikor van egy kis időm, sajnos ritkán, kimegyek a nagymarosi fúvószenekarba, a Dunakanyar Fúvósegyüttesbe. Amatőr zenekar, a számítógépestől a mozdonyvezetőig mindenféle ember van ott, gyerekkori barátaim is. Évekig volt ott egy zenekar kisgyerekekből, akik aztán hozták az utánpótlást, de már az is megszűnt, mert nincs elég fúvós gyerek.

MN: A hangszer nem drága?

KCS: A kezdő hangszer nem, de az általában úgyis van a zeneiskolákban. De a többihez képest a mesterhangszer sem olyan drága; egy új fagott, mondjuk, hatmillió, egy klarinétpár megvehető kétmillióból, és az már a csúcsok csúcsa.

MN: Mert kettőt kell venni?

KCS: Igen, A és B hangolásút. Amikor az 1700-as években Johann Christoph Denner megcsinálta a klarinétot, még nem volt egy egységes hangolás – melyik város milyet készített és használt. Van például C klarinét is, aminek borzalmas hangja van, nagyon éles és rikoltó – Mahler előszeretettel használja, olyankor, amikor a nagyzenekari hangzásból ki kell hallani a hangszert. Schubertnél is előfordul. Ma már inkább csak az olasz fúvószenekarokban van ilyen, vagy olyan nagy zenekaroknál, ahol erre is van pénz. A B klarinét a b-s hangnemekben szól jobban, az egy világosabb, fényesebb hangzás, az A klarinétnak lírikusabb, sötétebb hangja van, Mozart, Brahms írtak erre szívesen.

MN: De mindent el lehet játszani mindkettővel?

KCS: Persze, csak akkor más hangnemben kell játszani ugyanazt a művet, ami nem olyan szerencsés.

MN: A klarinétban is van „Stradivari”?

KCS: Ezt nem nagyon lehet mondani. Az ilyesmi ciklikusan változik, attól függ, melyik cég mikor jön elő egy jól sikerült hangszerrel, ami mindig lutri. Mi egyébként francia rendszerű klarinéton játszunk. A klarinét fejlődése egyszerre két helyről indult el, francia és német területről, és ez a két irány máig megvan. A német rendszerű hangszer, amit német nyelvterületen máig előszeretettel használnak, számunkra kicsit nehézkesebb, a fogásrendszere jobban hasonlít a szaxofonéhoz vagy az oboáéhoz. Nekem francia hangszerem van – a német klarinétok drágábbak is, mert ott még inkább működik a manufakturális jelleg. A francia klarinét annyiban más, hogy kisujjal kromatikusan mindkét oldalon minden hangot el lehet játszani, míg a német típusú hangszeren vannak hangok, amelyeket csak egy oldalon lehet játszani, és görgőkön kell csúszkálni. Felnőtt fejjel már nem is nagyon lehet váltani és elmenni egy német zenekarba; ez reménytelen, mert az teljesen másfajta gondolkodást és játékmódot jelent. Brahms és más német szerzők klarinétszólamai olykor sokkal könnyebben játszhatók német típusú hangszereken, de azért minden lejátszható mindenen. Az 1800-as évek elején, amikor a hangszert elkezdték a könnyebbség, a jobb játszhatóság irányába fejleszteni, akkor vált lehetővé, hogy nehéz dolgokat is írjanak a hangszerre. Stadler klarinétján – akinek Mozart a klarinétversenyt írta – még alig volt billentyű (Anton Stadler, Mozart kortársa, jó barátja, klarinétvirtuóz – a szerk.). Szívesen kocsmáztak együtt Mozarttal, és ebből remek darabok születtek. Az efféle kapcsolat ma is termékeny tud lenni, én is be­ülök néha fiatal zeneszerzőkkel valahova, és születnek ebből darabok. Persze kérdés, hogy melyik marad fönn – de ennek a megítélése nem az én feladatom, nekem csak nagyon jól el kell játszani őket. Ez egyfajta kulturális lelkiismeret kérdése.

MN: Mi a klarinét korai története?

KCS: A név a trombitából – clarino – származik, tehát a clarinetto valójában „trombitácska”. Még korábbi őse a chalumeau, attól visszafelé már ködbe vész. A mai hangszert lényegében Dennertől származtatják az 1700-as évekből; a lényeges újdonság a fúvóka volt. Azóta persze rengeteget fejlődött, változott a klarinét, és ez ma is folytatódik.

MN: Azt mondtad, egyfajta technikai tökéletességre hamar eljutottál, és csak utána fedezted föl a zenét.

KCS: Onnan indultunk, hogy egy jó szintig hamar el lehet jutni, utána viszont már nagyon nehéz. Onnantól a fejlődés már nem látványos, de a legfontosabb. Ahogy Szakcsi Lakatos Béla mondta, a hangon belüli virtuozitás. A színekkel való játék. Ehhez nemcsak fül és gondolkodás kell, hanem szív. És valami elképzelés. Éppen Stradivariról él az a legenda, hogy egyszer az utcán hallott egy hegedűst, és annak a hangját akarta a hangszereiben reprodukálni. A technikai trükköket és tudást csak akkor lehet érdemben értékelni és kamatoztatni, ha az ember valamit keres, ha tudja, hogy mit akar hallani.

A zenét csak a zeneakadémiai diplomám után fedeztem föl. Addig csak klarinétoztam. Utána találkoztam Csalog Gáborral, aki bevonzott egy olyan körbe, ahol kinyílt valami, ami addig hiányzott. Megismertem Kurtág Gyuri bácsit, Perényi Miklóst. Tizenvalahány évvel később elkezdtem imp­rovizálni, akkor megint kinyílt egy újabb világ. Oláh Kálmánnal rendszeresen improvizálunk ma is, nyilvánosan.

MN: Tanítod is az improvizációt?

KCS: Sok fiatal jön hozzám tanulni, de olyan szintű a hangszeres lemaradásuk, hogy máig várom azt a diákot, akivel ezzel lehet foglalkozni. Az akadémián az ilyesmi föl sem merül. Ott a szükséges és fontos dolgoknak körülbelül az 5 százalékát tanítják. Az én generációm hangszeresei voltak azok például, akik rávették a zeneszerzőket, hogy legyenek igényesebbek a saját műveikkel szemben.

MN: Bár három éve a Concerto zenekar szólóklarinétosa vagy, előtte pedig a Weiner-Szász Kamarazenekar tagja voltál tizenhat évig, de rengetegfelé és sokféle formációban játszol.

KCS: Én nem szólistának, kamara- vagy zenekari zenésznek tartom magam, hanem egyszerűen zenésznek. Nekem a csapatmunka mindig kellett; nyilvánvaló, hogy jobban fogom játszani Mozart klarinétversenyét is, ha a zenekari játékot is ismerem.

MN: A Kurtággal való találkozás mit jelentett számodra? Az ő próbastílusa sokak számára nagyon kimerítő.

KCS: Amikor beültem a Concertóba, Keller András, bár azt hiszem, tisztel engem meg a tudá­so­mat, sokszor mondta nekem, hogy játsszam újra, talán mégis így, vagy úgy… olyannyira, hogy megkérdezték tőlem: Te ezt hogy bírod idegekkel?! Mire azt mondtam, hogy ne hülyéskedjenek, hát ő hallja, ő tudja, mit akar. Gyuri bácsi óráival is így volt: engem mindig föltöltöttek, soha nem lettem ideges. 1994-ben felkértek, hogy Szombathelyen játsszam el a Veress Sándor (erdélyi születésű zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus – a szerk.) 85. születésnapjára, két zongorára és két basszetkürtre írt Életút című darabját. Még itt Pesten összejátszottuk a kollégákkal, de úgy mentem le, hogy „na, ez meg mi?”. Ebből az lett, hogy napi négy órában tanultuk ezt a körülbelül négy és fél perces darabot Gyuri bácsival, másik három órában meg Wilheim Andrással. Valódi reveláció volt. Márta néni (Kurtág Márta – a szerk.) már mondta neki, hogy ne piszkáld már annyit a fiúkat, de én meg úgy voltam vele, hogy csak mondjon, mondjon minél többet. Először minden szétesik, de eltelik pár nap, és az egész összeáll, s az ember úgy érzi, hogy ez már a sajátja. Ahogy én a klasszikus zenét játszom, azt lényegében Gyuri bácsinak köszönhetem.

MN: Csalog Gáborral is fontos volt a kapcsolatod.

KCS: Érdekes módon ő valahogy meghallotta, hogy talán nemcsak egy klarinétos vagyok, hanem annál több. Nála a dolgok szabadon kezelése – természetesen a játékszabályokon belül – nekem nagyon szimpatikus volt. Nem tudok elég hálás lenni neki. Máig dolgozunk együtt, játszottam nyáron a vértesacsai fesztiválján, nemsokára megint játszom egy darabját. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden hangját értem – de érzem. Intellektuálisan már nagyon nehéz ezeket megközelíteni. Olyan, mint amikor az UMZE-val rengeteg Perényi-darabot játszottunk, az ő betanításával, és az ember azt mondja, hogy egy ilyen formátumú embernél tényleg érdekes minden hang. Mint amikor Thomas Mann megírta a József és testvéreit, a házvezetőnője elolvasta és azt mondta, hogy végre valaki leírta úgy, ahogyan történt. Mire Thomas Mann azt válaszolta: egy biztos – bárhogy történhetett, csak így nem.

MN: Eötvös Péterrel milyen volt a munka?

KCS: Ő hűvösebb, távolságtartóbb úriember, de ugyanolyan fontos volt, mint Gyuri bácsi. Nekem van egy négy-ötezer darabos repertoárom, de Péternek a Shadows című darabja ott van Mozart klarinétversenye mellett. Péternél nincs megalkuvás, amit megírt, azt kiköveteli, de mindig nagyon úri formában; ő sosem csap oda az asztalra. Nála bizonyos programok is kapcsolódnak a művekhez, és ettől talán könnyebb megérteni. A Dervistánc című darabjában a hangszer egész hangterjedelmét kihasználja, és mindig alulról megy fölfelé a dallam, nagyon lassan. Nagyon érdekes volt, amit hozzáfűzött.
A dervisek, ugye, egyre gyorsabban táncolnak, az ő darabját pedig éppen hogy lassan kell játszani, és lassan kell hozzá forogni, mert azt mondja, hogy ma az európai emberek már csak akkor tudnak kapcsolatba kerülni a szakrálissal, ha lelassulnak. Már ezért az egy gondolatért érdemes volt Pétert megismerni.

MN: A népzenében sokat használják a klarinétot. Te játszol néha népzenei együttesben?

KCS: Imádom a népzenét, az csodaműfaj. Sok népdalt játszom, és improvizálok, ahol nagyon sokszor a népzene az alap. De az autentikus népzenejátszás olyan sokrétű, hogy nincs időm foglalkozni ezzel, az egy másik élet lenne. Persze már eleve Bartók miatt is eléggé elmélyültem benne, meg díszítésmódokkal nagyon sokat foglalkoztam. Életem egyik legcsodálatosabb éjszakája volt, amikor Szombathelyen Ökrös Csabi két kancsó bor mellett egész éjjel nekem hegedült, és mutatta a különféle díszítéseket.

MN: Sok kortárs zenét játszol, ha jól értem, többet, mint klasszikusat.

KCS: Igen – egyszerűen mert több van, mint klasszikus. De ma már szelektálhatok. Sok mindent megtanulok, csak a magam szórakozására, és nemegyszer csak a koncerten derül ki, hogy él-e a darab vagy sem. Egyébként klarinétban kortárs darabbal többet lehet fellépni, mint klasszikussal.

MN: Állítólag el akarod játszani az összes magyar klarinétdarabot. Mármint, gondolom, a szólódarabokat és olyanokat, amikben a klarinét jelentős szerepet játszik.

KCS: Igen, szólótól kvintettig. Ezt ma is folytatom, de már évente csak egy koncerttel, mert a körülmények nehezebbek – a rádió kihátrált belőle, én magam veszem föl őket.

MN: Melyek azok a darabok, amelyeket legközelebb érzel magadhoz?

KCS: Ez mindig változik valamelyest, de Mozart klarinétversenye feltétlenül az elsők között van, és ugyanígy Eötvös Shadowsa. Szeretem a késő romantikát és a 20. század elejét, az érdekes és gazdag korszak. Mozart és Brahms klarinétra írott műveinek valamiféle betetőzése vagy összegzése egy mű, amit nagyon kevesen játszanak és én nagyon szeretem: Max Reger Clarinet Quintetje. De szeretem Debussyt meg a 70-es évek olasz szerzőinek klarinétműveit.

MN: Vannak-e lényeges fehér foltok számodra a klarinétművekben?

KCS: Sok északi darab van, amit nem ismerek, de nem is nagyon lehetne itt előadni, mert versenyművek. A szólódarabokat inkább tudom követni. Nagy fehér foltok nincsenek, de engem már nem is annyira az érdekel, amit nem ismerek, hanem az, hogy az értékesebb darabokat mindig megújulva, soha meg nem unva, egyre jobban játsszam.

MN: Mesterkurzusokat is tartasz. Látsz-e jó utánpótlást klarinétosból?

KCS: Most volt a tizennyolcadik mesterkurzus Balassagyarmaton, Békéscsabán meg a tizedik. Az emberanyag jó, csak a képzettség meg a hozzáállás nem. Iszonyatos falakba ütközöm, mert először ki kell mosni a gyerekek fejéből azt a rengeteg baromságot, amit beletettek. És ez már óhatatlanul egy másik generáció, sokkal türelmetlenebb, nem nagyon akarja beletenni a munkát, ami pedig elkerülhetetlen volna. Én, ha fiatal koromban reggel hatig buliztam, nyolckor már bent voltam az akadémián. A mai fiatalok egy buli után két napig alusznak… Ráadásul ma sokkal több a buli.

Neked ajánljuk