HANGADÓ - Van-e baj a kortárs zenével?

Hangzavar

  • Rácz Judit
  • 2016.11.13 12:10

Zene

Amikor azt próbáltuk kideríteni, hogy ki mit gondol a kortárs zenéről, ellentmondó válaszokat kaptunk, a „reménytelen helyzettől” a „ semmi baj, virágzikig”. Az így kialakult kép távolról sem egységes, sokkal inkább egyéni érzések színes lenyomata.

Már az elnevezés is problematikus. Mit nevezünk kortárs zenének? Azt, amit ma – mostanában – írnak? Vagy amit az elmúlt egy emberöltő alatt (tehát a hallgató által átélt, de legalábbis érthető időszakban)? Vagy amit ma élő zeneszerző ír(t)? Talán azt, amitől a közönség nagy része ma kényelmetlenül érzi magát, mert nem tudja befogadni? Esetleg számoljunk az elmúlt száz év termésével, amióta már nem társadalmi esemény egy-egy új zenemű születése?

Aki érzi a problémát, ritkán hibáztatja önmagát miatta. A koncertrendezők azzal hárítanak, hogy a kortárs zenére nem jön be a közönség. A közönség nagy része, különböző stílusban ugyan, de nehezen hallgathatónak ítéli ezeket a darabokat, és leginkább a zeneszerzőket okolja ezért. A muzsikusok óvatosan nyilatkoznak, a zeneszerzők nem örülnek – de nem mindenki borúlátó.

 

Sokak zenéje

Közkeletű tévhit azonban, hogy a 20. század előtt sokkal több ember hallgatott kortárs zenét. Számszerűen ma nagyságrenddel többen hallgatnak kortárs darabokat – egyszerűen azért, mert többen vagyunk, több a koncert, és demokratizálódott a koncertjárás. Egy azonban biztos: a „kortárs”, vagyis az „új” és a „régi” aránya a zenehallgatásban korábban radikálisan más volt – az új javára. A publikum igényelte az új darabokat, és ennek érthető folyományaként hanyagolta vagy felejtette el a „régi” jó részét – vagyis azt, amit akár egy vagy tíz, vagy száz évvel korábban írtak. Ez még olyan óriásokkal is megesett, mint Monteverdi, Bach vagy Händel.

Gidon Kremer szerint „a közönséggel nem nehéz megszerettetni a kortárs zenét – a koncertrendezőkkel nehéz. Azt hiszik, kortárs zenére nem tudják eladni a jegye­ket.” Lehetséges, hogy okkal hiszik, bár ebben nekik is van saruk. Egy másik világhírű hegedűművész, Pauk György úgy véli, „jó zene és rossz zene van”. (Ami persze újabb, nehezen megválaszolható kérdéseket nyit.) „Hogy kortárs-e vagy Bach, az mindegy. A közönség valóban inkább konzervatív. De ha jól játsszák és jól illesztik a műsorba a modern zenét, akkor eljut a közönséghez.” Legyen így…

A „jó” meg „rossz” zenéről Rácz Zoltán, az Amadinda vezetője azt mondja, hogy a kortárs darabok minősítésében, ahol a kritériumok még a szakmabeliek számára sem világosak és egységesek, „óvatosnak kell lenni – először is illik alaposan megismerni a darabot. De még ha el is játszszuk, akkor sem feltétlenül derül ki azonnal, hogy mennyire jó vagy nem. Az elmúlt évtizedekben a legnagyobb kortárs zeneszerzők közül többet is megismerhettem, és elmondhatom, hogy gyakran semmit sem tudtak kezdeni egymás zenéjével, annyira különböző esztétikai nézeteket képviseltek.”

Peskó Zoltán karmester szerint „az 1900-as évekkel kezdődött a közönség és a kortárs zene eltávolodása. A közönség és a zenekarok érdeklődése más irányt vett, a karmesterek pedig mentek a siker után. A befogadás attól is függ, kialakult-e a készségünk arra, hogy megértsünk egy adott zenét. A mintaadó egyéniségeknek nagy szerepe van ebben. A nagyközönség számára a zenei nyelv nehézsége, nem azonnal fölfoghatósága okoz problémát.”

De épp ez a kérdés – vajon miért?

 

Kevesek öröme

Klenyán Csaba klarinétművész azt mondja, a kortárs zenébe munkát kell fektetni, hallgatónak és muzsikusnak egyaránt, hiszen néha „fizikailag fáj”. A kortárs zene ismertségéről, netán szeretetéről Eckhardt Gábor zongoraművész keserűbb tapasztalatokat szerzett a hazai oktatási környezetben, és úgy látja, „a fiatalok a versenyekre még megtanulnak egy-két kortárs darabot, utána már alig – ezt a nyelvet nincs mihez kapcsolniuk, s a nem tanulják, nem ismerik, nem szeretik ördögi köréből nincs, ami kimozdítsa őket.”

Ez általában is elmondható a kortárs darabok jelentős részéről: még ahhoz is kell némi szerencse, hogy egyszer bemutassák őket, de hogy a repertoár részévé váljanak, már nagyon népszerűnek („jónak”?) kell lenniük.

Érdekes jelenség, hogy ha viszont túl sokan értik és szeretik a darabot, az a szakmai körökben egy idő után gyanús minőségnek számít. Ennek jellegzetes példája Arvo Pärt, akit „komoly” körökben ma már nem illik olyan sokra becsülni, mint amikor feltűnt. Vajda Gergely zeneszerző, karmester szerint „ez az elitista felfogás nagyjából a háború után kezdődött. Amerikában kevesebb a »beépített előítélet« azzal kapcsolatban, hogy ki a jó, mi a jó. Ha valaki szereti az adott zenét, akkor az jó. Music is music is music, mondják, és ez nekem nagyon tetszik.”

„Ha itthon ma ötven hallgatónál több van egy kortárs koncerten, és még tetszik is a közönségnek a zene, azt már tényleg gyanakvással fogadják a szakmabeliek. Ebben sok a sznobizmus. Kétségtelenül történt valami a 19–20. század fordulóján; már Wagner kromatikája, illetve lebegő tonalitása kezdte feloldani az addig érvényben lévő harmóniai konstrukciókat” – véli Melis László zeneszerző. Serei Zsolt zeneszerző azt mondja, „Lengyelországban a taxisofőr is ismeri Lutosławski nevét – ebből is látszik, hogy sokat áldoztak a kortárs zenére. Mi iszonyatosan le vagyunk maradva a többi művészeti ághoz képest is. A közönséget segíteni kell. A lemaradás miatt a zenészeknek kell lépéseket tenni. A közönség irányítható.”

Rozmán Lajos klarinétművész is a zenészek felelősségében és feladatában hisz: „Ha a legjobbat adtuk magunkból a koncerten, akkor sosem volt nehézség a közönséggel. Abból indulok ki, hogy a kisgyerekeknek semmi bajuk a kortárs zenével. Nem tartom szerencsésnek a zenepiacon sem, ha a korszakokat elszigeteljük egymástól. A közönség a tenyerünkből eszik, ha kitartóan kínálunk neki vonzó, élő produkciókat.” Kocsis Zoltán mondta egyszer, hogy „nagyon nagy munkával tulajdonképpen át lehetne nevelni az emberek hallását úgy, hogy természetesnek, szépnek találják az atonális zenét – csak az a kérdés, megérné-e”.

Varga Bálint András egész pályafutása a kortárs zenére épült, először a Zeneműkiadónál, majd a bécsi Universal Editionnál. Ő biztosan sok munkát fektetett bele: nyíltan bevallja, hogy eleinte sem nem értette, sem nem szerette a kortárs műveket, de sokszori meghallgatás és a zeneszerzőkkel való beszélgetések nyomán nagyon is szépnek talál bizonyos kortárs műveket. Szerinte a nagyközönség azért érzi nehezen befogadhatónak a kortárs zenét, mert annak „megértése, élvezete erőfeszítést kíván, hiszen az ember olyan dolgokat hall, amelyeket nem tud mihez kötni. A zeneszerzők elszakadtak attól, ami emberszabású volt. Azok a kategóriák, amelyekkel a korábbi komponisták dolgoztak – a dallam például –, ma nem léteznek. Ha ön dúdol, nem atonálisan dúdol. Ha az ujjával dobol az asztalon, akkor ritmust dobol. Ha a zene alapvető elemei eltűnnek, föloldódnak valamiben, akkor nincs fogódzó.” Christine Dormoy francia rendező hasonlóan gondolkodik a kortárs zene és a közönség látványos szétválásáról: „Mintha egy évszázaddal ezelőtt eltört volna valami. Szétrobbantak a formák, a közönség nem látja a narrációt, a dallamot, a történetet.”

 

Az udvarias közönség

A Budapesti Fesztiválzenekar palettájáról nem hiányzik a kortárs zene, a zenekar rendszeresen rendel is műveket zeneszerzőktől, de a 20. század második felének zenéjével a vezető karmesternek, Fischer Ivánnak is fenntartásai vannak (noha maga is szerez zenét). Nem szeret „olyan ételt feltálalni, amit a közönség nem eszik szívesen”, azaz nem jó az a zeneszerzés, ami nem vesz tudomást a befogadó közönségről.
A kortárs zenéhez való viszony nyilván alkat, személyiség kérdése is. Schiff András gond nélkül elmondja magáról, hogy „ha valaki emlékezetből játssza Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Mendelssohn, Brahms, Smetana, Dvořák, Janáček, Bartók és mások szinte összes művét, akkor nincs sem ideje, sem ereje, sem kedve ahhoz, hogy mai szerzőkkel foglalkozzon, akik – tisztelet a kivételnek – nincsenek ezen a szinten. Legyünk őszinték, a mai zene másról szól, más nyelven íródott. Én ezt a nyelvet nem beszélem, legalábbis nem anyanyelvi szinten.”

Csalog Gábor zongoraművész szerint régen „mindenki körül ott volt a használatos köznyelv és az elődök. Viszont az efféle köznyelvek mára jórészt megszűntek a zenében. Bábeli hangzavar van helyette.” Ez őt magát azért nem látszik zavarni: ma már az egyik legjelentősebb Kurtág-előadóművészként tartják számon. Gőz László, a Budapest Music Center igazgatója a magyar kortárs zene számbavételére, rögzítésére, elérhetővé tételére tette föl az életét. A számokat illetően „csak megközelítőleg pontos adatokkal rendelkezünk. A BMC 20 éve végzi a magyar zeneművek adatainak feldolgozását, de számos adat nehezen vagy egyáltalán nem elérhető, ebből következik, hogy a művek száma az általunk regisztráltnak akár a többszöröse is lehet. Pontos adatokat az Artisjus tudna adni, de a műfaji szétválasztás majdnem lehetetlen vállalkozásnak tűnik, ráadásul a szerzők egy része be sem jelenti a műveit. 1900 óta közel ötvenezer jogvédett, kortárs magyar zeneműről van tudomásunk. A BMC internetes adatbázisában jelenleg tizenhétezer mű található meg 230 zeneszerzőtől, de ennek a száma a folyamatos feldolgozásnak köszönhetően állandóan nő. Az adatok a 80-as évekig nem pontosak, de onnantól kezdve nagyjából évi 350 művet regisztráltunk, ami napi egy zenemű születését jelenti évente. Ezek az adatok nem mutatják a teljességet, de arányaikban elég pontosak. A művészetek közt a kortárs zenének a legnagyobb a hátránya. A komolyzenei koncertek, beleértve az operát is, legalább kilencven százalékban 20. század előtti darabokat játszanak. Itt szakadék tátong, de három kortárs magyar muzsikus bebizonyította, hogy világsztárként képes ezt áthidalni: Ligeti, Kurtág és Eötvös – folyamatosan játsszák őket. Eötvös – Boulezzal együtt – vezeti a leghallgatottabb szerzők listáját.” Gőz nem pesszimista: „A kortárs zenével kapcsolatban eltűnt belőlünk [mármint a BMC-ből] az az érzés, hogy »nem érdemes csinálni, nincs közönsége, senkit nem érdekel« – az elmúlt időszak egyértelműen rácáfolt erre.”

Szitha Tünde, az Editio Musica Budapest kortárs zenei igazgatója hivatásszerűen foglalkozik a kortárs zene megjelentetésével és eladásával: „A hazai kortárszene-játszás az utóbbi években nehéz helyzetbe került. Az okok összetettek, s összefüggenek azzal is, hogy zenei életünk egyre zártabb és belterjesebb. Kevés külföldi mű hangzik el a legfrissebb repertoárból. Tény, hogy a kortárs zene világszerte egyre szűkebb közönséget vonz.” Amit azért sokan nem így látnak: Angliában, Franciaországban, Németországban, Hollandiában nagy közönsége van a kortárs zenének. „Valóban, ami itthon jobbára maroknyi rokon és kolléga előtt hangzik el, az ott telt házzal megy” – mondja Boronkay Antal, az EMB igazgatója. És ez ma nem az egyébként is gettósodó, sorvadóban levő zenekritikákon múlik. Ismerjük Ormay Imre ma már mosolyogtató Megbukott zenekritikák című könyvét, amely a ma imádott művek korabeli kritikáinak gyűjteménye. Ám a kortárs zene népszerűségének kérdése nem arról szól, hogy az előadásakor van-e sikere – a mai közönség udvarias annyira, hogy gyakorlatilag semmit nem buktat meg. De miért nem várja őket, miért nem érzi elég „szépnek” a darabokat ahhoz, hogy feltétlenül (újra) akarja hallani? Nem érdemes a régi nagy bukásokra hivatkozni, legyen az Händel-opera, Beethoven-vonósnégyes, Schubert-darab, Wagner- vagy Stravinsky-mű – az érdeklődés megvolt. Sok „kortárs” mű, feltehetőleg a legjobbak, idővel persze beérnek. Reméljük, ez Bartókról már elmondható – és nemcsak külföldön…

A címben feltett kérdésre tehát választ nem, csak válaszokat kaptunk – úgyhogy mindenki bátran gondolkozzon rajta, mielőtt/miután/miközben kortárs zenét hallgat. Végül is nemcsak a jelenünkről, de a jövőnkről is van szó.

(Az idézetek a Muzsika és a Magyar Narancs számára készített interjúimból származnak – R. J.)

Neked ajánljuk