Interjú

"Nem fognak minket játszani" - Emil.RuleZ!

  • Iványi Zsófia
  • 2013. február 9.

Zene

Hét év szünet után nemrég jelent meg a negyedik nagylemezük - a Gyere át! apropóján kívülállásról, öregedésről, fórumozókkal folytatott vitákról és arról beszélgettünk, hogy bár más típusú zenét játszanak, miért mégis ők az egyetlen hazai punkzenekar.

Magyar Narancs: Nem igazán éri meg manapság lemezt készíteni. Hobbizenekarként, saját zsebből - ahogy ti tettétek - főleg nem.

Hegyi György: Anyagi szempontból abszolút nem éri meg, ez igaz, de zenét csinálni még ráfizetéssel is baromi jó.

Hajós András: Szerintem majdnem minden zenekar hobbizenekar. Sokan úgy tesznek, mintha ebből élnének, pedig jóformán mindenki mellédolgozik ezt-azt. Az egész zeneipar összezuhant, lényegében csak koncertezéssel lehet pénzt keresni, de még a fesztiválokon és koncertkörutakon jól futó zenekarok is panaszkodnak.

MN: Árt vagy használ egy zenekarnak, ha az egyik frontembere ismert televíziós személyiség?

HA: Valószínűleg más utat jártunk volna be, ha nem szerepelek a tévében: miattam kényszerültünk az átlagosnál sokkal szigorúbb szelekcióra abban, hogy milyen szerepléseket vállalunk el. Még amikor sokat koncerteztünk, akkor is feleannyiszor léptünk fel, mint más zenekar, mert csak oda mentünk, ahová tényleg volt kedvünk. Úgy döntöttünk, hogy másból élünk meg, hogy a zene ne munka legyen, hanem csakis öröm. Emellett az, hogy én ismert vagyok, hosszú távon inkább ártott, mint használt a zenekarnak.

HGY: Szerintem Andris tévés szereplése rontott a hitelességünkön: valahogy még mindig szokás elvárni a művésztől, hogy dögöljön éhen. Egyfajta züllöttség, belehalás, nyomorúság kell a közönségnek. Egy olyan pasiba, akit hetente látunk a tévében, nehéz ezt belelátni.

MN: Az ember azt hinné, hogy Andrással kapcsolatban inkább a közéleti témákban kinyilvánított véleményei zavarhatják a közönséget, nem az, hogy jól van.


Fotó: Sióréti Gábor

 

HA: Az tény, hogy miattam az egész zenekar kommunista buzi zsidó lett. Azok a tagok is, akik abban az időben a Fidesz sajtósának a feleségei voltak, akik aztán emiatt le is morzsolódtak, mert nem bírták a feszültséget.

HGY: Ez azért van, mert az én véleményemet például nem tudják a napi politikáról - akkor végképp mindenki elpártolna tőlünk.

HA: Amúgy meg egy normális országban a tévézés és a zenélés teljesen összeegyeztethető: Jamie Foxx egyszerre színész, zenész, műsorvezető és stand-up komikus. Nálunk a nyolcvanas évek alterkultúrájában gyökeredző beidegződések élnek tovább: az igazi zenész maximum két akkordot ismer, viszont nagyon részeg, és sokat beszél Istenről. Van ez a belehalós vonal, és van a glamúros mainstream, a kettő közt pedig nincs nagyon semmi. Mi a kezdetek óta abban a semmiben keressük a helyünket. Amikor életünkben másodszor léptünk fel a Tütü Tangóban hetven ember előtt, nem pedig negyven előtt, mint az első koncertünkön a Kultiplexben, akkor az első negyvenből valaki odajött, és közölte, hogy mi elkurvultunk.

MN: A Gyere át! dalai intimebbek, melankolikusabbak, mint a korábbi albumokéi, érződik rajtuk, hogy kicsit megöregedtetek.

HA: Ez volt a cél. Végre kompromisszumok nélkül tudtunk lemezt készíteni: nem foglalkoztunk azzal, hogy mit várnak tőlünk, hogy nem szokás arról énekelni, hogy apának női vannak, mert azt nem fogják lejátszani a rádiók. Minket nem az éltet, hogy kiálljunk a színpadra, és nézzük, ahogy egy tömeg minket kurvára imád. Ezt az érzést nagyjából egy évig lehet élvezni, feloldja a különféle gyerekkori frusztrációkat, aztán az ember rájön, hogy a színpadot nemcsak az önimádatra lehet használni, hanem arra is, hogy a gondolatait közvetítse. És ha arra nem hétezren jönnek el, csak hétszázan vagy hetvenen vagy heten, nekem az is jó.

HGY: Dalszövegíróként arról tudok írni, ami történik velem. Mi történik velem? Az, hogy betöltöttem a negyvennégyet, hogy gyerekeim vannak, hogy reggel kiugrik a pirítós a konyhában. Meg az, hogy egyszer csak majd meghalok, és az életem ilyen-olyan értelmét ezekben a pillanatokban próbálom nyakon csípni. Arról, hogy "Zúzzunk le a Balatonra, és dugjunk meg mindenkit!", nem akarok írni, mert nem az én életem. Az a mesevilág, amiről a 90-es években énekeltünk, velünk együtt múlt el, hisz' már nem az van, hogy hullarészegen mászkálunk három hétig a városban házibuliból házibuliba.

MN: Biztos, hogy a negyvenes, nyugodt életet élő családapa a saját, mérsékelten izgalmas életéről akar hallani, amikor elmegy egy koncertre, vagy meghallgat egy lemezt?

HGY: Kénytelen. Ezt az egyezséget köti az Emil.RuleZ!-zel. A témáink nagy része halálosan komoly, mi ezt kínáljuk. Úgy mondjuk el ezeket a dolgokat, hogy nem fáj annyira, hogy néha tudsz rajta röhögni. Lehet persze mérsékelten izgalmasnak tekinteni azt, hogy nem mindegy, miért és hogyan élünk. De akit nem érdekel a saját élete, az szerintem hülye.

MN: Fogtok az új albummal turnézni? Bár van pár könnyedebb szám, a dalok többségéről nehezen tudom elképzelni, hogy egy fesztiválon pörög rá a közönség.

HA: Látod, te is úgy állsz hozzá, hogy egy fesztiválon pörögni kell. Miért? Mert az emberek nem a zene, hanem a pörgés miatt mennek fesztiválokra, ami azt jelenti, hogy aki nem hajlandó beállni abba a sorba, hogy "nyomjuk a bulit ezerrel!", annak ott nincs helye. Van arra vonatkozó tervünk, hogy hol és hogyan szeretnénk a zenénket játszani: ha minden jól megy, lesz egy saját klubunk, ahol rendszeresen fellépünk, de persze hívunk másokat is zenélni.

MN: A feleségeitek és a gyerekeitek mit szólnak az olyan számokhoz, mint az Apának női vannak?

HGY: Ez nem arról szól, hogy a Hajós meg a Hegyi csalják a feleségüket, hanem a minket körülvevő világról: én is elváltam egyszer, a gyerekeimnek szinte nincs is olyan osztálytársuk, ahol a szülők ne váltak volna el. És ahol még együtt is vannak, ott talán nem téma az, hogy apa csalja anyát, vagy anya csalja apát? Az, hogy "apának női vannak", kifejezetten közügy: mindenki érintett: apák, anyák, szeretők és a gyerekek is.

HA: Ez a dal pontosan ugyanarról szól, amiről a kereskedelmi rádiókon rongyosra játszott szerelmes számok: love, summer, kiss - csak nem arról a tizenöt percről, ami a tengerparton történik a naplementében, hanem az utána következő tizenöt évről. Amúgy meg nekünk ez a szakmánk, hogy ilyen előadóizék vagyunk: a gyerekeink nem követik ezt különösebb figyelemmel.

MN: Nyáron igen hevesen reagáltatok - először Emil.RuleZ!-ként, majd András saját néven is - egy netes fórumon az új dalokat érintő erősebb kritikákra. Meglehetősen furcsa benyomást kelt, amikor egy együttes elküldi a halálba azokat, akik fikázzák.

HA: Azért kelt furcsa benyomást, mert mindenki be van szarva, aki promózza a termékét. Mi viszont úgy vagyunk ezzel, hogy ajándékot adunk, és ha az ajándékot valaki minősíthetetlenül pocskondiázza, akkor ahhoz hozzá lehet szólni. Amikor a Csillag születikben zsűrizek, és valaki azt írja, hogy mocsok szemétláda vagyok, akkor nekem az a munkámhoz tartozik, hogy többek közt ezt is szó nélkül elviseljem. De amikor én az Emil.RuleZ! nevű vacsorára meghívok valakit vendégként (a vita a Lángoló Gitárokról ingyen letölthető dalok kapcsán indult - I. ZS.), akkor felőlem mondja azt, hogy "megkóstoltam, köszönöm, nem kérek többet", de ne kezdje el szarral kenegetni az asztalt, mert akkor elküldöm a picsába.

MN: Egy olyan bejegyzés, hogy "a trollok bekaphatják (...) az egész életük akkor sem lesz öszszesen olyan, mint nekünk egy napunk (...) kicsit egyszerűbben szólva elmehettek a kurva anyátokba a mi pénzünkön", szerinted a fórumozókat minősíti, és nem téged?

HA: Nekem ez belefér. Én nem beszélek olyasmikről, amikről más művészek szoktak: hogy mikor vagyok a pszichiátrián, hogy kivel dugok, hogy mennyi pénzt kerestem, viszont ezt megengedem magamnak. Amúgy meg nem érdekel, mi jön le ebből rólam, a zenekarban sem imázsépítésből vagyok.

MN: Egy másik konfliktusotok a Petőfi rádióval alakult ki: a blogotokban leírtátok, hogy elküldtétek az új lemezt a rádiónak, nem reagáltak, majd mikor András öszszefutott az egyik zenei szerkesztővel, ő annyit mondott, hogy nem játsszák le, "mert szar".

HGY: A Petőfiben a magyar adófizetők pénzéből élő dolgozók vannak: nem az a dolguk, hogy megmondják, hogy szerintük mi szar, és mi nem. Azt gondolom, hogy a közszolgálati Petőfi rádiónak kutya kötelessége a broadcast minőségű magyar zenéket lejátszani, tetszéstől függetlenül, hiszen jelen formájában ezért jött létre. Ha sanzonbizottságnak képzelik magukat, akkor szereptévesztésben vannak. Arról nem is beszélve, hogy a kérdéses zenei szerkesztővel nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ilyen hangnemben beszéljen velünk. Maga a hozzáállás volt arcpirító és pökhendi.

HA: Azóta a kiadónk megint elküldte a lemezt a Petőfinek, és most várjuk a választ. Annak, hogy ezt így elmondjuk neked, simán az lesz a következménye, hogy nem fognak minket játszani, de nem érdekel. Mi vagyunk az egyetlen már (vagy még) nem teljesen ismeretlen banda, aki mer szembeszegülni. Ilyen értelemben az Emil.Rulez! az egyetlen hazai underground és punkzenekar.

MN: Különböző nyilatkozataidból úgy tűnik, már nem érzed magad annyira jól a képernyőn.

HA: Ki az, aki hét év után még jól érzi magát a munkahelyén? Azért, mert mások boldogságot hazudnak, én nem fogok. Ahhoz, hogy az ember akár tíz év után is lelkesen menjen be a munkahelyére, alapvetően három dolog kell: legyen megfizetve; élvezze, amit csinál; legyen hatása a munkájának. A Heti hetesben a hét évvel ezelőtti gázsim harmadát kapom, az első feltétel tehát nem teljesül. Az, hogy olyan dolgokhoz szólhassak hozzá, amik engem érdekelnek, az általában teljesül, bár a "megmondóember" szerep sem izgat annyira, mint régebben. Az, hogy sok emberhez jusson el, azóta, hogy eldugták a műsort az RTL 2-re, nem igazán teljesül. Bár most megállapodtak a UPC-vel, így elméletben egymillió háztartásba jut majd el az új csatorna. Ha nincs megfizetve, és nem látják az emberek, akkor akár egy blogot is csinálhatnék. Úgyhogy most fontolgatok.

MN: Az mit jelent?

HA: Azt, hogy a televízióban dolgozók számára menetrendszerűen érkező ajánlatokat a konkurens csatornáktól kicsit hosszabban és figyelmesebben hallgatom végig. Amúgy épp elég dolgot csinálok a tévé nélkül is, de stabil megélhetést eddig ez biztosított. Eljutottam oda, hogy a televíziózásra a családi költségvetésem szempontjából tekintek. Baromira idegesít, hogy az emberek szerint mi csillagászati összegeket kaszálunk, és azzal jönnek, hogy már az unokáink vagyonát is megalapoztuk! Ha érdekel, megmondom: a Heti hetesért adásonként bruttó százezer forintot kapok, mínusz a nyári és téli szünetek. Egyszer befotóztattam egy bulvárlappal a számlakönyvembe, de az RTL letiltotta. Nem értem, miért. Kinek jó az, hogy azt hiszik rólunk, hogy adásonként több milliót keresünk?

MN: Úgy nyilatkoztál nemrég, hogy "Noha a Narancs a kedvenc lapom, azt hiszem, gyűlölnek" - ezt miből gondolod?

HA: Most mit mondjak arra, hogy tíz éve készítettetek a zenekarral egy interjút, és azóta bármi történt az Emil.RuleZ!-zel vagy velem, akár olyan dolog, amivel az egész ország foglalkozott, arról ti nem írtatok? Baromira nem érdeklünk titeket. De ez így rendben is van, nem azért veszem a Narancsot, hogy magamról olvassak. Én például tíz éve nem olvasom a zenei ajánlóitokat meg a kritikákat, mert engem meg az nem érdekel. Zenekarként nem vagyunk benne a sokat nyomott brancsban, nem vagyunk ott sem a tévében, sem a rádiókban, sehol. Ez persze a saját döntéseink eredménye, és minden nehézség ellenére tök jó, mert így tényleg azt mondunk és csinálunk, amit csak akarunk.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.