Nem kell Nostradamusnak lennünk, de még csak a szakmai önéletrajzát sem kell elolvasnunk ahhoz, hogy pusztán beugró teljesítménye alapján megjósoljuk, az elkövetkező évtizedekben az ő nevétől lesz hangos a komolyzenei szcéna. Káli (na, jó, egy kicsit mégis beleolvasva) egymás után nyeri a karmesterversenyeket, plusz az elmúlt pár évben vezényelte már a Don Pasqualét, a Szerelmi bájitalt, A varázsfuvolát, a Rigolettót, a Bohéméletet, az Otellót, az Arabellát, a Gyöngyhalászokat, és még folytathatnám.
Vokális műfajban való jártassága már a koncert első felében nyilvánvalóvá válik. A BFZ oszlopos tagjai, Kádár István, Szabó András, Fejérvári Zsolt népzenei triója előmuzsikálja az eredeti román népi táncokat, majd Sebestyén Márta közreműködésével a magyar parasztdalokat. A trió még Sebestyén Márta nélkül is táncházi hangulatot teremt. Kádár Istvánt virtuóz hegedűjátéka egyenesen a népzene Paganinijévé avatja, nem csak az én szememben. Káli ekkor még csak hallgatóként vesz részt a játékban, de tapintható, ahogy a népzene, mint valami akkumulátor, feltölti energiával. Akkor is résen van, amikor Fejérvári Zsolt nagybőgős hozzávágja a vonóját (Káli hibátlanul elkapja), hogy aztán az ujjaival csapjon a húrokba.
Kell ennél autentikusabb bemelegítés Bartók Kékszakállújához? Csak azért kérdezem, mert az operaházak és koncerttermek régóta küzdenek a kihívással, hogy mivel párosítsák Bartók frenetikus drámáját, mert állítólag lehetetlen egyórás előadásra közönséget verbuválni. Ez ihlette Vajda Gergely Barbie Blue, Eötvös Péter Senza sangue (Vértelenül), illetve Madarász Iván Prológ párdarabját. A maga nemében mindegyik izgalmas kísérlet, és ezt még csak nem is az udvariasság mondatja velem, de a BFZ rögtönzött táncháza, majd a bartóki kompozíciók megszólaltatása minden kortárs beavatkozásnál hitelesebb előjátéknak bizonyult, nemegyszer konkrétan megidézve a Kékszakállú zenei világát.
Fischer Iván a távollétében is jelen volt: a bartóki Prológ az ő hangján szólalt meg.
„Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Még soha nem éreztem ennyire átélhetőnek Wittgenstein Tractatusának hetedik tételmondatát. Mert Vizin Viktória profi színészeket felülmúló színpadi jelenlétét szavakkal csak körbejárni, közelíteni lehet, megragadni képtelenség. Hogy milyen hőfokú egy Kékszakállú-előadás, azt soha nem a címszereplő, hanem mindig az aktuális Judit határozza meg. Az értelmezések többsége a Kékszakállút a férfilélek bugyraiba leereszkedő dantei túlvilágjárásként fogja fel. Vizin segít megérteni, hogy a bartóki mű alapvetően a női lélek térképe. Mellette Cser Krisztián Kékszakállúja, noha baritonjából most is a legmelegebb színeket képes kikeverni, egy skandináv krimi sorozatgyilkosának hideg, számító, szadista figurájává sápad. Csak önigazolást keres az újabb áldozatban, nem képes felülírni saját sorsforgatókönyvét. Pedig Vizin Juditja mindent megtesz, hogy Kékszakállúból kitakarítsa a sötétséget. Ő nem eljátssza, hanem éli Juditot. Hús-vér figurát teremt, akit felszabadít az opera és a misztériumjáték műfaji szabályai alól. Nehéz megragadni, hogy mindezt mivel éri el, hiszen annyira eszköztelenül teszi. Csak az nyilvánvaló, hogy vésője-kalapácsa a rendkívüli vokális tudás, amivel új viszonyrendszert hoz létre deklamáció és ének között. Összetett, pszichológiailag hiteles és végtelenül reális alakja valódi katarzist generál. Amiben persze óriási szerepe van a zenekarnak, ahogy újraépíti, újrahuzalozza a bartóki művet. Hogy pontosan mennyi mindebből Káli Gábor érdeme, azt nem tudom megmondani. De hogy az együttesből rejtett energiákat szabadított fel, azt tanúsíthatom.
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 23. – a következő előadás április 1-jén
