Zene

Alig pár napja, véletlenül került a kezembe egy fényképalbum: a múlt századelõ, a bolsevik hatalomátvétel elõtti idõk Oroszországa. Sármély, gyilkos nyomor, a hunyászkodó tekintetekben évszázados gyûlöl-ködõ rémület, a haszonállati lét üressége. Bocskor, mocsok, szamovár.

Marianne Faithfull utolsó három albumát olyan könnyû egymás mellé helyezni, hogy már azt mondhatjuk, az 1999-es Vagabond Wayszel - majd az azt követõ Kissin' Time-mal - egy újabb, a korábbiaktól több tekintetben is el-térõ korszaka kezdõdött el. Ebben nála jóval fiatalabb, az alternatív popkultúra népszerû szerzõinek a dalait énekli, olyanokét, mint Daniel Lanois, Beck, Billy Corgan, Jarvis Cocker, illetõleg most Damon Albarn, PJ Harvey és Nick Cave.

könyv David Mitchell: Szellemírók Tom Stoppard mellett Mitchell az az angol író, akire nemcsak a kortárs írók, hanem a kortárs fizikusok is hatnak. Stoppard Árkádiájával és Mitchell most magyarul kiadott regényével jelent meg a káoszelmélet az irodalomban.

Kezdjük szemérmesen: az elmúlt harminc év mûvészetelméleti fejleményei a legkevésbé sem könynyítették meg a mûvészettörté-nészek dolgát; folytassuk õszintén: tagadhatatlan, hogy - legalábbis Magyarországon - magának a képzõmûvészetnek a reputációja is oly mélyen alulmúlja a többi mûvészeti ágét, hogy egyáltalán nem csoda, ha a legutolsó évekig mûveletlennek látszik (a szó minden értelmében) ez a terület.

Helyénvaló a díszlettel kezdeni - bizonyos tényezõk arra buzdítanak, hogy azzal is folytassam, de inkább majd csak a végén -, hiszen a Pintér Béla és Társulata legutóbbi bemutatóján a díszlet a legfontosabb, és ez a tény az elõadás egyik erénye. Az ugyanis gyakran elõfordul, hogy a díszlet (olykor a jelmez) el- vagy lejátssza az értelmezést, esetleg a látványvilág fölébe nyomul a darabnak - ezeket nem szoktuk erénynek tartani.

Van, aki ellopja, / van, aki örökli... mindenki másképp csinálja, papapam. Ha akarom, ennyiben is összefoglalható Janisch eddigi mûködésének egyik kitüntetett érdeklõdési köre: viszonyunk a bûnhöz. Persze azért ennél valamivel többrõl van szó - lehet, hogy szerencsére.

A Hextatic duó (név szerint Stuart Warren Hill és Robin Brunson) a kilencvenes évek közepétõl járja a világ klubjait mint különösen kreatív, vizuális ötletekbõl kifogyhatatlan vj (a disc jockey mintájára képzett video jockey rövidítése - õ az a szakember, aki a partin a zene ritmusára keveri a képeket).

lemez n J. S.

A szerzõ - Hans Mayer néven - 1912-ben született Bécsben egy teljesen asszimilálódott zsidó családban. Irodalomból és filozófiából szerez diplomát, de 1938-ban, az Anschluss után Belgiumba emigrál, és ott bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba. Lebukik, a Gestapo rettenetesen megkínozza, majd koncentrációs táborba zárják. A háború után választott nevén, franciául publikál két regényt és néhány esszékötetet. 1978-ban Salzburgban holtan találják egy szállodai szobában.

Az 1921-ben Texasban meglehetõsen szegényen született és 1995-ben, a svájci Locarnóban meglehetõsen gazdagon meghalt írónõ könyveit általában a lélektani krimi skatulyájába szokták belegyömöszölni. Kissé szûk látókörû szemlélet, mégis jól védhetõ. Mert tagadhatatlan, hogy Highsmith már elsõ nagy sikerétõl fogva (Strangers on a Train, 1950, magyarul: Két idegen a vonaton, 1980) nem a nyomozással és annak kiderítésével foglalkozott bûnregényeiben, hogy ki követte el (vagy fogja elkövetni) a gyilkosságot - ezt ugyanis az elsõ adandó alkalommal közli az olvasóval.

Lehetne hajánál fogva elõrángatni - mintha lenne - azt a bizonyos közös nevezõt; nem teszem. A Radnóti Színházban bemutatott Glowacki-darabot, a Negyedik nõvért és a Vígszínházban bemutatott Tévedések vígjátékát ebben az írásban leginkább az sodorta egymás mellé, hogy nem jut nekik külön-külön hely, mert nem követelik ki maguknak. (Októberben csak Budapesten közel ötven premier volt, ez, leszámítva a leszámítandókat is: sok.)

A Magyar Formatervezési Tanács és a Design Terminál Kht. szervezte Design 7 apropója és kulcseseménye volt az Iparmûvészeti Múzeumban október 18-án megnyílt designtörténeti kiállítás, melyen az elmúlt másfél évtized legjobb magyar tárgyait állították ki a szervezõk.

Az ifjú rendezõ már elsõ nagyjátékfilmjében, a Macerás ügyekben nagyon bátornak mutatkozott, amikor lírát pengetve, az eget azúrkékre festve, egy vidéki lakótelepre számûzte az örök szerelmet. Talán meg sem fordult a fejében, mekkora kockázattal jár az ilyesmi, talán tudatosan hagyta a fenébe az öszszes lakótelepi sztereotípiát, nem érdekes. A lényeg, hogy tehetségének, lelkesedésének, de mindenekelõtt ártatlanságának köszönhetõen, hibái ellenére is, nagyon szerethetõ, bravúros mûvet alkotott. Zavarba ejtõ, elgondolkodtató darabot, ami sokkal több, mint ígéretes pályakezdés.

Hogy van-e olyan életkor, amikor már "nem illik" rocklemezzel állni elõ, az nagyon gyermeteg kérdés, de ha már így szóba hoztam: nincsen. Azon viszont én is meglepõdtem, hogy Nancy Sinatra hatvanhárom évesen rukkolt ki az év egyik legérdekesebb rocklemezével, hiszen egy hangot sem hallatott magáról már vagy harmincöt éve. Aztán zavaromban búvárkodni kezdtem, s mint kiderült, azért valamivel árnyaltabb a kép: egy-két dalt a hetvenes-nyolcvanas években is felvett, csak éppen bármiféle következmény nélkül. Jut eszembe: egyáltalán tetszenek még emlékezni rá?