Az 1990. november 18-án készült koncertfelvételén ez szinte tapintható. Noha Celibidache lenézte a historikus elõadás híveit ("bélhúrokon nem lehet tisztán intonálni!"), a kor szavát õ is meghallotta: a vonósok gyakorlatilag vibrato nélkül húznak. A dirigens közismerten lassú tempói itt megvilágosodásszerûek, a hatalmas Kyrie (a mainzi Bach-kórus fantasztikus elõadásában) ritkán hallható ilyen sorsszerûen, az Et incarnatus est - Crucifixus tételek mély gyásza után pedig elemi életvággyal csap fel az Et resurrexit. A zenekar (Müncheni Filharmonikusok) és a kórus nagyszerû teljesítményéhez sajnos nem társul ilyen szintû szólistagárda; még a világhírû Barbara Bonney sem énekel makulátlanul, a többiek pedig erõsen hamiskásak.
- csont -
EMI Classics, 2004, 2 CD
HHHH
film
n Monsieur Ibrahim és a Korán virágai Egy kedves kis giccs persze, hogy is lennénk meg az effélék nélkül. A muzulmán tata és a zsidó kisfiú szoros kötelékké fonódó barátságáról a múlt század hatvanas éveinek Párizsában és egy "nagy utazás" során, hacsak azt nem sugallja, hogy akkor még lehetséges volt az ilyesmi, voltaképpen rendben van. Az elengedhetetlenül szükséges hangulatfestõ erõ is stimmel, mi kéne még. S a mi történetünk ezzel a filmmel tulajdonképpen itt kezdõdik: mert még van valami. Van valami, amit mindenki tud, bár hajlamosak vagyunk természetesnek venni. Omar Shariff személyére, filmbéli jelenlétére gondolok. Ja, a nagy öreg jutalomjátéka. Persze az, ki hívná már egy westernbe banditának, az amorózót se benne keresi máma senki. De egy öreg "arab" még belefér. És akkor megmutatkozik még egyszer, ami manapság oly ritkán tûnik fel, a természetes színmûvészet kõharapó ereje. Amikor csak valóban jól veri vissza a fényt (egyenest a lelkedbe) a test, amikor az ismerõs gesztusok tesznek megint boldoggá. Amikor a gesztus nem modornak, hanem tulajdonságnak, emberi vonásnak hat, amikor minden mesét elhiszünk. Omar Shariff játszott bár ezer görög hajómágnást, villogó szemû sivatagi parancsnokot, elrontani nem bírta semmi. Megvénülve, sorvadó ínnyel, minden különösebb eszköz, hótbiztos módszer, kényszer nélkül. Az õserõvel butaság lenne szembeszállni, nincs azzal mit kezdeni, annak engedni kell. Csináljon velünk, amit akar, ami csak jólesik neki. Nekünk is jól fog esni. És attól sem kell megijedni, hogy elkalandozhat figyelmünk a kis Momó kalandjairól, mert eszünkbe jut a Betörés Zakharia felügyelõje vagy valami más csellengõ a gyerekkorunkból. Úgy van az rendjén.
- ts -
Forgalmazza az SPI
HHHH
útikönyv
n Kárpátalja, Lemberg és Csernovic Minél kisebb a tájegység, annál inkább el lehet idõzni a részleteknél, és minél többet idõzhetünk a részleteknél, annál valószerûbb a képzeletbeli utazás. Azon kapjuk magunkat, hogy a legkomolyabban mérlegeljük: a legjobb volna fölmenni rögtön Kõrösmezõig, de legalább Rahóig, és onnan ereszkedni aztán le Máramaros erdõi között, egészen Husztig, megállva persze Aknaszlatinán, Körtvélyesen, Viskén. És akkor ez a táj már biztosan nem marad ki a programból, Vereckének meg legfeljebb máskor megyünk, mert mindenre nincsen idõ, belefér viszont Munkács és Beregszász. Lemberg értelemszerûen eleve külön utazás, hosszú hétvége, mondjuk.
Ehhez az útikönyvnek is fineszesnek kell lennie, vonzó apróságokkal, az ottlevés, az idõzés örömeivel kecsegtetõnek, és ez a munka (szerzõk: Sós Judit és Farkas Zoltán) pontosan ilyen. Nem kötelezõ, fád penzumként darálja el, hanem meséli - érdeklõdõ az érdeklõdõnek - a történelmi kontextust, lelkiismeretesen sorolja a gyakorlati tudnivalókat a telefonálás bonyodalmaitól kezdve a vendéglõk specialitásain át egyes eldugottabb látnivalókig. Bõven és sokféle minõségben ajánl szállást, megsejtet ilyen-olyan hangulatokat, és van egy kis ukrán szószedet is. (Egy-egy megbocsátható ismétlés kimaradhat majd a következõ kiadásból.) Tisztán láthatunk végre huculok és bojkók dolgában, és felizgathatjuk magunkat a tépelõdéstõl, hogy eljutunk-e vajon egyhamar Csernovicba, elbarangolni a régi temetõbe, vacsorázni az örmény templom mellett, aztán megaludni valami még éppen fel nem újított, rettentõ szocreálban.
- kyt -
Jel-Kép Bt., 2004, 200 oldal, ármegjelölés nélkül
HHHHH
lemez
n Isis: Panopticon Azért érzek egy kis csalódást. Apró dolog ez, úriember szóba sem hozná talán, de azért eltagadhatatlan, valóságos: itt van nekem ez a jó lemez, ez az igen jó lemez, de hát mit tegyek, ha én még ennél is többre, valami kivédhetetlenül katartikusra vágytam.
Úgy kell nekem, habár lássuk be: a 2002-es Oceanic után, ami az utóbbi évek egyik legjelentõsebb munkája volt gitárfronton, már igenis reális magatartás lehetett ilyen elvárásokat támasztani az amerikai zenekarral szemben. Mielõtt az a lemeze megjelent, még joggal gondolhattuk az Isist egynek csupán a Neurosis fifikásabb alattvalói közül, az Oceanic azonban már egészen más minõség volt. Azon, ha zúzásra került a sor, borítékolható volt a gyomorszorítás, de volt a daloknak egy másik, egészen elbûvölõ rétege is a sûrû, ám puha, befészkelhetõ hangfolyamokkal, meg azzal az unikális tengerzöld atmoszférával. Amikor pedig tavaly Gödöllõn azt is nyugtázhattuk, hogy e varázslat megteremtése nem okoz gondot a zenekarnak a színpadon sem, végképp teljes lett a kép.
Az új albumon az Isis az egyetlen ésszerû megoldást választja: továbbevez szépen az Oceanic vizein. Már a briliáns nyitószám, a So Did We nyomán bemérhetõ az irány: mind a zenei alapok, mind az énekrészek dallamdúsabbak lettek, a hagyományos dalszerkezeteket pedig végképp felváltotta a keserédes hangok hosszú-hosszú csordogálása. S ha valahol, hát ez utóbbi aspektusban galoppírozta el magát kissé a zenekar: a hangszeresek minden erõfeszítésének dacára az itt-ott túlságosan is kontúrtalan, végeérhetetlen hangmassza iránt egy idõ után óhatatlanul csökken a figyelem. Az Oceanic koncentráltsága hiányzik nekem, s pláne egy olyan kiemelkedõ, az egész lemeznek irányt és alapot adó dalszerzemény, mint ott a Weight címû volt. A Panopticon ezzel együtt jelentõs élmény, ezt hadd húzzam alá. De nem kiheverhetetlen, mint az elõdje volt.
G. A.
Ipecac/Neon Music, 2004
HHHH és fél
színház
n John Millington Synge A Nyugat hõse címû darabja azonos a Nyugati világ bajnoka címen elhíresült (?) drámával, csak éppen Nádasdy Ádám új fordításával új címet is kapott. A Bárka Színházban Bérczes László rendezése tartja magát ugyan a "tragikomédiához", ami a darab, csak éppen nem nagyjában-egészében, hanem darabosan. Nem fanyargunk és küszködünk egyszerre sírás-nevetéssel és megrendüléssel, hanem vihogunk vagy merengünk. Bérczes ugyanis remekül teszi színpadra azt a föld- és faszagú, nyers, szikár lírát, amely az alaphangulatát adja az elõadásnak, de nem játékban vagy rendezésben, hanem legerõsebben a díszletben (Gadus Erika munkája). A közeg megvan (ráadásul írnek tudni-mondani ezt igencsak trendi manapság) - és idegenül tengnek-lengnek benne a színészek; még Varga Gabi drabálisra játszott Pegeenje is, pedig hát neki lenne itt a legtöbb dolga, mert ez a falusi kocsmatündér vezényli a játékot: õ teszi hõssé a pipogyát, majd ugyancsak õ taszítja le a piedesztálról. A "hõst" - azazhogy apagyilkost - játszó Ollé Eriknek ezt a dróton mozgatott bábut kellene hoznia, aki mintha maga sem értené, mi történik vele és körülötte. Ollé - muszájból - élére áll saját történetének, és egy nagyszerû jelenetben megmutatja, hogy is van ez: a felelõsségre vonás elõl menekülõ apagyilkos egy szûkös dézsában fürdik-tapicskol önfeledten; és ez az önfeledtség, a belõle áradó boldogság mintegy sûrítetten mutatja meg, mirõl szólhatna az elõadás.
Amelyben fölvillannak ugyan ezek a bizonyos tragikomikus karakterek, de fölvillanásaik közt eléggé unalmasan csordogál a játék. És mivel maga a sztori hamar elér oda, ahonnan nem tartogat igazi meglepetést, szívesen kár-pótolnánk magunkat a rendezés és/vagy a színészet trouvaille-aival. Újlaki Dénesre (õ a nem meggyilkolt apa) vagy Varga Anikóra (õ meg a minden aprócska faluban föllelhetõ kikapós és kedélyes özvegy) olykor számíthatunk, de egy egész estére ez is kevés.
- ki -
Bárka Színház, október 30.
HHH
koncert
n Händel: Theodora Mivel Vashegyi György két méltató cikket is írt már William Christie és társulata Theodora-elõadásáról, várható volt, hogy elõbb-utóbb maga is elõveszi Händel keveset játszott oratóriumát. A darab Händel életében csak három elõadást ért meg, vagyis megbukott, pedig a szövegkönyvet író Morell tiszteletes szerint Händel egy társaságban kijelentette: a He saw the lovely youth kórusa jobb, mint a Messiásból a Halleluja. Vashegyi, szemben Christie-vel, nem merte húzások nélkül elõadni a monumentális mûvet, és azt hiszem, helyesen döntött, az oratórium - különösen a negyven fokra felmelegedett teremben - (még így is) az elviselhetõnél körülbelül fél órával hosszabb volt. Kétségtelen, hogy a Theodora kórustételei és áriái ékes bizonyítékai Händel nagyszerûségének és kreativitásának - de mintha túl sok lenne belõlük. Amikor a kórus Vénuszt és Flórát emlegette, nem az istenek, hanem a fõzéshez használt alapanyagok jutottak eszembe; késõbb az extra szûz olívaolaj. A Theodora ugyanis egy keresztény szûz története. A római isteneknek áldozni nem hajlandó Theodorát elõbb odavetik az ordas férfikórus elé - a Venus laughing from the skies Händel legbrutálisabb kórustétele -, majd hittársa és szerelme, Dydimus segítségével megszökik a börtönbõl. A börtönben ragadt Dydimusért az erényes Theodora visszatér; vállalva a halált. Vashegyi mindent megtett Theodoráért. A remek szólisták közül is kiemelkedett Halmai Katalin: nyílegyenesen, megrendítõen szépen énekelt. Vashegyi kiváló kórusának és együttesének ez volt talán a legösszefogottabb, legjobb elõadása; vagyis ha azt nem sikerült is bizonyítani, hogy a Theodora a legszebb Händel-mû, azt mindenképpen, hogy az Orfeo Kamarazenekar és a Purcell Kórus Európa egyik legjobb régizenés együttese.
- kolozsil -
Zeneakadémia, november 7.
HHHH
dvd
n H€NDEL THEODORA címû oratóriuma, ahogy mondani szokták, "színpad nélküli dráma". Peter Sellars az 1996-os Glyndebourne-i Ünnepi Játékokra színpadot tett alá. Színházi ortodoxainknak nyilván csípné a szemét. A IV. századi okkupált Antiochiában játszódó "darab" egy keresztény szûz és a római légió testõrének sírig tartó szerelmérõl szól. Sellars, akit nálunk fenegyereknek mondanának - máshol rendezõ a neve -, mai amerikai környezetbe helyezi a cselekményt. A címszereplõ valamely kis egyház közösségének a tagja, a testõr narancsszín terepruhát és fejhallgatós bukósisakot visel, az elnyomó hatalom képviselõje populista politikus, a börtönbõl csellel szöktetett ifjú pár halálos ítéletét méreginjekcióval és a szemünk láttára hajtják végre. Ha a hazai színházi recepció egyszer leszokik a dilettáns kérdésfeltevésekrõl, rá fog jönni, hogy egy dráma megélésének nincs köze a tárgyi környezethez. Dawn Upshow bensõséges hitele a fontos, ahogy önfeláldozó szerelmének hátrahagyott géppisztolyát lágyan a karjába zárja, és csókokkal halmozza el. A tárgyak csak hozzásegítenek, hogy ne múzeumban, hanem színházban érezzük magunkat. Semmi sem naturális, minden stilizált, fõként a kézzel-karral végzett élénk gesztusok, amelyek elhárítják a szenvelgést. A távolságtartást fokozza a borostás arcú szerelmes kontratenor, David Daniels. A zeneileg is magas színvonalú produkciót William Christie vezényli, a pár perc híján három és fél órás elõadásba a csábító árialezárások dacára a közönség egyszer sem tapsol bele, ami arra a hihetetlen következtetésre ösztönöz, hogy a nézõ is lehet tehetséges.
- káté -
NVC ARTS - Warner Music Vision
HHHHH
film
n Che Guevara: Egy motoros naplója Filmet készíteni Che Guevara fiatalkoráról - baljósan hangzik. A pólókra nyomott, szexi idolként, az új baloldaliság elsõ számú védjegyeként funkcionáló, ideológiai Britneyvé alázott Ernestót ráadásul egy road movie-ba passzírozták bele - magas, sõt forintos labdák tömkelege, ajtó-ablak helyzetek sokasága a fintorgóknak. A kétségtelenül nem sikerült film érzelmi csúcspontjai kiszámíthatóak; régi receptek feltálalása farmerben és kinyúlt pulóverben. Egy pufók, de kedves nõbolond lókötõ s barátja, az érzéki, külsõre hiperidealizált fiatal Che átszeli Amerikát, egy lepratelepen eltöltenek némi idõt, de az út végére már nem ugyanazok, mint az elejénÉ Már csak a kutya hiányzik, hoppá, nem is, ott van rögtön az elején, avatott kézzel elrendezve. Fölényesen dörren az ítélet: giccs a javából. A Comandante figuráját erõltetett apróságokkal próbálja a rendezõ a földhöz láncolni, ám az még így is vékonka, sematikus, ellibbenõ lufi. Készítõinek leplezetlen rajongása figuráikért, a tájért, Latin-Amerikáért, s a vágy, hogy ezt szépen a közönség minden tagjában felébresszék - valahol itt lehet a hiba. De...
Van úgy, hogy egy film nem sikerül, de valamit mégis kapunk tõle. Bûnrossz mozik is lehetnek hatásosak. Ami lehet, hogy csak abban merül ki, hogy hamburger helyett sajtos tésztát ebédel a nyájas.
Mi okozhatja ezt? Azok a civil, fáradt arcok, akik folyamatosan a kamera látószögébe kerülnek? Vagy Che társának mai, idõskori, valós arca a film végén? Ki tudja, de az elsõ bekezdés jelentõsé-gét eltompítja. Igazságát persze nem.
- dercsényi -
Forgalmazza a Best Hollywood
HH
