Az 1921-ben Texasban meglehetõsen szegényen született és 1995-ben, a svájci Locarnóban meglehetõsen gazdagon meghalt írónõ könyveit általában a lélektani krimi skatulyájába szokták belegyömöszölni. Kissé szûk látókörû szemlélet, mégis jól védhetõ. Mert tagadhatatlan, hogy Highsmith már elsõ nagy sikerétõl fogva (Strangers on a Train, 1950, magyarul: Két idegen a vonaton, 1980) nem a nyomozással és annak kiderítésével foglalkozott bûnregényeiben, hogy ki követte el (vagy fogja elkövetni) a gyilkosságot - ezt ugyanis az elsõ adandó alkalommal közli az olvasóval. A gyilkosság megtörtént, és a kérdés mindig az: vajon mi vezetett idáig, milyen motívumok vezérelték a gyilkost, és hogyan számol el tettével? Ez az elszámolás természetesen mindig a bûnös bensõjében, ha úgy tetszik, lelkében zajlik, és e folyamat elemzése alkotja Highsmith regényeinek egyik lényegét - nem jogosulatlan tehát a lélektani krimi kategória, melynek bizonyos fokig éppen õ a megteremtõje. Egy új zsáner bevezetése az irodalomba - nos, ez sem lenne kis teljesítmény, ám Highsmith mûvészete ennél több és bonyolultabb jelenség.
Mert a bûnös ábrázolásának új felfogása nála regénytechnikai újsággal is jár, mely végsõ soron a morál relativizálásához vezet - és ez fölöttébb zavarba ejtõ. Highsmith fellépése elõtt a bûnregény morálja támadhatatlan és a szó legjobb értelmében konzervatív volt: a bûnös fõbenjáró vétségére nincs és nem is lehet felmentés, bûnhõdnie kell. A klasszikus krimiben a detektív vagy a rendõrség által képviselt Törvény és a Bûn állt szemben egymással, és nem lehetett kétséges, hol helyezkedjen el az olvasó, ennek következtében a bûnös csakis ellenszenves lehetett. Highsmith regényeiben ez az erkölcsi-esztétikai alapelv kerül kényes helyzetbe. Ezért éppen a regénytechnika a felelõs: belebújva a bûnös lelkébe, az elbeszélõ nézõpontja óhatatlanul is egybeesik a gyilkoséval, a gyilkos szólamát halljuk a legerõsebben, az õ világlátása irányítja olvasói figyelmünket, és már a regények elsõ felében azonosulunk vele, ami annyit tesz: megkedveljük, és bár olykor iszonyodunk tõle, valahol mégis rokonszenvesnek vagy legalábbis gondoskodásra szorulónak tartjuk személyét, feltámad bennünk a szánalom és a megértés. Az olvasónak nem mutatkozik kiút, hiszen ha csak a gyilkos elbeszélõi nézõpontját ismeri, akkor ez a világszemlélet bekebelezi az olvasó világlátását. És mivel Highsmith fõhõsei többnyire roppant intelligensek, olykor egészen kifinomult ízlésûek és mûveltek - szemben az õket körülvevõk bárdolatlanságával -, ez az azonosulás nem nehéz, mi több, egészen kellemes, úgyszólván mámorító a befogadó számára. Hiszen többnyire
e gyilkosoké a szellemi fölény,
és az olvasó készséggel adja át magát nekik, miközben akaratlanul is kezdi lenézni a többieket. Innen már csak egy lépés a tett igazolásáig, ami felrobbantja a morál eddigi gátjait, és határhelyzetbe hozza magának a bûnregénynek a mûfaját is.
De a helyzet még ennél is ravaszabb. Mert Highsmith soha nem elsõ személyben beszélteti alakjait, vagyis az azonosulást korántsem könnyíti meg olcsó eszközökkel; harmadik személyû és ezért objektívnek tûnõ elbeszéléseiben mintegy apránként adagolja a mérget az olvasó lelkébe. És ez a nézõpont eluralkodik a regényben, és befolyásolja a cselekményt is. Ennek legdermesztõbb momentuma, amikor a magánnyomozóval szemben az egész kisváros kiáll Vic mellett, mondván, nála udvariasabb, remekebb ember, apa és férj még nem termett a föld kerekén. A környezet ítélete ekkor azonos az olvasóéval. A magánnyomozó elkotródik. Highsmith egyik legvakmerõbb leleménye ez, a külsõleg roppantul tisztességes, rokonszenves gyilkos alakjának megteremtése. Vic bizonyos fokig az 1955-ben született és írója számára legkedvesebb Highsmith-hõs, Tom Ripley ikertestvére (errõl részletesebben: Ízlés dolga, Magyar Narancs, 2004. szeptember 30.).
Mint a tehetséges Mr. Ripley, a Mélyvíz (Deep Water, 1957) fõhõse, Victor Van Allen is messze fölötte áll kisvárosi (New York közeli) miliõjének. Valóságos Übermensch: nemcsak gazdag, de mûvelt is, görögül folyékonyan olvas, a latin közmondások magától gördülnek le ajkáról, de egy bonyolult olasz dialektustól sem retten vissza; ért a csigák tenyésztéséhez, zenei ízlése remek, asztalokat és polcokat ácsol kislányának; ha kell, nagyszerûen járja a keringõt, és a szakácsmûvészetben szintén járatos. Ez a sok kiváló tulajdonság lassan derül ki (Highsmith mestere a suspense, a feszültség elnyújtása mûvészetének, melynek külön esszét is áldozott); és az olvasót fokozatosan hatja át az édes méreg, míg a regény közepe táján felkiált: hát ez a Vic tényleg fantasztikus, milyen bunkók is a többiek! Innen már egy lépés, hogy jogosultnak tartsuk Vic tetteit. Annál inkább, mivel ezek még a legfelületesebb szemlélet számára is érthetõek: Melinda, a felesége évek óta nyíltan megcsalja, a legprimitívebb fickókkal adja össze magát gátlástalanul, de nem a hûtlenség, hanem
a nõ közönségessége
a leginkább elviselhetetlen. Ugyanis Vic nagyvonalú vagy legalábbis annak látszik, önmaga és ezért az olvasó szemében is lovag: "Úgy gondolta, az ellen nem lenne kifogása, ha felesége valami formátumosabb férfit választ szeretõjének, akinek van némi önérzete és idõnként gondolatok is megfordulnak a fejében. Vic el tudott képzelni olyasfajta jótékony, felvilágosult és kulturált megegyezést, amely mindhármukat boldoggá tenné, és mindegyikük számára elõnyös lenne maga a viszony is. Dosztojevszkij tudta, mirõl beszél. Goethe is megértené." De hát Vic környezete igencsak ritkán kínál Goethéket, és sok kiválósága ellenére persze õ mégsem egy szellemfejedelem. Ám mégis egyre gõgösebbé válik, szellemi fennhéjázása egyre féktelenebb. És ez okozza vesztét, és itt bukik meg az eddig vele rokonszenvezõ olvasó szemében is. Mert még a legvégsõ pillanatban sem képes az alázatra. Amikor letartóztatják, már a tébollyal határos a gõgös lenézés, Vic szemében a többiek "Ronda madarak, szárny nélkül. A középszerûek, akik mindörökre fenntartják a középszerûséget, akik harcolnak és meghalnak érte." És utolsó tudatos pillanatában Vic megátkozza õket, és arra gondol, "nem is olyan rossz dolog itthagyni õket". Ám Highsmith gondoskodik arról, hogy ide már ne kövesse õt az olvasó; a legeslegutolsó pillanatban, Vic mindentõl elrugaszkodott, gyûlölködõ monológjában az író mégis helyreállítja a világ erkölcsi rendjét.
Bán Zoltán András
Réz és Tsa Kiadó, 2004; fordította: Kelemen László, 319 oldal, 1980 Ft
