Interjú

„Nem tartom magam gitárvirtuóznak”

Adrian Smith – Iron Maiden

  • Soós Tamás
  • 2015. október 24.

Zene

A brit heavy metal óriások második legfontosabb dalszerzőjével a hedonista nyolcvanas évekről, a tajtrészeg Ozzyról és a frontember Bruce Dickinson betegségéről is beszélgettünk The Book of Souls című új lemezük kapcsán.

Magyar Narancs: Mindenkit meglepett a hír, hogy Bruce Dickinson rákos lett, hiszen ő volt talán a legegészségesebb frontember a metálszíntéren.

Adrian Smith (képünk bal szélén): Minket is sokkolt ez a szörnyű hír. A menedzsment hívott fel karácsony tájékán, hogy Bruce rákos. Amikor beszéltem vele, hihetetlenül pozitívan állt a dolgokhoz. Tudtam, hogy rendben lesz, mert nagyon erős személyiség, és természetesen a legjobb kezelést kapta. Lekopogom, de most már jól van.

MN: A te életszemléleted változott ennek hatására?

AS: Az utóbbi időben a Maiden-csapat több tagját is elvesztettük. A turnémenedzserünk, Steve Gadd és a kameramanunk, Andy
Matthews is rákban hunyt el. Amikor elkezdenek meghalni az ismerősök és munkatársak, az természetesen változtat valamit az életfelfogásodon. Legalábbis egy időre. Aztán ugyanúgy elmerülsz a hétköznapi problémákban, és hülyeségeken idegeskedsz. Azt azért felfogtam, hogy milyen hamar vége lehet az egésznek, de nem rágódok ezen nap mint nap.

MN: Folytattátok volna a Maident, ha Bruce nem gyógyul meg?

AS: Az a Maiden végét jelentette volna. Reméltem, hogy meggyógyul, de a zenekar ebben a kérdésben másodlagos volt. Az a szerencsénk, hogy a hangszálait nem érintette a betegség. Ki tudja, talán jobban fog énekelni, mint valaha – az új albumot úgy énekelte fel, hogy egy hatalmas tumor volt a nyelvében. Fene se érti, hogy csinálta.

MN: A Maiden legjobb dalai közül néhányat kettesben írtatok Bruce-szal, például a Moonchildot vagy a 2 Minutes to Midnightot. Hogyan működik köztetek a kreatív pingpong?

AS: Bruce nagyszerű énekes: ha írok valamit, az ő hangját képzelem hozzá. A széles hangterjedelme már önmagában inspirációt jelent egy dalszerzőnek, mert kiszélesíti a lehetőségeket. Az új lemezre olyan rövidebb, ütősebb dalokat akartunk közösen írni, amilyeneket a nyolcvanas években, például az emlegetett 2 Minutes to Midnightot. Szerintem ez sikerült, de ironikus módon erre az albumra kerültek az eddigi leghosszabb dalaink is.

MN: Az utóbbi pár lemezeteket épp a sok hosszú dal miatt kritizálták.

AS: Én azt hittem, a régi rajongóknak tetszeni fognak a hosszabb dalok és a fantasy témájú történetek, és a rövidebb számokat nem fogják szeretni annyira. Nekünk nehéz ezt a rajongók szemszögéből nézni, mert mi csak csináljuk, amit szoktunk. Ha azt találgatnánk, mit akarnak hallani, biztosan elszúrnánk a dolgot. A zenészeknek az ösztöneiket kell követniük.

MN: Bár már a Number of the Beasten is szerepeltél dalszerzőként, a Somewhere in Time és a Seventh Son of a Seventh Son profilját határozták meg igazán a dalaid: a Wasted Years, a Can I Play With Madness, a Stranger in a Strange Land.

AS: A Somewhere in Time-on nyíltam ki igazán zeneszerzőként. Sok mindent írtam arra a lemezre, dalszövegeket is. Emlékszem, több időm volt pihenni a lemezfelvétel előtt, felkészülni és összeszedni magam, majd demókat készíteni a stúdióban.

MN: Ahova Tom Jones is benézett hozzátok.

AS: A New York-i Electric Ladyland Studiosban keverték az anyagot, és mivel több számot írtam arra a lemezre, mint korábban, gondoltam, nekem is ott a helyem. Akkoriban a stúdióban és azon kívül is elég jól szórakoztunk. Tom Jonesba a hotelben botlottunk bele, de később lejött a stúdióba is. Nagyszerű fazon, szereti a rock- és a blueszenét. Az albumunk is tetszett neki.

MN: Jobb volt a nyolcvanas években heavy metalt játszani, mint manapság?

AS: Ma már jobban átlátom a dolgokat, így a zenélést is jobban értékelem. A nyolcvanas években túl sokat turnéztunk, és az idő nagy részében azt sem tudtuk, hol vagyunk. Mint egy hosszúra nyúlt trip, olyan volt az az évtized. De rengeteg munkát fektettünk a zenekarba, és amióta 1999-ben újra csatlakoztam a Maidenhez, azóta is folyamatosan úton vagyunk. Ha van egy sikeres albumod, a rajongók akkor fogják a részeseinek érezni magukat, ha megturnéztatod. Manapság, a digitális korban az emberek csak számokat töltenek le, nem mélyednek el a zenekarokban, csak cserélgetik őket, ahogy kedvük tartja. Mi nagyon keményen dolgoztunk azért, hogy kiépítsük a rajongótáborunkat, és meg is becsüljük.

MN: Ozzy Osbourne szokta mondogatni, hogy ő nem emlékszik a nyolcvanas évekre. Van, amit te is szívesen elfelejtenél abból az időből?

AS: Van, nem is kevés… Egyébként Ozzyval is találkoztunk a stúdióban, amikor a Piece of Mindot vettük fel a Bahamákon (a legendás Compass Point Studiosban – S. T.). Épp a Revelationst játszottuk, és ahogy benéztem a kontrollszobába, ott állt Ozzy a keverőpult mögött, hátával a falnak támaszkodva. Hirtelen mindenki észbe kapott, hiszen egy élő legenda volt a kontrollszobában, de amint újra odanéztem, láttam, hogy éppen lecsúszik a falról, annyira részeg volt. Amikor visszahallgattuk a számot, már állva aludt a fal mellett. Nem okozott csalódást, olyan állat módon viselkedett, amilyenre számítottunk. Azért jött, hogy megnézze a stúdiót, és eldöntse, ott akarja-e rögzíteni a lemezét, de nem tudom, hogy visszament-e végül, vagy egyáltalán emlékezett-e arra, hogy ott járt.

MN: És mi a helyzet a kilencvenes évekkel?

AS: Én akkor nőttem fel: vettem egy házat meg egy basszusgitárt, és családot alapítottam. Azóta sokkal jobban élvezem a zenélést. Boldog, kreatív időszak volt ez az életemben, lehetőségem nyílt kísérletezni a saját zenekaraimban (a Psycho Motelben, de Dickinson The Chemical Wedding című szólóalbumán is, amikor Adrian basszusgitárhúrokat szerelt a szólógitárjára – S. T.). A kihagyás után jó volt Bruce-szal újra metálzenét játszani, és persze turnézni is.

MN: Bánod, hogy a szólóprojekted, a dallamos rockot játszó ASAP nem lett sikeresebb?

AS: Büszke vagyok arra a lemezre (Silver and Gold, 1989), szerintem jól sikerült, de két szék között a földre estünk vele. Kommerszebb volt, mint a Maiden, a rádiónak mégsem elég mainstream, a metáladóknak pedig nem elég súlyos. Aztán persze jött a grunge, és minden mást elsöpört. A zenében minden az időzítésen múlik.

MN: Amikor kölyökkorodban elkezdtél zenélni, először énekeltél, ahogy az ASAP-ben is te álltál a mikrofon mögé. Akár énekes is lehettél volna?

AS: Nem hiszem, mert mindkettőt akartam csinálni. De amikor először találkoztam Dave Murray-vel, megkérdezte, min játszom, és mivel be akartam kerülni a zenekarába, azt mondtam, hogy énekes vagyok. Rájöttem, hogy ha nem is vagyok zseniális, legalább tudok énekelni. Volt egy zenekarom már a Maiden előtt (az Urchin – S. T.), elég jók voltunk, ott is énekeltem. Ha lett volna még pár évünk, talán karrierünk is lehetett volna, ki tudja.

MN: Kifinomult, dallamos és kissé bluesos gitárjátékodról vagy ismert. Mi az, amit túl keveset emlegetnek a stílusod kapcsán?

AS: Nem tartom magam gitárvirtuóznak, csak örülök, hogy játszhatok. Ez kemény munka, egyáltalán nem megy könnyen, úgyhogy azzal egészítem ki, hogy dalokat is írok. De a szenvedélyem mindig is a blues volt, azt szoktam játszani a szabad időmben, meg dzsesszes rockzenét. Instrumentális gitárzenét, tudod, az önelégült fajtából. Valamikor talán ki is adom, de egyelőre csak a magam szórakoztatására játszom. Ha egy évig nem turnézunk, valahogy formában kell tartanom magam, ha utána nem akarok hülyét csinálni magamból 25 ezer ember előtt.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.