Magyar Narancs: Mindenkit meglepett a hír, hogy Bruce Dickinson rákos lett, hiszen ő volt talán a legegészségesebb frontember a metálszíntéren.
Adrian Smith (képünk bal szélén): Minket is sokkolt ez a szörnyű hír. A menedzsment hívott fel karácsony tájékán, hogy Bruce rákos. Amikor beszéltem vele, hihetetlenül pozitívan állt a dolgokhoz. Tudtam, hogy rendben lesz, mert nagyon erős személyiség, és természetesen a legjobb kezelést kapta. Lekopogom, de most már jól van.
MN: A te életszemléleted változott ennek hatására?
AS: Az utóbbi időben a Maiden-csapat több tagját is elvesztettük. A turnémenedzserünk, Steve Gadd és a kameramanunk, Andy
Matthews is rákban hunyt el. Amikor elkezdenek meghalni az ismerősök és munkatársak, az természetesen változtat valamit az életfelfogásodon. Legalábbis egy időre. Aztán ugyanúgy elmerülsz a hétköznapi problémákban, és hülyeségeken idegeskedsz. Azt azért felfogtam, hogy milyen hamar vége lehet az egésznek, de nem rágódok ezen nap mint nap.
MN: Folytattátok volna a Maident, ha Bruce nem gyógyul meg?
AS: Az a Maiden végét jelentette volna. Reméltem, hogy meggyógyul, de a zenekar ebben a kérdésben másodlagos volt. Az a szerencsénk, hogy a hangszálait nem érintette a betegség. Ki tudja, talán jobban fog énekelni, mint valaha – az új albumot úgy énekelte fel, hogy egy hatalmas tumor volt a nyelvében. Fene se érti, hogy csinálta.
MN: A Maiden legjobb dalai közül néhányat kettesben írtatok Bruce-szal, például a Moonchildot vagy a 2 Minutes to Midnightot. Hogyan működik köztetek a kreatív pingpong?
AS: Bruce nagyszerű énekes: ha írok valamit, az ő hangját képzelem hozzá. A széles hangterjedelme már önmagában inspirációt jelent egy dalszerzőnek, mert kiszélesíti a lehetőségeket. Az új lemezre olyan rövidebb, ütősebb dalokat akartunk közösen írni, amilyeneket a nyolcvanas években, például az emlegetett 2 Minutes to Midnightot. Szerintem ez sikerült, de ironikus módon erre az albumra kerültek az eddigi leghosszabb dalaink is.
MN: Az utóbbi pár lemezeteket épp a sok hosszú dal miatt kritizálták.
AS: Én azt hittem, a régi rajongóknak tetszeni fognak a hosszabb dalok és a fantasy témájú történetek, és a rövidebb számokat nem fogják szeretni annyira. Nekünk nehéz ezt a rajongók szemszögéből nézni, mert mi csak csináljuk, amit szoktunk. Ha azt találgatnánk, mit akarnak hallani, biztosan elszúrnánk a dolgot. A zenészeknek az ösztöneiket kell követniük.
MN: Bár már a Number of the Beasten is szerepeltél dalszerzőként, a Somewhere in Time és a Seventh Son of a Seventh Son profilját határozták meg igazán a dalaid: a Wasted Years, a Can I Play With Madness, a Stranger in a Strange Land.
AS: A Somewhere in Time-on nyíltam ki igazán zeneszerzőként. Sok mindent írtam arra a lemezre, dalszövegeket is. Emlékszem, több időm volt pihenni a lemezfelvétel előtt, felkészülni és összeszedni magam, majd demókat készíteni a stúdióban.
MN: Ahova Tom Jones is benézett hozzátok.
AS: A New York-i Electric Ladyland Studiosban keverték az anyagot, és mivel több számot írtam arra a lemezre, mint korábban, gondoltam, nekem is ott a helyem. Akkoriban a stúdióban és azon kívül is elég jól szórakoztunk. Tom Jonesba a hotelben botlottunk bele, de később lejött a stúdióba is. Nagyszerű fazon, szereti a rock- és a blueszenét. Az albumunk is tetszett neki.
MN: Jobb volt a nyolcvanas években heavy metalt játszani, mint manapság?
AS: Ma már jobban átlátom a dolgokat, így a zenélést is jobban értékelem. A nyolcvanas években túl sokat turnéztunk, és az idő nagy részében azt sem tudtuk, hol vagyunk. Mint egy hosszúra nyúlt trip, olyan volt az az évtized. De rengeteg munkát fektettünk a zenekarba, és amióta 1999-ben újra csatlakoztam a Maidenhez, azóta is folyamatosan úton vagyunk. Ha van egy sikeres albumod, a rajongók akkor fogják a részeseinek érezni magukat, ha megturnéztatod. Manapság, a digitális korban az emberek csak számokat töltenek le, nem mélyednek el a zenekarokban, csak cserélgetik őket, ahogy kedvük tartja. Mi nagyon keményen dolgoztunk azért, hogy kiépítsük a rajongótáborunkat, és meg is becsüljük.
MN: Ozzy Osbourne szokta mondogatni, hogy ő nem emlékszik a nyolcvanas évekre. Van, amit te is szívesen elfelejtenél abból az időből?
AS: Van, nem is kevés… Egyébként Ozzyval is találkoztunk a stúdióban, amikor a Piece of Mindot vettük fel a Bahamákon (a legendás Compass Point Studiosban – S. T.). Épp a Revelationst játszottuk, és ahogy benéztem a kontrollszobába, ott állt Ozzy a keverőpult mögött, hátával a falnak támaszkodva. Hirtelen mindenki észbe kapott, hiszen egy élő legenda volt a kontrollszobában, de amint újra odanéztem, láttam, hogy éppen lecsúszik a falról, annyira részeg volt. Amikor visszahallgattuk a számot, már állva aludt a fal mellett. Nem okozott csalódást, olyan állat módon viselkedett, amilyenre számítottunk. Azért jött, hogy megnézze a stúdiót, és eldöntse, ott akarja-e rögzíteni a lemezét, de nem tudom, hogy visszament-e végül, vagy egyáltalán emlékezett-e arra, hogy ott járt.
MN: És mi a helyzet a kilencvenes évekkel?
AS: Én akkor nőttem fel: vettem egy házat meg egy basszusgitárt, és családot alapítottam. Azóta sokkal jobban élvezem a zenélést. Boldog, kreatív időszak volt ez az életemben, lehetőségem nyílt kísérletezni a saját zenekaraimban (a Psycho Motelben, de Dickinson The Chemical Wedding című szólóalbumán is, amikor Adrian basszusgitárhúrokat szerelt a szólógitárjára – S. T.). A kihagyás után jó volt Bruce-szal újra metálzenét játszani, és persze turnézni is.
MN: Bánod, hogy a szólóprojekted, a dallamos rockot játszó ASAP nem lett sikeresebb?
AS: Büszke vagyok arra a lemezre (Silver and Gold, 1989), szerintem jól sikerült, de két szék között a földre estünk vele. Kommerszebb volt, mint a Maiden, a rádiónak mégsem elég mainstream, a metáladóknak pedig nem elég súlyos. Aztán persze jött a grunge, és minden mást elsöpört. A zenében minden az időzítésen múlik.
MN: Amikor kölyökkorodban elkezdtél zenélni, először énekeltél, ahogy az ASAP-ben is te álltál a mikrofon mögé. Akár énekes is lehettél volna?
AS: Nem hiszem, mert mindkettőt akartam csinálni. De amikor először találkoztam Dave Murray-vel, megkérdezte, min játszom, és mivel be akartam kerülni a zenekarába, azt mondtam, hogy énekes vagyok. Rájöttem, hogy ha nem is vagyok zseniális, legalább tudok énekelni. Volt egy zenekarom már a Maiden előtt (az Urchin – S. T.), elég jók voltunk, ott is énekeltem. Ha lett volna még pár évünk, talán karrierünk is lehetett volna, ki tudja.
MN: Kifinomult, dallamos és kissé bluesos gitárjátékodról vagy ismert. Mi az, amit túl keveset emlegetnek a stílusod kapcsán?
AS: Nem tartom magam gitárvirtuóznak, csak örülök, hogy játszhatok. Ez kemény munka, egyáltalán nem megy könnyen, úgyhogy azzal egészítem ki, hogy dalokat is írok. De a szenvedélyem mindig is a blues volt, azt szoktam játszani a szabad időmben, meg dzsesszes rockzenét. Instrumentális gitárzenét, tudod, az önelégült fajtából. Valamikor talán ki is adom, de egyelőre csak a magam szórakoztatására játszom. Ha egy évig nem turnézunk, valahogy formában kell tartanom magam, ha utána nem akarok hülyét csinálni magamból 25 ezer ember előtt.
