„Nyugodtak lehetünk abbéli meggyőződésünkben, hogy vannak tiszteletre méltó emberek, akik csak minden nyolcadik ütemet hallanak meg… ez az aritmetika persze nem csalhatatlan, egyénenként változó lehet, természetes hát, hogy egy darab végén hiányozni fognak nekik ütemek, s hogy a számításaik nem lehetnek pontosak. Nem könnyű ezt a hiányosságot bevallani, hacsak nem folyamodnak ahhoz a szokásos cselhez, hogy gondterhelt arccal azt mondják: »Többször meg kell még ezt a művet hallgatnom…« Nincs ennél hamisabb kijelentés! Ha jól halljuk a zenét – tekintsünk el most a megfelelő tanulmányoktól és gyakorlástól –, akkor azonnal hallunk mindent, amit hallani kell. Ami ezen túl van, az a környezeten vagy a külső hatásokon múlik. A közönség önmagától soha nem ellenséges a zenével szemben, s gyakran még a szerző neve sem érdekli, ami szép lecke a szakembereknek. Csakhogy vannak borzalmas dilettánsaink – akik nem szórakozni jöttek –, és előttük nem szabad ostobaságokat mondani. »Viselkednek« hát, mint a kisgyerek, akinek azt a tortát kell »választania«, amihez egyáltalán nem fűlik a foga, s aztán duzzog. Őszintén mondom, nem is olyan vicces közönségnek lenni.”
Így írt a közönségről 1912-ben Claude Debussy, és a véleménye alkalmasint ma is érvényesnek tekinthető – épp csak azzal a kiegészítéssel, hogy azóta már nemcsak Beethoven, de immár az ő műveivel kapcsolatban is elmondható: „Végre nincs más dolgunk, mint csodálni a megszólaló műveket, s jól tájékozott mosolyokat váltani meghatározott zenei pillanatokban, mindig ugyanazokban, mivel ezek nemzedékről nemzedékre öröklődnek.” Mondjuk, a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén, amely az Egy faun délutánjával indul majd, hogy aztán Saint-Saëns 2. (g-moll) zongoraversenye után felhangozzon egy mű, Elgar 2. szimfóniája, amely ugyan egyidős a fenti idézettel, úgy lehet, mégis elsütnénk rá a „még többször meg kellene hallgatnom” formuláját (Zeneakadémia, december 6., fél nyolc).
A Concerto Budapest meg Gidon Kremer Kremerata Balticájának közös koncertje pedig nem is egy, de mindjárt két olyan zenedarabot is ígér, amelynek hallatán nem lesz módunk rég begyakorolt mosolyokat váltani egymással (Nemzeti Hangversenyterem, december 4., fél nyolc). Az egyik mű Schnittke 3. hegedűversenye lesz – Kremer szólójával –, míg a másik a lengyel–zsidó származású Mieczysław Weinberg 21. szimfóniája: az előbbi 1978-ból, az utóbbi 1991-ből. S még inkább ilyen műveket sorjáztat majd elénk szombaton az Eötvös Péter Alapítvány karmester-mesterkurzusát lezáró koncert, amelyet Luciano Berio (képünkön) emlékének dedikálnak (BMC, november 30., fél nyolc). Az UMZE Kamaraegyüttes itt három ős-, illetve magyarországi bemutató mellett Berio – címében Martin Luther Kingre utaló – O Kingjét és Folk Songs című modern klasszikusát is előadja majd Molnár Anna énekesi közreműködésével.
De mert itt a december, jönnek az elmaradhatatlan Diótörő-koncertek és -előadások is: az idén az Óbudai Danubia Zenekaré lesz az elsőség (Zeneakadémia, december 5., fél nyolc). Az örök kedvenc tortánk, amellyel kapcsolatban ma már olyan nehéz elhinni, hogy az 1892-es szentpétervári premiert követően a szokás szerint depressziós Csajkovszkij így panaszkodott önmagának: „Már nem nézek ki jól, hullik a hajam, a fogaim elkezdtek mozogni, a járásom egyre nehézkesebb – és ami a legrosszabb, az új balett, véleményem szerint, kevésbé jól sikerült, mint a Csipkerózsika.”
