A brit gitáros-énekes-zongorista Ed Harcourttal saját jogán valószínűleg nem randevúzhattunk volna az idei Szigeten - olyan művész ő ugyanis, aki túl ismert és jól jegyzett előadó ahhoz, hogy a produkciójára kíváncsi hazai közönségnek adekvát klub meg tudja fizetni, következésképp nem elég nagy ahhoz, hogy megérje felléptetni zenekarostul-mindenestül, ugyanakkor az sem biztos, hogy beférne a fesztivál külföldi húzónevei és sok kicsi külhoni aprószentje közötti mezőbe. Bár sokaknak nem tűnt fel, az angol trubadúr rövid látogatást tett nálunk Erik Truffaz és zenekara vendégeként. Mivel október elején jelent meg a válogatáslemeze (lásd a keretest!), most felelevenítjük az augusztusi találkozást és az idén még csak harmincéves dalszerző sokszínű pályafutását.
*
"Nem szeretem, ha valaki leragad egy stílusnál, bezárkózik a saját, jól megszokott zenei környezetébe. Ki kell próbálnod magad minél több és változatosabb zenei stílusban, hogy nyitott maradhass. Nem léteznek számomra szigorú határok, nem foglalkozom műfaji elvárásokkal. Az inspiráció a legfontosabb" - így Harcourt, aki 1977. augusztus 14-én született Sussex megye Lewes városában (itt élt az a Guy Fawkes, aki merényletet akart elkövetni a parlament és I. Jakab király ellen, de végül megakadályozták a bombatámadást - ezt azóta is minden év november 5-én örömtüzekkel ünneplik meg). Ed kamaszkorában egy helyi pop-punk együttes, a Snug énekeseként kezdett zenélni (illetve inkább közönséget inzultálni és törni-zúzni a színpadon), majd a munka világában tett rövid és kiábrándító próbálkozás után szólópályáját úgy kezdte, hogy 20 évesen már 300 dalnyi repertoárral rendelkezett. Leszerződött a Capitol Recordshoz, amely a nagyszerű Maplewood EP után kiadta első nagylemezét - ez volt a Here Be Monsters 2001-ben. "Hogy melyik az a lemez, amelynek hallgatása után eldöntöttem, hogy dalszerző-zongorista leszek? Ha egyetlen albumot kell mondanom, akkor az Tom Waits Closing Time című lemeze. 19 évesen hallottam először, már akkor is nagyon tetszett rajta a zongora és a trombita által teremtett, sajátos atmoszféra, de igazán 23-24 évesen értettem meg. Hát persze, ugyanabban a korban voltam, mint Tom Waits, amikor írta."
Nem is véletlen, hogy a szaksajtó előszeretettel hozakodik elő a "Tom Waits és a Beatles találkozása" jellegű fordulatokkal. A termékenység és a stílusokat ütköztető, stílusok fölé törekvő dalszerzői attitűd szempontjából helytálló is a hasonlat: Ed az elmúlt négy évben négy lemezt (From Every Sphere - 2003, Strangers - 2004, Elephant's Graveyard - 2005, The Beautiful Lie - 2006) is megjelentetett, kivétel nélkül magas művészi színvonalon. Közben egyre nagyobb nevek előtt játszott a Wilcótól kezdve a Snow Patrolon keresztül az R.E.M.-ig, és korántsem rövid azok sora, akiknek a lemezén közreműködött: többek között Bryan Ferry, Josh Rouse, KT Tunstall, a The Magic Numbers és Sondre Lerche szerepel a listán. Az sem véletlen, hogy a svájci trombitafenomén, Truffaz Arhangelsk című aktuális lemezén is kollaborált. "Erikkel Párizs leghíresebb dzsesszklubjában, a New Morningban találkoztam néhány éve. Beszélgettünk, egy hullámhosszra kerültünk, adott a lemezeiből, amiket nem is igazán hallgattam meg. Aztán amikor Lausanne-ban koncerteztem, újra találkoztunk, úgyhogy már nem volt kérdéses, hogy játszom majd az új lemezén. Három dal zenéjét szereztük közösen, azokhoz szöveget is írtam, és még két számban énekeltem. Nyilván más ez a két zenei világ, de a hozzáállásunk összehozott minket: mindketten nyitottak vagyunk más műfajok felé. Ráadásul én nagyon bírom a dzsesszt, de nem a standard, a klasszikus ágát, hanem azt a fajtát, ami más stílusokat is bevon magába, ami kicsit más, mint a tipikus változat."
A Szigeten adott koncert előtt éppen harmincadik születésnapját ünnepelte három napig, a harmadik este Prince londoni koncertjén táncolta szét a cipőjét. Rekedt és fáradt volt, de készséggel válaszolt, amikor további vendégeskedéseiről kérdeztük. "Minden kollaborációhoz máshogy állok hozzá. Persze tiszteletben tartom az előadót, a zenészt, de azért próbálom magamat is teljesen belevinni a produkcióba. A közeljövőben az új Nada Surf-lemezen játszom majd, és hallható leszek a svéd The Concretes lemezén is." Előhozakodunk Rufus Wainwrighttal, akihez a legkönnyebb mellérendelni a hasonló korban lévő, hasonló művészi kvalitásokkal és úgyszintén kimagasló életművel rendelkező Harcourtot. "Személyesen a testvérével, Martha Wainwrighttal vagyok jóban, de ismerem Rufust, ő egy kiemelkedő dalszerző és előadó. És hát, igen, egy igazi gay művész, nagy tehetség."
Ed Harcourt válogatáslemeze Until Tomorrow Then címmel jelent meg, az első kislemezen a Screamin' Jay Hawkins-klasszikus I Put A Spell On You-jára kacsintó You Put A Spell On Me című dallal - erről és a jövőről kérdeztük zárásként. "Ez a best of lemez még kijön ősszel, de úgy néz ki, otthagyom a kiadómat, az EMI-t, mert nem fontos, hogy nagy kiadónál legyek. Keresek egy új kiadót, meg talán új menedzsert is. A következő lemezemen sokféle hangszeren akarok játszani, Steinway zongorán, Hammond orgonán, Gretsch gitárokon."
Ed Harcourt: Until Tomorrow Then
Az idén 30 éves Ed Harcourt most megjelent karrierösszegző, vonalat húzó válogatáslemezének első dala a Born In The 70s - a megállapítás természetesen igaz, de tegyük hozzá, hogy nemcsak Harcourt született a 70-es években, hanem dalszerzői zsánerének gyökerei is többé-kevésbé a hetvenes évekbe vezetnek vissza, s dalait hallva csupa hetvenes évekbeli klasszikus juthat az eszünkbe. Persze az, hogy Harcourt zsíros, folkos, kocsmás, bluesos hangulatokat citáló szongjai, klasszikus dalszerzői attitűdje, néhol meg artisztikus és szutykosan glamúros dalai hallatán egyszerre jut eszünkbe David Bowie, Van Morrison, Screamin' Jay Hawkins, Tim Buckley, a Beatles és persze a nagy példakép, Tom Waits, egyáltalán nem jelenti azt, hogy Ed Harcourt ne lenne önértékű és autonóm dalszerző-előadó. Nagyon is az - sőt, tegyük hozzá, még egy kicsit alul is értékelt művészi produktuma súlyához, "izgalmi szintjéhez" képest. S ha még azt is hozzátesszük, hogy manapság az izgalmasabb popzenék térfelén is kevés az efféle öntörvényű, zenei egytálételeknél összetettebb fogásokat kínáló dalszerző, akkor egészen világos, hogy kivételes fazonról van szó. Akárhogy is, az Until Tomorrow Then most egy újabb sansz, hogy helyreálljon a világegyetem rendje, hiszen a lemezen hallható minden, ami miatt Harcourt karrierösszegző cikket érdemel. Az igencsak életszagú, íves és míves hangkörnyezet - "poros" dob és gitár, kótyagos zongora, kóválygó trombiták és peckes vonósok - és a jobbnál jobb dalok - mint a fülbemászó Shanghai, a nagyívű és romantikus She Fell Into My Arms vagy a füstös Apple Of My Eye - hallatán bizony a "masszív életmű" kifejezés jut az eszünkbe.
- NR -
Heavenly/EMI, 2007
