Már kevésbé szellemes az egész lefolyása; a cselekmény vértelen, a kis gézengúz megbánásának, lelkifurdalásának rajza fölületes és gyors, mondhatni némileg hiteltelen, így aztán nem képes a nagyjából egy idõben világra jött Vackor szellemi ikrévé nemesedni. Szabó Magda költõi nyelve ép és szemléletes, bár rímtechnikája kissé unalmas, jambusa pedig darálós. A legemlékezetesebb az Ötödik bégetés, Ponty Piroska és Sügér Sebestyén lakodalmi készülõdése a tó tükre alatt. Igényes munka, de nem emelkedik klasszikus gyermekkönyveink közé. Szalma Edit rajzai viszont nagyszerûek.
- banza -
Európa Könyvkiadó, 2007, 129 oldal, 2500 Ft
*** és fél
MANTEGNÁTÓL HOGARTHIG. A RÉZMETSZÉS NÉGY ÉVSZÁZADÁNAK VIRTUÓZAI. Tíz meztelen férfi vív párviadalt íjjal, karddal, lánccal, tõrrel, harci baltával. Mintha gladiátorképezdét látnánk, articsókában végzõdõ, kukoricaszárú és -levelû növények háttérfüggönye elõtt. A mezítelen testeket erõs fény éri, az izmok nemcsak a mozdulatokról, az indulatokról is beszélnek. A plasztikus hatást a rövid párhuzamos árnyékvonalak játéka kelti. Bármily bravúros ez az "izomköltészet", van valami mechanikus az árnyékolásban. De hát a Meztelen férfiak csatája csupán tanulmány. Pollaiuolo 1480 táján kidolgozott rézmetszõ technikája finomodik a késõbbiekben; a kora barokkban már nincs is kontúr, az íves vonalhálók szövevénye adja a körvonalat. Kitalálják a rézlemez borzolását, majd visszasimítását: ez a mezzotintónak nevezett eljárás puhább árnyalásra ad lehetõséget. Késõbb jön a pontozásos modor: a rézlemezbe ütögetett pontok mélységén és sûrûségén múlik a tónus. És végül a rokokó már színekkel lágyítja a fekete-fehér drámát.
A rézmetszetnél vésõ mélyíti a vonalat, a rézkarcnál sav. Mindkét grafikai eljárást az ipari papír megjelenése tette jövedelmezõvé. Híres festményeket lehetett velük sokszorosítani és népszerûsíteni. Persze, a természetes ásványi festékek színe olyan erõs és kifejezõ, faktúrájuk olyan telt, hogy hozzá képest a legjobb rézmetszet is vázlatnak tûnik. Ugyanakkor a rézmetszõk legjobbjai bensõségességben utolérhetik a festõket, annál is inkább, mivel gyakran saját magukat kell utolérniük. Schongauer démonokkal küzdõ Szent Antala, Dürer talányos Melencoliája, Lucas van Leyden elmélyedõ szemüveges értelmiséginek ábrázolt Márk evangélistája, de legfõképpen MZ mester egymást átölelõ szerelmespárja ma is szíven üti az embert. Na és Nanteuil remeke, az a prémgalléros párizsi törvényszéki elnök 1650-bõl? Majd' megszólal. Kár, hogy a katalógusból kimaradt.
- halasi -
Szépmûvészeti Múzeum, Budapest, nyitva: 2007. szeptember 7.- 2008. január 27.
*****
Absolute Garbage Utólag persze könnyû okosnak lenni, és azt mondani, hogy Shirley Manson zaklatottságot, állandó szorongást és kisebbrendûségi érzést árasztó dalszövegei elõrevetítették azt, ami 2005-ben bõ egy évtizednyi közös munka után és koncertkörút közben (Budapesten mellbevágóan kis közönség elõtt játszottak) bekövetkezett. A Garbage bizonytalan idõre fölfüggesztette a mûködését, de izgalomra semmi ok, a hírek szerint az énekesnõ szólóalbumra készül, az együttes pedig dolgozik az ötödik soralbumon. Addig is kijött egy dupla lemezes válogatás, és hasonló címmel a jelen klipgyûjtemény (az együttes nevéhez passzoló büdös, alighanem újrahasznosított - tehát egyszer már szemétbe került - papírból készült borítóval).
A számos irányzatból mixelt, hol inkább a rockos, hol a poposabb hangzás felé elmozduló Garbage sikerét többen csakis az extravagáns Manson személyiségének tulajdonítják. Mi tagadás, az együttes slágereibõl készült klipek is ezt a benyomást erõsítik: Shirley mint reménytelenül depressziós, Shirley mint dilis tyúk, mint szexmániás elmebeteg, Shirley mint femme fatale; õ van mindenütt, a szöveg- és dallamvilágnak megfelelõ pörgõ snittekben, roncsolt képeken és hideg, éles színekben. Még az együttes életét dokumentáló kis bónusz-szösszeneteket is az õ bájosan alpári megjegyzései teszik igazán érdekessé. Ám önmagában ez kevés lenne, ha a volt Nirvana-producer Butch Vig és a társai nem pakolnának mögé rendkívül precíz, professzionálisan végiggondolt zenét. E kiszámítottság és Shirley Manson ösztönösségének az elegye mindmáig a Garbage legfõbb erõssége.
B. I.
Warner, 2007
****
Pintér Béla Az Õrült, az Orvos, a Tanítványok és az ördög címû mûvét saját társulata adja elõ a Szkénében. Drámának nehéz lenne nevezni, nem is az, de a sztori legalább ismerõs: egy nõi Jézus kálváriája napjainkban. És mint Pintér Béla kollázsaiban és parafrázisaiban megszoktuk, a merítés széles: van nemcsak Kaszszandrával kevert Jézusnõ, hanem polgármester szerelmi románca a piros csizmás Ördög-titkárnõvel, erdélyi menekült Mária, aki béranyaként hozza világra a Jézusnõt, persze József segítségével. És van orvos is, aki vívódik, hogy a Jézuslány, vagyis Máté Edina õrült vagy tényleg megváltó; és van pap is, aki maga Pintér Béla.
Asszem, nevetni kéne az egészen. Méghozzá, ha jól sejtem az alkotói szándékot, afféle ördögi kacajjal, hogy egyszersmind megdermedjen bennünk a velõ. Hogy most akkor olyan ez a mi világunk, hogy ha felbukkan benne egy jövõbe látó, akkor mindjárt orvosért kiált? Hogy nem érdemli meg a megváltást? Vagy épp ellenkezõleg: készségesen bedõl minden bugygyant elméjû prófétának, aki világvégérõl fantáziál?
Legalább ezt a dilemmát lehetett volna érdekesen a nézõk elé tárni. Ehelyett sorjáznak az unásig ismert "pintérbélás" motívumok és megoldások, amelyekben megint rengeteg munka, odaadás és energia van - találékonyságból és fantáziából van benne kevesebb a kelleténél. Van recitativo, Darvas Ferenc zenéje, Thuróczy Szabolcs aktív közremûködése; örömmel jelentem, hogy a színészek egész elviselhetõen dalolnak, Roszik Hellát a Jézuslányka szerepében elég sokáig érdeklõdéssel lehet nézni.
De egészében leginkább unatkozni és/vagy bosszankodni lehet. Az üresjáratokat meg-megszakító nyakatekert fordulatok, a lapos ötletek nettó - vagyis nem megdolgozott - nyelvi közhelyszótárban, az összecsapott végkifejlet fáradtsága mind-mind azt a kérdést szuggerálják: nem kéne megint valami igazi?
- ki -
Szkéné, október 3.
**
Debussy: Pelléas és Mélisande "Fényûzõen berendezett családi pokol" - parodizálhatnánk Karinthyt a Graham Vick rendezte elõadás láttán. Noha Debussy egyetlen operája szigorúan véve a Freud elõtti korszakban készült (bemutató: 1902), a rendezõ a 19. század végére helyezte az eredetileg mélyen kortalan-mitikus cselekményt. A dráma elején Golaud arról dalol, hogy végzetesen eltévedt az erdõben, mikor egy vadkant üldözött. Mindezt amolyan lélekgyógyásznak öltözve, egy bõr karosszékben adja elõ, mintegy két rendelés között, és a titokzatos lányt, Mélisande-ot nem a bozótban, hanem egy tükörfényesre politúrozott dohányzóasztalon találja meg, meztelenül, egyetlen hófehér lepedõbe burkolózva. Új aráját (páciensét?) kastélyba vezeti, ahol a lakájok serege fullasztóbb, mint a környezõ tengeri barlangok mérges kigõzölgése. És nincs tenger, nincs természet, mely hatalmas erejûen szólal meg a partitúrában: minden kilátástalanul pompás és letaglózó méretû termekben játszódik. A padló alatt burjánzó virágszõnyeg, melyet a meztelen lelkek olykor mezítláb tapodnak.
Nehéz eldönteni, hogy mindebben mennyi a giccs, és mennyi a valóban mély századvégi borzongás. Az énekesek közül John Tomlinson magaslik ki, Golaud önmarcangolásra hajlamos személyiség, szellemi nagyvad, akinek felbomlása megrázó. Christiane Oelze (Mélisande) egysíkúbb, de ez az egyetlen felület mesésen ragyog. Richard Croft egy nagy gyereket ad Pelléas szerepében. A karmester, Andrew Davis ragyogó színeket csal elõ a zenekarból (London Philharmonic Orchestra), a partitúrát fölényesen ismeri.
- csont -
Warner Music, 1 DVD
*****
Artus: Farkasok társasága; Piroska és a farkasok Hét csoportterápiás farkas (táncosok és zsonglõrök); gólyalábakon vonuló, élõ erdõ; szárnyas, fehér operavadász az oszlop tetején (Csapó József kontratenor); egy zsebrendész (Méhes Csaba), egy riadt Piroska a futószalagon (Réti Anna), egy ideges anyuka, aki jártas az elektrik bugiban (Gold Bea), valamint egy bölcs rakendrollnagyi (Ágens). Nagyjából ennyi szereplõje van Goda Gábor új darabjának, illetve két új darabjának, ugyanis a Piroska és a farkas sajátosan értelmezett meséjébõl létrejött a gyerekeknek és a felnõtteknek szóló verzió is. Nem sok különbség van a kettõ között, ami szorongásokkal tölthet el minden szülõt, de utalhat arra is, hogy a kész gondolkodási panelekkel még nem rendelkezõ gyerekekben nyugodtan megbízhatunk, helyre fogják rakni bettelheimi útmutatások nélkül is az esetenként riasztó képeket.
"Köszönjük a büntetést!" - vonul ki hangosan duzzogva a felnõtt elõadás alatt egy szülõ korú. "Mindenki meg fog halni!", "Csak vaktöltény volt!", "Vissza! Vissza!" - kiabálják a gyerekek. Közben Piroska az erdõt járja, a titokzatos zónát, ahonnan a gyermek jó esetben egészséges lelkületû felnõttként távozik. Farkasok szegélyezik útját, kedves kérõk, éhes vadállatok vagy vicces zsonglõrök képében. Piroska meg elõítéletek nélkül "kipróbálja" õket mind. Az anya szigorú, merev, a nagymama igazi tárlatvezetõ, a vadász pedig mindenkit lelõ, aki deviáns. Csupa meglepetés, bûvésztrükk, látvány és hangorkán meg tánc; õrült az erdõ, de tiszta a képlet, mesék feletti dimenziókba emelkedünk.
Árvai György, önmagában is képzõmûvészeti alkotás jellegû, álomszerû díszlete, Márkos Berci és De Coll Ágnes térteremtõ, felzaklató zenéje, Ágens saját maga által írt, mégis hátborzongatóan õsinek tûnõ altatódala és a szereplõk ugyanazok a két változatban. A gyerekelõadás rövidebb, a zsigeri érzéseket a szexualitás helyett az éhség szimbolizálja benne, tehát nem lebutított, hanem egy párhuzamos elképzelés. A felnõttek irigyelhetik is, mert "boldog vége" lesz, a lelõtt ló a vadász helyére száll, visszatér Pegazus-szárnyaihoz. A kölykök, ha nem nézik õket hülyének, nyitottak lesznek az új, mesekonvencióktól is mentes színházra, készek hozzáadni a saját gondolataikat, és még a felnõtt részben egyedül zavaró, interaktív jellegû történetmegszakítás is értelmet nyer. Mégiscsak jobban hangzik a Meserendõrség, mint az Art Palace-ban az Art Police. Nem kell gyereknek nézni a felnõtteket sem, tudják, hol vannak, és tudják, hogyan kell értelmezni az egy farkas helyett a hetet. A beavatási szertartás a hagyományos elidegenítõ effektek nélkül is eredményes. Kérem, fertõzzék e kultúrával a gyerekeiket, és lehetõleg kint várják meg õket, a színház elõtt.
- sisso -
Mûvészetek Palotája, szeptember 26., 27.
**** és fél
4 perc Öngyilkos cellatárs zsebébõl cigit lopó lány: így indul Chris Kraus filmje, s a börtönben megjavuló elítélt toposzát kezdi gyûrni ekképpen. A hullarabló, újonc és finoman szólva is vadóc lány hamar rátalál a börtönben zenét oktató idõs tanárnõre. A jófajta giccsek csapongása, horrort a felvilágosodás mézbe mártott igazságaival váltogató dilettáns jellege lóg a levegõben, fõleg amikor az idõs zongoratanárnõrõl még az is kiderül, hogy leszbikus és náci volt. Ismervén a mai német film inkább energiákra, mint ízlésre koncentráló jellegét, ebbõl szépészetileg übernagy bukás jöhetne ki.
Aztán lassan elül a félsz, egészen korrekt dolgok alakulnak itt: Monica Bleibtreu a tanárnõ szerepében majdnem végig jó, visszafogott, eszköztelen, egészen finom, míg Hannah Herzsprung elvadult, de alakítható Jennyje is több merõ huliganizmusnál és vadzsenikultusznál. Ráadásul remek kontrasztot képez velük a nõi börtön világának, a börtönõrök társadalmának szürkesége és középszerûsége, ezt a szintén nagy zenerajongó, ám korlátolt, irigy Mütze börtönõr alakja fogja össze meglehetõs finomsággal.
A 4 perc nem hibátlan film: a Jenny zabolázhatatlanságát aláfestõ zenei betétek például elég kínosra sikeredtek, a film több jelenete is érezhetõen a poén (párszor a jutalomjáték) kedvéért született meg. Ugyanakkor szerencsésen elkerüljük a didaxis Szkülláját és a giccs Kharübdiszét, a film képes két nõ, két ember kapcsolatát a maga ellentmondásosságában és szépségében megragadni.
- dercsényi -
Forgalmazza az SPI
****
