Zene

Legtöbben a Picasso kalandjai című film Gertrude-jaként ismerik, aztán ott van az a híres, sokat reprodukált portré, amit Picasso festett róla. Valamennyire köztudott az is, hogy lakása a párizsi művészvilág egyik központja volt a múlt század első évtizedeiben, s hogy bátyjával együtt Picasso korai gyűjtői közé tartozott.

Van homokos, szomorú, vizes sík. Ketrec veszi körül: manézs. Van tűz és víz, fogantatás és születés, ölés és ölelés. Absztrakt és konkrét pőreség. Sokk és katarzis. Csönd

A megemelt nézőtér minden pontjáról jól látható a szín. A szobányira szűkített színpadon a legszükségesebb kellékek: asztal, fotel, fogas, valamint a pódiumhatást hangsúlyozandó egy fából összerótt, barnára mázolt, ütött-kopott bárszék. Az asztalon virág, (érintetlenül maradó) pereces tál, ásványvizek. Megtelik a nézőtér, a jelenlevők zöme negyvenes-ötvenes, kevés a fiatal, Kornis régi barátai közül is alig néhányan jöttek el.

Jézus Krisztus, Eva Peron és István király után Fenyő Miklós életéből is zenés játék kerekedett. Leginkább az angyalföldi szurkolók örömére.

"Halló, halló... Istenem, maradt még egyáltalán valaki?" - hallhatunk egy semmibe vesző hangot az új Butthole Surfers-lemez Utolsó asztronautájában. Az énekes és az összeköttetését elvesztett űrhajós kapcsolata nem meglepő, hiszen Gibby Haynes kompániája azon kevés hiteles zenekarok egyike, amely túlélte az amerikai post-punk halálát.

Szám szerint hatodik sorlemezével jelentkezik a Korai Öröm - legalábbis erre utal, hogy a lemez a 006-os sorszámot kapta, mint tudjuk, a 007 viszont már maga James Bond. Nos, a lemez (hat szám, vagy háromnegyed órányi zeneanyag plusz videó) finom, ehető és rendkívül tanulságos. Az egyes számokat inspiráló hatások számtalan helyről érkeztek, de egy helyen futnak össze - a lemez egységes egész, amit minden tagoltsága (trackek, miegyebek) ellenére jólesik egy lendülettel végighallgatni. Ott van rögtön a nyitószám, egy gyönyörű, elúszós darab: akusztikus gitárral indít, majd Paizs Miklós füttyszavára fonódik rá az immáron elektromos gitár - Szalai Péter gitáros stílusa mindenképpen egyedi és mással össze nem téveszthető: egyszer az anyaegyüttesből ismerős pszichedéliákat tolja, máskor az afrofunk lüktetést metszi kereszbe néhány durva metálos riffel, és van, amikor Shadowsból indít, de egészen máshová érkezik meg. Vérbeli tánczene ez (aki nem hiszi, nézzen meg egyet a zenekar élő fellépései közül), s a zenészek mindent meg is tettek azért, hogy fokozzák a hatást. Felhasználják a repetitív pszichodiszkó teljes eszköztárát, s az élőzenét szépen benövi és foglyul ejti az elektronika: belúpolt dobszekvenciákra rámászik a basszus, majd a konga, a gitár, a szintihangok, a doromb és a nádihegedű. E lemezt hallgatva egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni a kortárs, szórakoztatóan rafinált tánczene hatását - ami, tekintetbe véve, hogy a zenekari tagok közül többen dj-ként (is) keresik kenyerüket, tökéletesen érthető. Ezt a Korai-albumot - vagy legalábbis jó néhány számot róla - érdemes volna kiadni dj-barát vinilverzióban is. Volna mit (és volna mire) rákeverni: hallható itt lüktető funk, lustán induló, füstös dub, breakbeat-témák, tribális hangulatok és némi, gondosan szublimált metál. A hatodik, uccsó szám viszont a Szilvási Band zenészeinek jóvoltából vérbeli roma muzsikával indít, azután sorra belép a dob, a basszus, a gitár, a doromb, és a savas zene utoljára megint átveszi a hatalmat - hogy azután erre meg a cimbalom következzen (Csurkulya József - Besh o droM - jóvoltából), majd a kanna, megint a doromb és spanyolgitár, mintegy keretbe fogva az egészet. A CD-n bónuszként találunk egy jól vágott, nyolcperces videoanyagot a Korai tavalyi európai turnéjáról - nem hiába, a KÖ-t ugyanis ismerik, s a pszichedelikus zene egyik legmarkánsabb, legeredetibb reprezentánsaként tartják számon a világ számos, tőlünk távoli táján is.

Ha mindössze egyetlen mondatot írhatnék Femi Kuti új lemezéről, az így hangzana: a Fight to Winnel Femi elérte, hogy már ne kelljen hozzáfűzni: tudják, a Fela Kuti fia... De szerencsére több hely is van ezen az oldalon.

Az utóbbi évek legjelentősebb művészeti eseményeinek egyike Frantisek Kupka (1871-1957) és Otto Gutfreund (1889-1927) kiállítása Jan és Meda Mládek gyűjteményéből. Kupka munkái még egyáltalán nem, Gutfreund szobrai pedig utoljára húsz évvel ezelőtt jártak Magyarországon.

"Miért nem jelenik meg a rendszerváltás története a magyar filmben?" - teszi föl a kérdést a szakfolyóirat e havi száma, s alatta érdekes beszélgetést közöl, hogy akkor hogyan is.

Nietzsche egy helyen egyetértően idézi Swiftet, aki szerint az emberek pusztán azért nem hazudnak többet, mert ez roppant fárasztó dolog: egy hazugság miatt húsz másikat kell kitalálni. A saját bőrén tapasztalja ezt meg Horty, Bigas Luna új filmjének hőse. A mozidarab az egyik lehetséges értelmezésben a hazugság erejéről szól, de éppúgy az epika születéséről is. Ha akarom, arról, hogyan keveredik össze a fikció a valósággal - éppen a művészet, vagyis a fikció közbeavatkozása miatt. Ha akarom, az égi és földi szerelemről, amely ugyancsak egy változata költészet és valóság viszonyának. Ha akarom, a film a giccs születését ábrázolja.

Az effajta műsor-összeállítás Budapesten még mindig szokatlan: Kocsis Zoltán csupa múlt századi kompozíciót vezényelt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjén az Olasz Intézet dísztermében január 11-én. A négy műből három a XX. század klasszikusa, legifjabbja is éppen ötvenesztendős, a legfrissebb, az újdonság is (Thomas Adés gyorsan feledhető, felejtendő darabja, amelynek kiválasztását ki tudja, miféle megfontolások indokolták) tíz éve íródott. Keserves szenzáció: a négy műsorszámból három magyarországi bemutató volt - de csak cinikusan mondhatni, hogy e program felfedezés, hiszen Ives, Varése, Cage életműve megkerülhetetlen minden zenész, zenekar, hangverseny- és zenekultúra számára. Szegény Adés pedig dehogy felfedezés, korántsem az.

Mint például a film esetében, ahol is a klasszikus filmnyelvet porrá zúzta a klip és a reklám, és a fogyasztó megszokja, hogy mindent szabad, a művészet meg adaptál - valami ilyesmi zajlik most a dzsesszben.

Ez ama lemez, melyet valószínűleg már mindannyian hallottunk egy kocsmában, egy bárpultnál, a sarokban üldögélve félrészegen, kettesben valakivel vagy egyedül a pohárral. Pedig az alapvetően francia (párizsi) bázisú Gotan Project olyanra vállalkozott, amibe könnyen bele is bukhattak volna: nagyjából tangót játszanak, argentin tangót, és mégsem, hiszen az egészet mintegy beleágyazzák az évezred elejének szórakoztató, szintetikusan is igényes tánczenéibe. Hiphop- és dubalapokat hallunk, néha egy kis downtempo house-t (Triptico), néha meg az eredeti tangóütemeket - tüneményesen eklektikus zene ez, amelyben mégiscsak megtalálja minden alkotórész és hangszer a maga helyét. Az invenciózus szerzőhármasból (Philippe Cohen Solal, Christoph H. Müller, Eduardo Makaroff) az első kettő szorgosan programozgat (a dobalapok jó része persze tőlük származik) s nyomkodja a billentyűket, de mindez fel sem tűnik a hangszeres zenészek által generált elbűvölő hangkulisszában. Különösen a bandoneónon játszó Nini Flores és a hegedűs Line Kruse hallik ki a csapatból: alapvetően ők adják a Gotan Project összetéveszthetetlen hangzását, de ez még mit sem érne a bőgős (Fabrizio Fenoglietto), a zongorista (Gustavo Beytelmann), a gitáros (Makaroff) és persze a tüneményes hangú énekesnő (Christina Villalonga) nélkül. Tíz szám az egész, s köztük számos meglepetés: a Gotan egyaránt feldolgozott Frank Zappát (Chunga´s Revenge - benne Pontyt idéző hegedűszóló és latin rap), tán nem véletlenül Gato Barbierit (Last Tango In Paris) és talán még kevésbé véletlenül Astor Piazzollát - a Vuelvo Al Sur méltó lezárása a lemeznek, és egyben eleven bizonyság arra, hogy a jelenbe átemelt és kreatívan átértelmezett klasszikusokra alkalmanként még a darenbézen ridegtartott fiatalok is képesek táncolni (a kicsit idősebbek persze még inkább). A La Revancha del Tango minden elegáns visszafogottsága ellenére arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig nyúzzák a közönség erősen szóródó preferenciái közt egyensúlyozó vendéglátósok. Pedig kár lenne, ha ezt is nyomorulttá játszanák, mint ahogyan az a tán jobb sorsra érdemes Manu Chaóval történt. Éppen ezért arra szeretnék kérni minden kedves pultoslányt és vendéglátós CD-varázslót, hogy néha azért játsszanak nyugodtan Black Sabbath-ot is, annak már úgysem árt, a nevelhetetlen rockerek isznak tovább rendületlenül, a többiek meg legalább megtudják, hogy a zenében mihez képest értendő a szépség.

Ha egy kiadónak "ellenállás" a neve, kívánatos lehet markáns ideológiát tulajdonítani neki, de ezzel most nem jutnánk messzire: a spanyol Resistencia hazánkba (először) érkezett lemezei inkább "csupán" kellemes hallgatnivalók.