Zene

Aki a lap megjelenésének napján hanyatt-homlok a Francia Intézetbe rohan, még elcsípheti a kiállítást, aki nem, annak valamelyik komolyabb könyvesboltba kell majd elzarándokolnia. De majdnem mindegy is: ha innen nézzük, a kiállítást fűzték könyvvé, ha onnan, a könyvet szedték szét kiállítássá.

Kamaszkorom nagy élménye volt Füst Milán regénye, A feleségem története, most meg alig tudtam végigrágni magam rajta. Pedig muszáj volt, mert a tatabányai Jászai Mari Színházban Faragó Zsuzsa dramaturg azonos című színpadi adaptációját, Kaposváron pedig Darvasi László Störr kapitány című drámáját játsszák. Most akkor Störr vagy a felesége?

Elolvasva a Konok-albumban foglalt írásokat, nem maradt más nekem, mint a sajnálat: bár a mester művészetébe vetett hitem nem változott, könyve tárgyaként (hőseként?) őt már csak részvéttől párás szemmel láthatom.

Könyvünk főszereplője Szemere Miklós, akiről az a fáma járta, hogy a szerencsejátékok történetének egyetlen győztese, tehát az a férfi, aki pozitívban jött ki az egész életén át szenvedélyesen és elhivatottan űzött lóverseny- és kártyajátékokból.

Mondom, hiába nagyon hízelgő a részedről, hogy ezt mondod - ezt mondom neki -, hiába, szóval nem vagyok szerecsenjátékos. Haha. Ilyen viccesre veszem. Mert azt mondja, ilyen szerecsenjátékost (víg feketét?) ő még nem látott, aki hivatalnok, könyvelő stb. módra... és nem az, hogy egy adott összeget feldob, aztán ha az vész, hát vész, nem, azt mondja ő, te (én) keményen küzdesz a mérleg egyensúlyáért etc. Hát minimum, mondom, csak nem vagyok szerecsnes, szercsernes, szrecsen, mondjuk. Másvalaki meg azt mondja...

Avideo- és DVD-kiadói kurázsinak két jó húzása volt az év végére: az egyik, hogy nem adott ki egyetemes érvényű, télapós akciófilmet, a másik, hogy rehabilitálta David Lynchet mint sci-fi-rendezőt. Az 1983-ban -Frank Herbert azonos című regénye alapján - készült sci-fi saga ugyanis egyedül a Galaktika fanklub szívügye volt nálunk annak idején.

Két díva filmes biográfiájával is megismerkedhettünk a napokban. Egyikük, Karády Katalin magyarnak született és magyar is maradt mindhalálig; legfőként ezért nem tarthat számot nemzetközi ismertségre, alakja nem válhatott az internacionális idolátria tárgyává, ő helyi jelenség, csak a miénk. Provinciális kis vampja provinciális kis történetünknek, ami persze mit sem von le "számunkravaló" nagyságából. És többek közt e periferikusság okán is nehezen elképzelhető egy olyasfajta mű, melynek fő- vagy alcíme a "Karády Katalin és kora" névre hallgathatna. A másik sztár, Marlene Dietrich németnek született, amerikaivá lett, hogy aztán önkéntes száműzetésében Párizsban hajtsa örök álomra világszőke fejét. Alakja sok tekintetben lett szimbolikussá, hangja és teste őrzi a század második felének lenyomatát, ha szabad így mondani. "Marlene Dietrich und ihre Zeit" - nos e képzeletbeli munka megírható, elmondható, lefilmezhető lenne.

Milyen volt könnyedsége? Ez a kérdés, minden részproblematikum végül ide lyukad. A magyar közelmúlt egyik legtermékenyebb filmszállítójáról lévén szó, számos tapasztalat áll a rendelkezésünkre, s e tény talán megbocsáthatóvá teszi, ha sommázgatunk: Bacsó Péter egy könnyű kezű mester. Fontos, hogy nem az állandósult szókapcsolat nyújtotta kényelemérzet mondatja velünk, hogy mester, s nem csupán egy könnyű kezű valaki. Bacsó mester, még akkor is, ha kiterjedt életművének szinte minden szakaszában találhatni fércműveket is, olyan dolgokat, amiket magára adó majsztró ki nem adna a kezéből, vagy reszelgetné még egy kicsit, vagy hagyná a fenébe. A filmcsinálás viszont nem olcsó mulatság, így az utóbbira viszonylag ritkásan adódik példa: amibe egyszer belefogtak, abból lesz is valami, sőt sohase fogpiszkáló. Hogy Bacsót mégis mesternek tekintjük, az épp könnyű kezűsége, könnyedsége felől értelmezhető. ´ még magára sem (mindig) ad, hát akkor hogyan is riadna vissza bármilyen szentségesnek látszó tárgytól, személytől.

Alig pár hónappal azután, hogy a hamburgi Teldec kiadó felidézte a (múlt) századforduló brazil kávéházi zenéit (Café Brasil), a berlini Piranha rátett egy lapáttal, nem kis meglepetést szerezve mindazoknak, akik a tangót Argentínával azonosították azon az égtájon. Sőt, már-már odáig ment, hogy az "előszóban" leszögezze: egyes riói choro-zenekarok már akkor megteremtették a brazil tangó jellemző formáit, amikor a szomszédban még a kutya sem beszélt tangóról. De ezért nem lenne tanácsos tűzbe tenni a kezünk.

Patrice Chéreau 1979-ben írt tanulmányában (amelyben a Wagner-tetralógia általa rendezett bayreuthi előadásainak koncepciójáról s történetéről számolt be) említi, hogy a színházi előadás kérészéletű és tovairamló. Ami persze igaz, hiszen valóban: az estéről estére létrejövő csoda nem rögzíthető, nincs olyan médium, amely képes lenne megörökíteni a maga egészében és valójában azt, ami akkor ott megtörtént. Mégis, az előadás sajátos módon dokumentálható: vannak olyan eszközök, amelyek közvetíthetik, újraalkothatják vagy legalábbis felidézhetik az eseményt, részint azzal, hogy emlékeztetnek a valódi előadás mozzanataira, részint pedig oly módon, hogy egy új médium közegében létrehoznak valami újat, intenzitásában, érdekességében és értékében ahhoz hasonlatosat, amilyen az eredeti produkció volt.

Az első műsorszám a Bécsi harangjáték Kodály Háry-szvitjéből. Ez ugye egyszerre üdvözlése a császárváros nagy hagyományú testvérvállalkozásának és megütése a markánsan hazai hangnak. Szép gondolat, amit Vásáry Tamás, az újévi koncert karmestere, zongorista közreműködője és self-made-showmanje részletesen ki is fejt, rögtön a koncert elején. Megjegyzi még: Kodály minden magyar zeneszerzők között a legmagyarabb. Ehhez aztán hozzáteszi: ezt Bartók is így gondolta. Akkor már jöhet is a Harangjáték. Szól a zene, Vásáry egyszer csak rejtélyes arccal a közönség felé fordul, aztán viszsza a zenekarhoz. Mindez, lám, nem okoz fennakadást. Később Vásáry megmagyarázza: amit a zenekar ilyen jól ismer, az már karmester nélkül is megy. A következő darabhoz viszont, mondja, szükség lenne egy karmesterre. Mozart zongorára és zenekarra írt D-dúr hangversenyrondóját eredetileg ugyan a zongora mellől vezényelte volna, de a próbák során rá kellett jönnie, hogy ez nem jó megoldás. Talán a közönség köréből vállalkozna valaki a dirigálásra - reméli Vásáry -, és közben körülnéz a teremben. Hát

Kis, meglehetősen ismeretlen, ráadásul német (már megint a friccek) kiadó (nevezett Poets Club kiadó) vállalkozását kell méltatnunk: a fiúk összegyűjtötték és egy lemezen (CD-n és dupla bakeliten) publikálták az utóbbi évek tán legkedvesebb kelet-nyugati hibrid (nagyjából) elektronikus szórakoztató zenéit - a füstös otthon hallgatósaktól a tombolós bulizenékig. A koncepció meglepően egyszerű: legyen benne valami kis orientális jegy: arab-török motívum, szitáron játszott dallam, keleti ütősök, egzotikus vokál, hagyma, csípős öntet - mehet bele minden. A másik oldalon meg ott a jóféle nyugati (többnyire értsd: japán) technika, a sok drót, asztalnyi kütyük, melyeken átfut a hang, s a végén kijön valami egészen más, ami puha, nyugtat, altat, befed - s ha éppen pörget, akkor is békésen, nehogy megint fejjel a mélynyomóban végezze az ember. Az előadókat sem árt méltatnunk - hiszen köztük meglelhetjük a kortárs tánczene szórakoztatóbb, eklektikusabb és a szó klaszszikus értelmében zeneszerűbb ágának derék mestereit (az ő műveiket szokták nu jazz címszóval illetni, mert nevet kell adni a gyereknek, nem is szólva a kutyáról - ő például Buksi, s akkor még örülhet). Nagy örömünkre két számmal is szerepel a korábban már méltatott Dzihan&Kamien duó - elsőre Nitin Sawhney klasszikus

Számtalan nyavalygás, kimondott várakozás, műértői vágyakozás hangzott el az elmúlt tizenévben, hogy akkor ki írja már meg, ki forgatja le a rendszerváltás történetét, és mikor lesz e történelmi eseménysornak esztétikai lenyomata. Tény: a rendszerváltás politikai, társadalmi, gazdasági történetének nincs a napi szintű zsurnalizmuson túlmutató, esztétikailag releváns művészi feldolgozása vagy tudományosan korrektnek mondható, monografikus értelmezése.