Zene

Akortárs költészettől leggyakrabban a közérthetőséget szokták számon kérni. Az irodalom és a nép között, mint az közismert, nehezen áthidalható szakadék tátong, melynek egyik partjáról "olvassál, paraszt, mert hülyén fogsz meghalni" jellegű finom indítványok röpködnek a másik partra, amely part pedig csak a bajsza alól ereszt meg válaszul egy-egy szelíd megjegyzést, miszerint ha rejtvény kell neki, akkor megveszi a Fülest, oszt´ jól van. Lehet őt békén hagyni ezekkel a posztmodern krikszkrakszokkal.

Krasznahorkai László könyve természetesen nem kiállításmegnyitók gyűjteménye. Semmiképp sem afféle lelazázott repidumcsik, protokollrizsák kulturáltan semmitmondó kollekciója, melyeket sajna végig kell hallgatni, mielőtt a büféasztal a legnagyobb megkönnyebbülésünkre végre megrohanható. Hát, az aztán elmarad az olvasás után, mármint a megkönnyebbülés; ilyesmivel nem szolgálhat, aki itt néhány jelentős kortárs képzőművész kapcsán önmagáról s magunkról elgondolkodik. Helyette megint csak befészkeli magát a tudatba az a bizonyos nyugtalanító elem: valami, amitől a hétköznapi táncrend szerint kollektív erővel oly szívesen elfordítjuk a fejet, van nekünk épp elég bajunk - mindent elkövetvén, hogy ne, ne, ne, ne, semmiképp se kelljen látnunk, vagy ha látjuk, ne vegyünk róla tudomást. Egy hosszan kitartott, mély hang vigasztalan, baljóslatú grammatikája, itt-ott emelt, apokaliptikusan szertartásszerű, máshol poétikus,

Még ha tudjuk is, hogy a (szocialista) hazafiság igyekezett Bartók amerikai éveit a lehető legsötétebben látni és láttatni, azt azért korántsem mondhatjuk, hogy Bartók az Egyesült Államokban igazán jól érezte volna magát. A betegségen és a komponista szorongásai által még fel is nagyított anyagi bizonytalanságon túl a fő baj az volt, hogy Bartóknak - aki utolsó európai évtizede alatt a hazai akadémiai állás és

Az év végére a negyvennégy (regisztrált) európai világzenei rádióműsor is összegezte a legtöbbet forgatott korongokat. 951 lemez került számításba, melyből végül egy százötvenes lista kerekedett ki - ha az alábbiakban egy-egy lemez után zárójelbe foglalt sorszámokkal találkozik a kedves olvasó, az erre vonatkozik.

Én akkor most kiosztom az év zenésze díjat Don Byronnak. Már régóta figyelem, de nem tud hibázni. Van olyan szakértő, aki szerint 1993-as Mickey Katz-emléklemeze a legjobb klezmeralbum. A Nu Blaxploration a funky és a rap kemény körbejárása, a Bug Music a harmincas évek megidézése, a Music For Six Musicians kiváló kortárs-latin anyag. A Romance With The Unseeren decensen elegáns kamarazene ´99-ből, aztán a következő évben A Fine Line címmel dalokat gyűjtött egybe Puccinitől Stevie Wonderig.

Kaláb. Megint egy jó kis film a kalábról. Lehet, hogy ez egy iskola? Egy irály? Tudja a krampusz, mindenesetre ha én lennék a Pofosz, biztos, hogy hörögnék, egyrészt megszokásból, másrészt meg erre tán odafigyelne a tévé, de nem én vagyok.

Zeneszerzői életművét a modernség és a hagyomány sajátos szimbiózisa, karmesteri munkásságát a felfedezőkedv és az értékek megtisztításának törekvése jellemzi. Eötvös Péter (sz.: 1944) legutóbbi lemezei, amelyek a Budapest Music Center kiadásában láttak napvilágot (BMC CD 063; BMC CD 058), mindkét minőségében elénk állítják a Zeneakadémia egykori neveltjét, aki 35 éve Nyugat-Európában él, s ott is vált világhírűvé.

Alegnagyobb életműveknek is vannak árnyékosabb zugai, ahová alig esik fény; olyan alkotások, amelyek kevesebb olvasóra számíthatnak, s talán nem csupán azért, mert manapság már nemigen dívik az a fajta enciklopédikus igényű olvasás, amelynek nem célja, hanem elsőrendű igénye egy adott szerző valamennyi művét megismerni, megemészteni, a részeket is az egész felől megközelíteni. Pedig mintha a könyvkiadásban, elsősorban, persze, nem mifelénk, hanem kultúrájukra többet adó országokban s nyelvekben éppen az összes művek kiadása lenne ismét a divat - csak sóhajthat egyet a magyar könyvek olvasója, eszébe jutván a hatvanas évekbeli aranykor: ki mindenkinek minden (vagy legalább bőven válogatott) munkája volt akkor föllelhető a könyvesboltokban.

Mint a címből is kitűnik, itt Marilyn Monroe megidézésére történik kísérlet 65 percben, ami csak valamivel kevesebb, mint egy átlagos játékfilm. Az összes dal Monroe filmjeiből származik, de ez csak a filmtörténetben erősen jártas hallgatóknak derül ki, meg annak, aki végignyálazza a kísérőfüzetet, amiben klassz fotók is vannak. Persze nem az alkohol, a kábítószer, a neurózis gyötörte, gyerekkorában megerőszakolt, tragikus sorsú nő, hanem maga a mítosz a tárgya a zenének. Az ideál, aki megtestesítette a szépséget, és még a dzsesszt is szerette. Mindenhová magával vitte kedvenc Sinatra- és Fitzgerald-lemezeit, dzsesszklubokba járt, nem beszélve arról, hogy éppen hetvenöt éve született.

Na jól van, tata, itt van a diszkmen, ezt a két izét dugja a fülébe, itt meg ez a cédé, üljön le a sezlony végibe, azt´ hallgassa, addig sincs útban!

"Bombázzuk le a sztárcsináló gyárakat, durrantsuk ki az agymosó buborékokat" - énekli a Garbage énekesnője a Parádé című új számukban, ezzel együtt azonban távolról sem a Radikális sláger című irományom (MN, idei 46. szám) második fejezete következik. Éppen ellenkezőleg.

Lovasi András (1967, Pécs) nyolc albumot készített a Kispál és a Borz együttes tagjaként, mielőtt most megjelentette első szólólemezét. Bandi a hegyről. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy innentől külön utakat ostromolna, inkább csak arról van szó: összejött pár dal, amely a kispálostól eltérő formát kívánt. Az alábbiakból kiderül, hogy mi fán terem a különbség, hogy miként fogadta a borz-állomány, érintjük a falusi turizmust, de előtte még teszünk egy kört egy bizonyos glória körül.

Aki esztétikai élvezetet keres az ötvenes évek első felében megjelent irodalmi szövegekben, rossz helyen keresgél (persze íródtak ekkoriban nagy művek is, csak éppen a fiókban maradtak). Ha manapság felidézik a korszak egyik-másik opusát, csak azért teszik, hogy mosolyra fakasszanak bennünket, vagy írójuk fejére olvassák. Máskülönben ez az egész irodalmi televény felejtésre van ítélve.

színdarab a tárgy. darabról van szó.