Györgyey Klára is utal a fordítás problémáira Molnár Ferencről szóló könyvében, például amikor az Úri divatról azt írja, hogy humora részben nyelvi természetű, mivel az osztályellentéteket gúnyolja, és ennek az angolban semmi jelentése sincs. helyzet paradoxona, hogy a szóban forgó könyv, emez írás tárgya ("the thing") maga is fordítás,
először angolul jelent meg
Bostonban, 1980-ban, most pedig Szabó T. nna magyarításában adta ki a Magvető. dolog ("the thing") természetéből adódik, hogy a karcsú monográfiácska szemlélete merika-centrikus. Ennek megfelelően biztosabban értesülünk az egyes darabok angol és német előadásairól, a rendezők és a színészek nevéről, mint a magyar ősbemutatók dátumáról és szereposztásáról. Még a drámai életmű csúcsára helyezett Liliom legendás első címszereplője, Csortos Gyula sem említtetik meg, ellentétben az amerikai bemutatók és a musical-változat főszereplőivel.
Mindez érthető a könyv alapkoncepciója szempontjából, amely Molnár nemzetközi sikerére épít. Éppen a siker - ez a tipikusan bulvárszínházi és tipikusan amerikai fogalom - indokolja a kötet merika-orientáltságát, és indokolhatná azt is, hogy ebből a szemszögből tekintsük át írói munkásságát. sikernek ugyanis ára volt. Ha nem elégszünk meg azzal, hogy "Budapest legnagyobb fia" áttörte a nyelvi korlátokat, és dicsőséget hozott nemzetére, akkor a valóban impozáns nemzetközi elfogadottság tükrében nyomába eredhetünk e siker természetrajzának. Noha Györgyey Klára könyve erre nem tesz kísérletet, annyi azért kiderül belőle, hogy Molnárból az lett sikeres, ami a legkönnyebben "lefordítható" volt a nemzetközi szórakoztatóiparra: a könnyed, csillogó drámatechnika (lásd: Játék a kastélyban) és a pityeregtető szentimentalizmus (lásd: Liliom). mi ezeken túllendült (volna), az nem kellett. Mulatságos azt olvasni, hogy az amerikai társadalom túlságosan demokratikus az Olympia megértéséhez: "Számukra az, hogy valakit parasztnak titulálnak, egyáltalán nem tűnik halálos sértésnek, hiszen farmernek lenni merikában megbecsült foglalkozás." Még viccesebb, hogy egy kritikus, bizonyos Edmund Wilson, aki általában ostobaságokat fecseg Molnárról, arcátlanságnak nevezi, hogy z üvegcipő Irmájának szerelmében az öregedő Sipos asztalos iránt Darvas Lili Molnár-rajongása tükröződik. Mert hát - olvassuk a könyvben - "nehéz megérteni, mi szép van abban, hogy Irma egy ráncosodó, dohányszagú, nála huszonkilenc évvel idősebb >>hercegbez üvegcipőből, az utóbbi évek legnagyobb sikerű hazai reprízéből avult darab, a józsefvárosi bérház udvarán tartott kedélyes-nosztalgikus iparosesküvőből "nyomorúságos környezet" és a cselédromantika fanyarul édes melodrámájából a kigúnyolt munkásosztály védelmében föllépő szakszervezeti vezetők felháborodásának tárgya.
Mint látható, Györgyey Klára
kellemes strandolvasmánya
nincs híján a megkapó részleteknek. könyv tetemes részét a művek cselekményének elmesélése teszi ki, s tekintve Molnár számottevő oeuvre-jét, illetve az amerikai és (megkockáztatom) a magyar olvasó tájékozatlanságát az életmű teljes terjedelmét illetően, részletes képet nyerünk a művek tematikájáról. megítélésből nem hiányoznak a szélső értékek. feledésre ítélt darabok megkapják a magukét, a főművek viszont csodálat tárgyai. Magam ugyan a világért sem gondolnám, hogy az Úri divat üzlettulajdonosa "modern Parsifal, Dosztojevszkij Miskinjének és Szent Ferencnek az ötvözete", de készséggel elismerem, hogy Molnár legjobbjai, elsősorban technikás, szellemes és szórakoztató darabjai kiemelkedő (s nemzetközileg konvertálható) művei a maga korának. Olyan színműveket akart, s ami a lényeg, tudott írni, amilyeneket a kor megrendelt. Ezek a felszínes remekek - ha mélyebbre próbált ásni, paradox módon még felszínesebb maradt - maradéktalanul és magas színvonalon kielégítették az üzleti színház igényét. Nem tudom elhallgatni azt a véleményemet, hogy a legeladhatóbb drámaíró nem föltétlenül a legjobb drámaíró - hazai viszonylatban nemcsak Füst Milánt helyezem magasan Molnár fölé, hanem a lefordíthatatlan Szomoryt is -, ami alig kisebbíti elismerésemet iránta.
Végül is jó megismerkedni e Molnár-fordítással. (propó, fordítás: kellemes szöveg, de az Előjáték Lear királyhoz így lenne helyes, névelő nélkül, Racine ndromaque-ját talán ndromachénak kellene írni, az pedig, hogy "a megkésettségnek köszönhető", csak pozitív tartalmú következmény esetén állna meg.) bban nem vagyok biztos, hogy a kiadó helyesen járt el, amikor nem lábjegyzetelte legalább az amerikai kiadás óta bekövetkezett hazai eseményeket, például, hogy a Panoptikumot 1994-ben bemutatta a Nemzeti Színház, nászdal avagy z esküvő című darabot pedig (Nászinduló címmel) 1996-ban a Játékszín. Ez is - miként maga a könyv - arra a méltatlan tényre hívja föl a figyelmet, hogy mindeddig nem született autentikus, átfogó értékelés Molnárról. Így 2001-ben egy angolból visszafordított könyvben még mindig arról a "marxista" álláspontról kell értesülnünk, hogy "Liliom osztályöntudat nélküli állampolgár: egy tisztességes munkás tragikus sorsa méltán keltene együttérzést, és társadalmi üzenete is nyilvánvalóbb lenne".
Vevő lennék egy csípős molnári megjegyzésre.
Koltai Tamás
(Magvető, 2001, 214 oldal, 1790 Ft)
