Zene

Már régóta úgy tudjuk, minden megvan. A stúdiók polcait kisöpörték, a létező koncertfelvételeket lemezre vágták, egészen korai és örökre elveszett dalokat ástak elő, kevertek, kavartak, válogattak. Aztán mégis újra meg újra előkerül valami "újdonság", valami "ritkaság", amivel a rajongói étvágyat csillapítani lehet. Ha pedig nincs kéznél eredeti hangfelvétel, jöhetnek a pótlékok, könyvek, fotóalbumok, feldolgozások - szimfonikus zenekartól a trash metalig -, tévéjátékok, filmek, színpadi művek. Operettek és rántott gombafejek. A Beatles, akár a kutya vagy a gyerek, a biztos siker receptje. Mondhatjuk persze úgy is: gátlástalanul aprópénzre váltottak egy igazi értéket. Akadnak azonban a csömöri úton is kellemes meglepetések. Sőt, a most megjelent - szó szerint - hatalmas könyv talán a legfontosabb és legszebb dolog, amivel a zenekar harmincegy évvel ezelőtti feloszlása óta megleptek bennünket.

Noha annak jelentősége, eseményértéke, hogy egy ilyen szintű sztár jár Debrecenben, helyi viszonylatban körülbelül a holdra szálláséhoz fogható, nem mondanám,

Odáig nem ragadtatnám a vágyaimat, hogy egy ország világzenéje belesrófolható legyen egy szimpla CD-be, de azért van vagy három kérdés, amelyre szeretek választ kapni, mielőtt lelkesednem kell. Mennyit bír felölelni a térségre jellemző stílusokból; a jelképes nevek mellé képes-e felsorakoztatni az újonnan érkezőket; no és végül, ugye, mennyire lopja a fülem szívébe magát, ami ebből összeáll?

Mindig öröm, ha egy új arc bukkan föl. Ennek az 1963-ban Izraelben született fiatalembernek érdemes megjegyezni a nevét. Pedig saját bevallása szerint rossz helyre és rossz időben született. Egy kicsit nacionalista faluban nőtt föl, egy olyan időszakban, amikor az a zenei nyelv, amit a legjobban értett, éppen leszálló ágban volt. Ezért aztán a Földközi-tenger partján ücsörögve olasz filmzenék és afroamerikai dallamok jártak a fejében, és arról álmodozott, hogy hidat kéne verni a nyugati kultúra és a saját gyökerei között.

Hogy New York nem csak annak a szimbóluma, aminek most a terror-támadások nyomán és okán beállítódik, olvasóink előtt aligha szorul bizonyításra - Baudrillard az Amerikában már rég megírta,

"Annak relatíve fogalma sincs rólam, aki engem bármi személyesre megkér. Főleg életelvárásaim arányáról; nekem már nem éri."

Az idei Korunk zenéje fesztivál (2001. szeptember 28-október 9.) műsorfüzetét lapozgatva az az érzésünk támad, hogy a kortárs zenei eseménysorozat jelentősége a rendszerváltás óta eltelt tizenegy évben erősen csökkent. Nemcsak azért, mert a zenei életben nem tölt már be olyan illusztris szerepet, mint a hetvenes-nyolcvanas években, hanem azért is, mert programajánlata nem eléggé izgalmas: éppen olyan, amilyen egy provinciális kisváros szűk anyagi keretből szervezett modern zenei fesztiváljáé lehet.

Muszáj New Yorkkal kezdeni, az összeomlással, előbb mégis, a biztonság kedvéért, már ha létezik ilyesmi, Európa. A mázlisták e napokban (Berlin: okt. 18., Basel: okt. 20., Milánó: okt. 21., Velence: okt. 22.) tanúi lehetnek, mihez kezd Laurie Anderson, New York kultúrájának egyik emblematikus alakja élesben, színpadon e képtelenséggel. Nem mintha feltétlenül kommentálnia kéne, de nehéz elképzelni, hogy ne lenne hozzá szava.

Feldolgozásokat készíteni sokféle módon lehetséges, de ahogyan Tori Amos teszi, úgy szerintem kifejezetten érdemes is. Mit csinál hősnőnk? Elemeikre szedi szét a dalokat, majd addig játszogat a darabokkal, amíg vastagon beborítják ujjlenyomatai, és akkor aztán szépen összefabrikál belőlük valamit. Egész pontosan új Tori Amos-számokat kreál, amelyek ilyen-olyan mértékig hasonlítanak ugyan az eredetijükre, de azért nem feltétlenül.

Miképp ismerhetők fel az amerikai nu-metál zenekarok? Elég egy pillantás. Fiatal, többnyire fehér, műkedvelő hip-hopperek bíbelődnek gitárokkal, látszólag maguk sem tudják, miért; színtelen-szagtalan, amit játszanak, rosszak, mint a bűn. Az Amerikában a grunge halálát követő legméretesebb mainstream rockzenei hullám - amelyben a Limp Bizkit- vagy Crazy Town-féle tökéletes nímandok alkotják az élvonalat - immáron sok éve sodorja magából kifelé az ilyesféle társaságokat. (Egyébként jó néhányuk csak azzal tudott befutni, hogy feldolgozott egy nótát valamelyik rémisztő nyolcvanas évekbeli popcsodától.) Ilyeténképpen aligha meglepő, hogy a jobb érzésű zenehallgató rögvest frászt kap, ha valahol nu-metált neszel. Én például hallani sem akartam eleinte a System Of A Downról. Éppen olyannak tűntek első olvasatban, akár a többi reménytelen szerencselovag. Hanem aztán láttam az egyik klipjüket (Sugar), és abból a pompás kis nótából nyomban kitűnt, hogy itten valami érdekesebb történetről van szó, én pedig szörnyen kiszúrnék magammal, ha kimaradnék belőle.

A fesztivál, mely a szervezők szerint mára elérte a még kézben tartható méreteket, idén a megszokott húzónevek nélkül fut, de az újabb nézettségi adatok bizonyára igazolni fogják, hogy már ezt is megteheti.

Nem egyszerű eset, csak olyan, mint általában a saját ügyeink, ha felül tudunk emelkedni komolyságunkon, miközben tudjuk, minden esélyünk megvan rá, hogy csak egy halom föld lesz majd a másvilág, mégis igyekszünk berendezni magunknak az épp aktuális, lerobbant kis mennyországot. Mágikus, szürreális, eklektikus, szocializáció- és érzelemfüggő, hatalomfüggetlen és halálos ügyek ezek.

Az 1941-ben Nápolyban született Riccardo Muti változatos műsort kínált a milánói Scala zenekarának koncertjén. Elsőként A végzet hatalma nyitányát játszották, a Verdi-darab után Sztravinszkij A tündér csókja című szvitje következett, szünet után pedig Schubert nagy C-dúr szimfóniáját adták elő a korántsem zsúfolásig megtelt teremben. Utóbbi tény kissé mellbe vágta a Recenzenst, aki kéthetes közelharc után csak fizető jeggyel tudott beférni a terembe, és látva az üres székeket, esze ágában sem volt helyet foglalni ott - az utolsó sorban -, ahová négyezres bilétája szólt.

"Egy csomó fontos dolog történik a mai elektronikus zenében, ami kimarad az itthoni közfigyelemből. Kár lenne, ha más korábbi úttörő zenei kezdeményezésekhez hasonlóan ezek is csak tíz év késéssel érkeznének be hozzánk. Ezért kell most beszélnünk róluk, s mivel más nem teszi meg, az Ultrahanggal kívánok megfelelő publicitást adni e jelenleg még periferiális zenéknek" - mondja Nun András, az Ultrahang Alapítvány megalapítója. A másfél éve működő alapítvány az "új zeneszerzési és előadói technikát használó" művészeket s ezek "új hangzással és esztétikával bíró műveit" igyekszik népszerűsíteni. Az átvett idézetek kényszerűek, nem igazán lehet műfajhoz, hangzáshoz, esetleg ritmusképletekhez kötni e muzsikákat, maximum annyiban, hogy leginkább otthoni hallgatásra ajánlottak. Szóval vajmi kevés az esélye, hogy mondjuk egy mostani Coil- vagy Scanner-felvétel a slágelistán tűnjön fel, de szerintem elsősorban nem a sznobizmus felelős számos, ezen a téren működő zenekar kultuszstátusba kerüléséért. Na ja, ezek a zenék furcsák, tehát helyből adódik a hype-olás lehetősége, de ezzel együtt - kissé sarkítva - tényleg izgalmasak. Részemről legalábbis, ha éppen érdekfeszítésileg kívánok tájékozódni az aktuális zenei felhozatalból, akkor az Ultrahang honlapjára (http://uh.hu) látogatok. A lemez- és rendezvényajánlók, külföldi koncertbeszámolók, interjúk, hallgatnivalók lelkes közlése és folytonos újítása mellett az Ultrahang a közeljövőben indítja be lemezsorozatát havi két megjelenéssel. A limitált példányszámban, speciális tokban kiadott CD-k a hazai, bevett műfajokhoz kevéssé köthető zenéket hivatottak bemutatni, alkalmanként két külön előadó önálló albumával. Az első sorozat tizenkét lemezének lefutása után az összes lemezt megvásárló gyűjtők egy, a tizenkét albumot összefogó, az előadókról és lemezükről további információt tartalmazó lefűzős könyvecskét kapnak ajándékba.