Koncert: Észak-fok (Garbarek a Nagytemplomban)

szerző
Keresztury Tibor
publikálva
2001/43. (10. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Noha annak jelentősége, eseményértéke, hogy egy ilyen szintű sztár jár Debrecenben, helyi viszonylatban körülbelül a holdra szálláséhoz fogható, nem mondanám,

Noha annak jelentősége, eseményértéke, hogy egy ilyen szintű sztár jár Debrecenben, helyi viszonylatban körülbelül a holdra szálláséhoz fogható, nem mondanám, hogy Jan Garbarek különösképp felzavarta nyugalmából Debrecent. Bőven volt jegy még aznap is, úgyhogy - midőn fájdalommal be kellett azt látnom, hogy ingyenjegyben minden erőfeszítésem ellenére hiába reménykedek - miként skót a kuplerájban, olyan lelkesedéssel szurkoltam le négyezer pengőt a zsugára, a fene ott egye meg.Menjünk, aztán töltekezzünk, a kurva istenit! Töltekezzünk szellemileg most már, ha megvan a jegyünk! - biztatgattam aztán este önmagam, azon gondolkozván, de nem jutott eszembe, hogy mikor áldoztam a kultúrára utoljára ekkora összeget. Én itt máma, döntöttem el, ennyi pénzért akkorát töltekezek, hogy a beszívott művészi élménytől, ha törik, ha szakad, szétdurranok. Kicsit korán jöttem, nem baj, gondoltam, míg a mester megjelenik, legalább elmormolok egy imát, de aztán a szórólapnak csak sikerült vallásos áhítatomból kimozdítania. Mert hogyha már - ahogy írják - Jan Garbarek és a The Hillard Ensemble nevű brit gregorián kamarakórus találkozása világszabadalom - amit én készséggel, látatlanban is elhiszek -, akkor nem tudom, fel nem foghatom, hogy miért nem sikerül a beharangozóban a szakszofon szó helyes írásmódját a szervezőknek eltalálniuk, továbbá miért kell a töltekezni, nemesedni vágyót számos egyéb észbontó nagy zöldség mellett olyan mondatokkal a kétségbeesésbe kergetniük, hogy a produkciót összehozó "nagyszerű német ECM-producer (...), aki (sic!) Izland megkövült lávatengerében a holocénkori Ember után kutatva (sic!) egyszer csak meghallott valamit a csendből (sic!)." Hogy elképzelje ezt a nagyszerű németet, prémes nagykabátban, ahogy kutat, mint az őrült Izland lávatengerében, keresi a holocént, de nem találja, pedig tölcsért formál a kezéből, úgy kiáltozik, aztán egyszer csak csitt, producer! hallga! meghall a csendből valamit, és sürgősséggel ejakulál? Azért? Ez kell a templomba, efféle gondolat? He? Hogy amire megkezdődik, az imádkozni, töltekezni vágyó sík ideg legyen?

De aztán az - időközben azért szépen megtelt - istennek házában szerencsére előbújtak a mesterek. Előbb csak a hangjuk, aztán ők maguk. Garbarekkel szegről-végről kollégák vagyunk, hisz magam is játszottam fúvós hangszeren, csak ő többre vitte: én a Szentpéteri-kapui szociális otthon karácsonyi ünnepségén belesültem A csitári hegyek alatt című dalba, oszt´ annyira megviselt, hogy odalett a zenei karrierem. Ám amikor felcsendült az Officium, nem bántam már egyáltalán azt a pillanatot: az első hangok evidensen azt mutatták, vagy így, vagy sehogy. Hallottam már ezt az embert ittas állapotban többször, persze, Debrecenben is, de ez, amibe itt hangról hangra belecsaptak, más tészta volt teljesen. Valami egészen egyedi cucc ez, tényleg, ahogy a szaxofon a négy fantasztikus énekhangnak alá- és fölédolgozik görög istenek, antik liturgiák, profán himnuszok, ősi gregorián dallamok, perui, baszk, irokéz népdalok, északi hómezők, északír legelők, szeles észt síkságok, sziklás norvég fjordok kavarognak abban a hangzásban, szétszálazhatatlanul. Akkor pedig, amikor az előadás közben sétálni kezdtek a padsorok közt ezek az emberek, s tíz centire tőlem fújta a kollégám, Garbarek - akkor pedig már tényleg az arcomra fagyott a cinizmus, s futkározott a hátamon a hideg. Azt nem mondom, hogy olyan lettem, mint a Duracell-nyuszi - annál azért nehezebb eset vagyok -, de elérte a célját, ekképp pedig megért négyezer forintot a foglalkozás, annyi szent: ment a töltekezés rendesen, ahogy szólt az a szaxofon, nem különben attól, ahogyan hallgatott, miközben a májsztró elképesztő tartalmakat kifejező, hallatlanul intelligens tekintete valahová föntre, valami egészen távoli pontra mutatott - valamire, ami túl volt a falakon, túl mirajtunk, parányokon, túl időkön, korokon, határokon. Tekintete azt sugallta, ez a pali bent is hallja, amit kifúj mindjárt minekünk; hogy odabent már rég összeállt, megvan a dolog, eljátszani, az szinte már ehhez képest gyerekjáték, másodlagos, csak a benti összhangzatot, harmóniát kell a placcra kitennie, s megszólaltatnia. Ahogy jön, csak úgy csuklóból, királyian. Jó lehet így élni, bólintottam. Milyen jó neki.

Én úgy tudtam, hogy templomban és temetőben nem tapsolunk, de itt hajszál híján olyan lett a dolog vége, mintha Tankcsapdán volnánk, teljesen. Két ráadás, vastaps és dübörgés, fellelkesült arcok, csápoló kezek. Holott hallgatni kellett volna, elsunnyogni némán, s elvinni valahogy azokat a legutolsó, csendbe fúló hangfoszlányokat: hátha egy darabig kitartott volna, amit az a csend hordozott. Ez esetben talán még azt is megértjük, amit az a német hallott odafönt, Izlandon, a lávatenger kellős közepén.

Keresztury Tibor

szerző
Keresztury Tibor
publikálva
2001/43. (10. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...