Négyszáz évvel ezelőtt egy leideni molnárcsaládban megszületett az ötödik gyerek, aki a későbbiekben Rembrandt van Rijnként vált ismertté. Születésének aktuális centenáriumát - akárcsak 1906-ban - gigakiállításokkal ünneplik: ezúttal a Szépművészeti Múzeumban is. Nem utazó kiállítással, hanem magyar anyaggal - a grafikai osztály tulajdonában lévő Rembrandt-rézkarcokkal, rajzokkal, hidegtűvel készült művekkel és a mester művészetére reflektáló, kortárs magyar művészek alkotásaiból válogatott kiállítással.
A budapesti gyűjtemény igen szerencsés helyzetben van: olyan anyagot "birtokol", kezel és őriz meg - a grafikai oeuvre nagy részét -, amely a rembrandti festményekkel szemben időtállónak bizonyult: ezek szerzőségét senki sem vitatja. A hetvenes évekre ugyanis a hitelesnek tekintett, azaz a művész által készített művek stíluskritikával is igazolható száma hétszáz darabról majd a felére zuhant, s olyan művek is kiestek a rostán, mint például a New York-i Metropolitan Museum által majdnem
két és fél millió dollárért
megvásárolt Arisztotelész. Rembrandt mint nevesített alkotó lassan olyan képlékennyé vált, mint Shakespeare, részeként egy olyan posztmodern diskurzusnak, amely a nagy történetek (egyéniségek) helyébe a mikrokörnyezetek egyedi, bonyolult hálózatát helyezte. Ahogy Rubens zöld hasú, kocsonyás amazonjainak tömege sem saját kezű munka (a team alkotott, a művész szignált), úgy kisebb mértékben ugyan, de Rembrandt sem ragaszkodott a mai fogalmak szerinti "eredetiséghez".
A grafikai anyag intimitása lehetővé teszi, hogy ne vesszünk el a Rembrandttal kapcsolatos közhelyekben, még úgy is, hogy a kiállítás a romantikából eredeztethető egyéniség- és zsenikultusznak "megfelelő" önarcképekkel indul. A korai, tenyérnyi önportrékon a kutató-kíváncsi tekintet, az arckifejezések, pózok váltogatása elsősorban a keresésről, az önmagunkkal történő szembenézésről szól - kételyről és bizonyosságról, elfogadásról és tagadásról. S persze az igen biztos technikai tudásról is - ahogy ezt a tematikusan jól megrendezett, portrékon, élet- és tájképken, aktokon és bibliai témájú grafikákon, kései műveken végigvezető kiállítás is igazolja. A látogató nemcsak a rézkarc technikájával kapcsolatos ismeretekkel gyarapodik, hanem egy-egy művariáció elemzésével közelebb kerülhet a rembrandti művek lényegéhez is, ahhoz az állapothoz, amely a kép (az alkotás) befejezhetetlenségéről, a pár négyzetcentiméterre szűkülő határterületek végtelen bőségéről, a tudatos látásról árulkodik.
Erre a szembenézésre, az öntudatra ébredt tekintetre épít a - grafikai anyagtól ugyan elkülönülő - kortárs kiállítás, amely nem ájult tisztelgés, afféle "hommage" a géniusz emléke előtt, hanem párbeszéd egy elevenen élő művésszel. Ahogy a kiállítás címe is sugallja (Re:mbrandt) Rembrandttal kapcsolatos művészi kérdésekre adott válaszokat, interpretációkat láthatunk - ironikusat, gunyorosat, játékosat és komolyat.
Feltehető a kérdés: van-e a rembrandti képeknek belső történetük vagy megfogható, de a képen láthatatlan terük? Míg König Frigyes idő-meditációs képén (Dr. Faustus) egy kisméretű rézkarcot nagyít fel olyan színes festménnyé, ahol a főszereplő elmozdul, hátat fordít a fényforrásnak és feltárul egy titokzatos,
a végtelenbe vezető
csigalépcső is, addig Szirtes János videoinstallációjában a festett látványokból életképek lesznek. A monoton zajba és minimális mozgásba "merevedett" szereplők híres Rembrandt-festmények (Önarckép Saskiával, A tékozló fiú hazatér, Putifárné) egymásba folyatásával állnak össze, felvetve azt a problémát, hogy egy életművet jellegzetes alakok, kompozíciók, leegyszerűsített képfragmentumok felidézésével állítunk össze, és szellemesen rámutatva arra, hogy a festett látvány nem egyenlő a keretbe zárt valósággal. Interaktív és koncepcionálisan igen erős Szegedy Maszák Zoltán és Ferneczelyi Márton munkája, melyben - miközben néhány geometrikus mintára irányítjuk a speciális képernyőt, ezáltal láthatóvá válnak egyes Rembrandt-festmények - arra a kérdésre kereshetjük a (soha nem egyértelmű) választ, hogy hol keletkezik a látvány, melyik kép is az "igazi".
Ha e kérdéseket túl nehéznek érezzük, forduljunk inkább a (látszólag) játékosabb művek felé. Károlyi Zsigmond három festményén egy, kettő, illetve nyolc rózsaszín fülű játéknyuszi álldogál, de mindez persze csak első pillantásra vicces és érthetetlen. Károlyi ugyanis azt demonstrálja, hogy festői szempontból nincs különbség portré, kettős portré vagy csoportportré között. Ugyanígy technikatörténeti és művészetelméleti vonzatai is vannak Orosz István utóképet előhívó, egy Rembrandt-önarcképet felhasználó munkájának, mint ahogy a kiállítás plakátján is látható szélmalom-parafrázis (Ráczmolnár Sándor) a múlt helyett a jövőre (a gazdaságos szélenergia-hasznosításra és a digitális printre) hívja fel a figyelmet.
A festmény-önarcképek tárgyi hiányáért Forgács Péter videoetűdjei kárpótolhatják a nézőt, ahol az aranykeretbe helyezett, egymásba átalakuló önarcképek vonásait vizsgálhatja sorra. A figyelmes tekintet rávezetheti arra is, hogy szembenézzen önmagával - ennél "többet" pedig még Rembrandtól sem lehet elvárni.
Szépművészeti Múzeum, szeptember 24-ig
