Madame Baheux Jókat
lehet olvasni erről a bécsi női együttesről. Hogy friss és vakmerő, és hogy általa új értelmet nyer a Girl Power mozgalom. Hallgatni pedig még jobb, ugyanis tényleg… Ehhez foghatóval még nem találkoztam a világzenében.
Hárman a Balkánról keveredtek Ausztriába: a brácsás Jelena Popržan Szerbiából, a gitáros Ljubinka Jokić Boszniából, a dobos Maria Petrova meg Bulgáriából; csak a bőgős, Lina Neuner echte osztrák. Ez a körülmény a forrásaikat is nagyban meghatározza, de játszanak angol cigánydalt (Ewan MacColls), plebejus németet (Brecht/Weill) és radikális osztrákot (Georg Kreisler) is, átszűrve a maguk ugyancsak felkavaró stílusán. Szépelgésnek, üzleti nyavalyáknak, ilyen-olyan kötöttségeknek nincsen abban helye: ha feldobjuk, népzene, ha leesik, rock, és menet közben még megeshet vele bármi. Mondom, nagyon jó őket hallgatni. Hiszen mindent tudnak arról a világról, ahonnan jönnek, és arról is, ahová tartanak. A maguk útját járják. Szabadok, vadak és vérprofik. (Lotus Records, 2014)
alá
Aurelio: Lándini A garifunák kultúrája azután került reflektorfénybe, hogy az UNESCO az emberiség szellemi kulturális örökségévé nyilvánította. Azon nyugat-afrikai rabszolgák leszármazottainak a zenei és nyelvi hagyományaként, akiket a XVII. században hurcoltak a spanyolok a karib-tengeri Szent Vincent szigetére, majd onnan az angolok nyomására szétszóródtak, és az őslakók közé olvadtak a környező partvidéken.
A történeti hűség kedvéért ide kívánkozik, hogy a belize-i Pen Cayetano már a nyolcvanas évek elején mozgalmat indított Punta Rock néven a garifuna punta ritmusok diszkósításával, de akkor ennek nem támadt különösebb visszhangja – szerencsére. Az áttörés az ugyancsak belize-i énekes-gitáros, Andy Palacio Wátina című 2007-es albumának volt köszönhető, melyről ezt írtuk anno szolidan: a szintetizátoros-dobgépes gagyizás helyett „maradtak az ősi ritmusok, dobokkal és gitárokkal, a garifuna dalnokok idősebb és ifjabb mestereivel, és láss csodát, mintha mézes pálinkában úsznánk, olyan édes bódulattal jár ez a spiritualitás. Együtt szerethető benne a nyugat-afrikai, a latin és a karibi tánczene, immár a maga igaz mélységében, és nincs kiemelés, nincs kivétel: ez a lemez tetőtől talpig gyönyör.” Nyolc év múltán sem fogalmazhatnánk távolságtartóbban.
Na, de az élet kemény. Mire 2008-ban a Palacio vezette Garifuna Collective második albuma, a garifuna nők hangjaira és történeteire épülő Umulali kijött, Palacio egy szívroham áldozata lett. Társai Ayó címmel tavaly megmutatták, hogy velük továbbra is számolni kell, de azért az nem volt az igazi.
Hanem most a hondurasi Aurelióval újra a csúcson vagyunk. És cseppet sem kockázatos azt jósolni, hogy a Lándini az év legjeinek élvonalában fogja „végezni”. Voltak, akik Aurelio 2004-es Garifuna Soul és 2011-es Laru Beya albumára is esküdöztek már – engem csak most győzött meg, de most nagyon. Most megmutatta, hogy mi fán terem a vegytiszta paranda. Ez bizony az a fajta hondurasi gitárzene, melynek sűrű szövésű ritmusa Nyugat-Afrikában gyökerezik, melankolikus melódiáin pedig a latin-amerikai dalok bársonyos érintése érződik. Aurelióra az édesanyjáról szállt ez a hagyomány, ő pedig olyan személyességgel adja tovább, hogy minden garifuna a magáénak érezhesse, és nyomban beleszőhesse a maga sztoriját. „Ez a lemez tetőtől talpig gyönyör” – mondhatnánk erről az „édes bódulatról” megint, de hagyjuk a szimpla ismétlést másra. Vagy legalábbis tegyük hozzá, hogy a köbön… (Real World Records, 2014)
Tárkány Művek és Dresch Mihály: Őszi vázlatok Ha arra vetemednénk, hogy „besoroljuk” a Tárkány Műveket, akkor azon a bizonyos „városi népzenei” színtéren kellene kijelölnünk a helyét, amelynek előadói bátran csaponganak térben és időben, továbbá a könnyűzene irányzatai között. A nép- és a popzene ötvözése manapság kimondott húzóággá vált, de aggodalomra azért semmi ok: a cimbalmos Tárkány-Kovács Bálint együttese gondosan ügyel arra, hogy elkerülje az olcsó népszerűséget: az Őszi vázlatokkal például egy kiköpött etnodzsesszalbumot tett az asztalra.
Méghozzá kitűnőt. A dzsessz iránt persze nem hirtelen felindulásból támadt fogékonyságuk: a tavalyi Címe sincs albumukon is játszottak Gershwint, Coltrane-t, továbbá Dresch Dudás Mihály előtt is fejet hajtottak, aki aztán egyre gyakrabban tűnt fel a koncertjeiken. Azokon készültek e lemez felvételei. Ezúttal nem azt a Tárkány Műveket mutatva meg, amelyik pompásan egyensúlyoz a súlyosabb és könnyebb – vagy éppen a folkos, popos és dzsesszes – darabok között, hanem azt, amelyik – a Pilinszkyhez méltó Őszi borongással – valami feneketlen mélységgel szembesít. Fájdalommal, csönddel, magánnyal és belehalással. És többnyire úgy, hogy azt kívánhassuk: ezután mindig ősz legyen. (Szerzői kiadás, 2014)
alá
