Magyar Narancs: Van munkátok a Mudhoney mellett?
Mark Arm: Én 2005 óta a Sub Pop kiadó raktárában dolgozom.
Steve Turner: 2000 óta van munkahelyünk a zenekar mellett. Akkoriban lépett ki a basszusgitárosunk, Matt Lukin, a kiadónk, a Warner Brothers dobott minket, és tartottunk egy év szünetet. Én informatikai startup cégekben kezdtem dolgozni, most pedig az eBayen árulok lemezeket. Mióta az új basszusgitárosunkkal, Guyjal játszunk, részmunkaidős zenekar a Mudhoney, mert mindannyiunknak van családja és kötelezettségei.
MN: Mindig elégedettek voltatok azzal, ahol éppen tartott a zenekar?
ST: Igen. Sokkal messzebbre jutottunk, mint azt eredetileg gondoltuk, és ehhez meg se kellett erőltetni magunkat. Alig kezdtük el a zenekart, jelentkezett a Sub Pop, hogy kiadná a lemezeinket, és azok rögtön népszerűek lettek. Eleinte nem gondoltam, hogy a zenélésből fogok karriert csinálni. Amikor még a Green Riverben játszottunk, őrültnek tartottam Jeff Amentet és Stone Gossardot, hogy a zenélésre tették fel az életüket. Hát, tévedtem. A mi generációnk ugyanazt a szart csinálja egész életében. Talán, mert máshogy tekint a kultúránk az öregedésre. A hatvanas években még nevetséges lett volna, ha 51 évesen is egy punkzenekarban játszom. Én lettem volna a falu bolondja.
MN: Hogyan dolgoztátok fel a sikert a 90-es évek elején, amikor a Mudhoney lett a Sub Pop „zászlóshajója”?
ST: Sodródtunk az árral. Jól éreztük magunkat a 90-es években, amikor tényleg volt karrierünk pár évig. De nagyjából az évtized közepén kötelességgé vált az egész. Kellett a szünet, hogy újra megszeressem a zenélést. A pihenő alatt sokkal többet játszottunk, én szólóban, Mark pedig csinált még egy Monkeywrench-lemezt. Nem kaptunk érte egy centet sem, de érdekesebb volt, mint a Warnernél lenni, ahova a Sub Poptól szerződtünk.
MA: Azért marha jó dolog, ha fizetnek a zenédért…
MN: Jól jött nektek az a sok figyelem, ami Seattle-re irányult akkoriban?
ST: Igen. Történtek tragédiák, amelyek megviseltek minket, de örültünk, hogy a barátaink befutottak. Mi nem voltunk részei a grunge fősodrának. Soha nem játszottunk olyan zenét, mint, mondjuk, az Alice In Chains. A sajtóban nevetséges dolgok zajlottak, a Vogue-ban például a seattle-i divatról cikkeztek. Egy idő után fárasztó lett ez az egész grunge dolog. Utólag úgy gondolom, részben ezért is tartottunk pihenőt.
MN: Soha sem akartátok megírni a saját Nevermindotokat?
MA: Ha képesek lettünk volna rá, megírjuk. Egyszerűen nincs bennünk egy Nevermind.
MN: Az első nagy kiadós lemezeteken, a ’92-es Piece of Cake-en direkt nem fordultatok populárisabb irányba?
| ||
MA: Amikor a 80-as években a punkzenekarok, mint a Replacements vagy a Hüsker Dü, nagy kiadóhoz kerültek, áramvonalasabb és túlcsiszolt lett a zenéjük. Utána már nem tűntek érdekesnek. Mi nem akartunk változtatni a zenénken csak azért, mert nagy kiadóhoz kerültünk. Ugyanabba a stúdióba mentünk, Conrad Uno pincéjébe, ahol az Every Good Boy Deserves Fudge-ot rögzítettük. Gyengébb lemez lett a Piece of Cake, de ennek nem a Warnerhez, inkább a drogfogyasztásomhoz van köze.
ST: Nem vettük olyan komolyan, amennyire kellett volna. Azt hittük, könnyű menet lesz. És hát Mark is drogozhatott volna kevesebbet.
MA: De miért tettem volna? (nevet)
ST: Ilyenek voltunk abban az időben.
MN: A Rolling Stone tényleg elnevezett akkoriban „a grunge Eric Claptonjának”?
ST: Igen. Utána a szüleimtől Eric Clapton életrajzát kaptam karácsonyra. Bóknak vettem, mert bírom a Creamet, de a többi Clapton nem az én stílusom.
MN: Éreztétek valaha rocksztárnak magatokat?
ST: Nem. Voltak ugyanis rocksztár barátaink, akik az arcunkba dörgölték, milyen rocksztárnak lenni. 1993-ban a Pearl Jammel és a Nirvanával is turnéztunk. Baszott nagy káosz volt az az In Uteró-s Nirvana-turné.
MA: Akkoriban az volt a közvélekedés a nagy seattle-i bandákról, hogy a Nirvana a tökös punkzenekar, a Pearl Jam viszont eladta magát a nagy kiadóknak. Nevetséges. Jeff-fel és Stone-nal együtt jártunk hardcore punk koncertekre, és Jeffnek hardcore zenekara is volt. Mindenesetre miután befejeztük azt a szörnyű Nirvana-turnét, azt hittük, a Pearl Jamé még rosszabb lesz. De sokkal jobb volt. Olyan emberekkel dolgoztak, akikben megbíztak. Mindenki jó fej volt és barátságos.
ST: A Nirvana ott rontotta el, hogy kiengedte a kezéből az irányítást. Ez a legkevésbé punk dolog, amit tehetsz. Átadod a hatalmat a Nagy Embernek. Rettenetes menedzserek és mindenféle jogászok sugdolóztak a fülükbe, és mindenki haragudott a másikra. Ez a két turné felnyitotta a szemünket. Utána nagyon tiszteltük a Pearl Jamet.
MN: Ti kézben tartottátok a dolgaitokat, miután a Warnerhez kerültetek?
MA: Úgy gondoltuk, hogy igen. A kiadó soha nem szólt bele abba, hogy mit és hogyan vegyünk fel.
ST: Hamarabb ott kellett volna hagynunk a Warnert…
MA: De akkor az a lemez (a ’98-as Tomorrow Hit Today – S. T.) nem lett volna ugyanaz. Ahhoz nagy kiadós büdzsé kellett. Nagyon jó lett a lemez és a hangzása is.
ST: Amikor szerződtetett minket a Warner, fingjuk nem volt, mit szeretnek bennünk az emberek. Ezért nem tudták megmondani nekünk, hogy mit csináljunk. Azt mondták, adnak pénzt arra, amire szeretnénk, és ha reálisak, teljesítik a kéréseinket. Mi semmit nem kértünk tőlük, és kis költségvetésből csináltuk a lemezeinket, úgyhogy nem szóltak bele semmibe. De a Nirvana után megváltozott a zeneipar és a kiadónk is.
MA: Elmentek azok az emberek, akik művészbarát kiadóvá tették a Reprise-t (a Warner alvállalatát – S. T.). A Warnernek Alanis Morissette óta nem volt slágere, úgyhogy azt az embert szerződtették fejesnek, aki az első Sugar Ray-lemez producere volt. Ha ez ok valamire, basszus… A Sugar Ray borzasztó banda!
ST: Utána tőlünk is kértek demókat. Képmutatásnak tűnt az egész. Odaadták a pénzt, hogy elkészíthessük a legdrágább lemezünket, de ők és mi is tudtuk, hogy nem fogják nyomni, reklámozni. Akkoriban volt egy kis kiadóm, és megengedték, hogy én intézzem az album vinilkiadását. Az embert, aki rábólintott, három héttel később kirúgták. Utána senkivel nem beszéltem a Warnernél a vinilről, annyira leszarták. Olyan érzés volt, mintha a saját lemezemet loptam volna. Négyezret adtam el belőle, évekkel azelőtt, hogy újra divatba jött a vinil. A Warner azzal büszkélkedett, hogy eladott tízezret a CD-ből. Én húszezret is el tudtam volna, és egy darab reklámot nem kellett volna kiraknom.
MN: És mit szóltatok a grunge színtéren játszódó Facérokhoz, benne a Touch Me I’m Sick dalotokat parodizáló Touch Me, I’m Dickhez?
MA: Emlékszem, eredetileg csak a Curtis Management bandái, a Pearl Jam, az Alice In Chains, a Soundgarden szerepeltek volna a soundtracken, de én, Steve és Bruce Pavitt a Sub Poptól elmentünk Cameron Crowe-hoz, és mondtuk neki, hogy a színtér másik oldalának is képviseltetnie kéne magát. A Tad is így került be a filmbe. Én is szerepeltem statisztaként, és írtunk egy dalt a soundtrackre. De mint film? Hát, nem egy Változó világ. Csak díszlet benne a zenei színtér. A Touch Me I’m Dick azért poén. Matt Dillon parodizálja a Mudhoney-t? Cseszett fura… de vicces!
MN: Akkoriban a nagy kiadók a kelleténél többet fizettek a stúdiózásért, ti pedig rendre zsebre tettétek a fennmaradó összeget. A Facérokért kapott pénzt mire költöttétek?
ST: Rezsire.
