Õszike - Woody Allen: Melinda és Melinda (film)

  • Dercsényi Dávid
  • 2005. július 7.

Zene

A mesterről valahogy mostanság egy másik klasszikus filmcím jut az eszembe, a Kifulladásig.

A mesterről valahogy mostanság egy másik klasszikus filmcím jut az eszembe, a Kifulladásig. A fáradhatatlan New York-i rendező amúgy Luc Bessonhoz hasonlóan évről évre igyekszik leépíteni reputációját, de eddig legalább filmjeinek alapjegyei, úgy is mint a finom, elegáns humor, a könnyed és összetéveszthetetlen atmoszféra(teremtés) vagy a biztos kezű színészválasztás és -vezetés, biztosítottak valami megnyugtató alap-járatot. A különböző cselekmények dacára a jó Woody Allen-filmek mindig ugyanarról szóltak, amit már Fellininek is megbocsátottunk, a roszszak pedig általában műfaji filmek voltak, de az utóbbiak is csak az elmúlt tíz évben romlottak el.

Ezek után elárulható, hogy a Melinda és Melinda műfaji film: egy történetet próbál a rendező egyszerre vígjátékszerűen és dramatikusan feldolgozni. Az efféle próbálkozások esetében az alaptörténetnek nem árt elég különlegesnek lenni ahhoz, hogy a szimultán futó két szál ne gabalyodjon össze. Ám ez esetben Allen fantáziája nem pörgött fel túlságosan: egy kifáradt házasságot borít fel egy titokzatos nő, a. m. Melinda felbukkanása, s kever bele a történetbe egyre több férfit és nőt. Allent érezhetően a két hangnem összefonása kötötte le, a cselekményt hanyagul összedobta, szálak maradnak elvarratlanul, karakterek plaszticitás nélkül. Nem csoda, ha a színészeknek nehéz dolguk van, nem is igen tudnak mást csinálni, mint mimikájában és gesztusaiban utánozni a direktori székben üldögélő, tisztességben megőszült neurotikust. Persze azért sem tudnak mit kezdeni szerepeikkel a hős- és jellemszínészek, mert nem jó szakemberei a mesterségüknek. Radha Mitchell a kulcsszerepben irritálóan modoros, s a többiek sem remekelnek. Az eddig biztos pontként jegyzett alleni humor kínosan otromba és már-már ostoba formát ölt. Nem mondom persze, hogy végig az arcunkra fagyott félmosollyal üljük végig a filmet, de pár ütős poén ez esetben kevés.

Az, hogy a tragikus feldolgozás erősen vicces lett, s fordítva, meglehet, az alkotói szándékból fakad, de erős a gyanú, hogy egyszerűen hiba. Ugyanolyan erős és szokatlan hiba, mint a sehová sem tartó, elhibázott, túlméretezett jelenetek és szövegmonstrumok. Hab a tortán, hogy az autonómiájában amúgy megbízó rendező ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy a két feldolgozás végére egy teljesen felesleges magyarázó részt iktasson, ami nemcsak hogy agyoncsapja a nem túl erőteljes addig történteket, de arra is rámutat, hogy maga Woody Allen sem érezte filmje határait megnyugtatónak, s feltétlenül ki kell mondania pár tételmondatot. Nem kellett volna. Sőt, az egész Melinda és Melinda felesleges. Inkább menjünk el a kölcsönzőbe, és vegyük ki a Fogd a pénzt és fuss!-t.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.