Õszike - Woody Allen: Melinda és Melinda (film)

  • Dercsényi Dávid
  • 2005. július 7.

Zene

A mesterről valahogy mostanság egy másik klasszikus filmcím jut az eszembe, a Kifulladásig.

A mesterről valahogy mostanság egy másik klasszikus filmcím jut az eszembe, a Kifulladásig. A fáradhatatlan New York-i rendező amúgy Luc Bessonhoz hasonlóan évről évre igyekszik leépíteni reputációját, de eddig legalább filmjeinek alapjegyei, úgy is mint a finom, elegáns humor, a könnyed és összetéveszthetetlen atmoszféra(teremtés) vagy a biztos kezű színészválasztás és -vezetés, biztosítottak valami megnyugtató alap-járatot. A különböző cselekmények dacára a jó Woody Allen-filmek mindig ugyanarról szóltak, amit már Fellininek is megbocsátottunk, a roszszak pedig általában műfaji filmek voltak, de az utóbbiak is csak az elmúlt tíz évben romlottak el.

Ezek után elárulható, hogy a Melinda és Melinda műfaji film: egy történetet próbál a rendező egyszerre vígjátékszerűen és dramatikusan feldolgozni. Az efféle próbálkozások esetében az alaptörténetnek nem árt elég különlegesnek lenni ahhoz, hogy a szimultán futó két szál ne gabalyodjon össze. Ám ez esetben Allen fantáziája nem pörgött fel túlságosan: egy kifáradt házasságot borít fel egy titokzatos nő, a. m. Melinda felbukkanása, s kever bele a történetbe egyre több férfit és nőt. Allent érezhetően a két hangnem összefonása kötötte le, a cselekményt hanyagul összedobta, szálak maradnak elvarratlanul, karakterek plaszticitás nélkül. Nem csoda, ha a színészeknek nehéz dolguk van, nem is igen tudnak mást csinálni, mint mimikájában és gesztusaiban utánozni a direktori székben üldögélő, tisztességben megőszült neurotikust. Persze azért sem tudnak mit kezdeni szerepeikkel a hős- és jellemszínészek, mert nem jó szakemberei a mesterségüknek. Radha Mitchell a kulcsszerepben irritálóan modoros, s a többiek sem remekelnek. Az eddig biztos pontként jegyzett alleni humor kínosan otromba és már-már ostoba formát ölt. Nem mondom persze, hogy végig az arcunkra fagyott félmosollyal üljük végig a filmet, de pár ütős poén ez esetben kevés.

Az, hogy a tragikus feldolgozás erősen vicces lett, s fordítva, meglehet, az alkotói szándékból fakad, de erős a gyanú, hogy egyszerűen hiba. Ugyanolyan erős és szokatlan hiba, mint a sehová sem tartó, elhibázott, túlméretezett jelenetek és szövegmonstrumok. Hab a tortán, hogy az autonómiájában amúgy megbízó rendező ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy a két feldolgozás végére egy teljesen felesleges magyarázó részt iktasson, ami nemcsak hogy agyoncsapja a nem túl erőteljes addig történteket, de arra is rámutat, hogy maga Woody Allen sem érezte filmje határait megnyugtatónak, s feltétlenül ki kell mondania pár tételmondatot. Nem kellett volna. Sőt, az egész Melinda és Melinda felesleges. Inkább menjünk el a kölcsönzőbe, és vegyük ki a Fogd a pénzt és fuss!-t.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.