Tranzdanz: In Sol - In Luna A Tranzdanz, Kovács Gerzson társulatának új bemutatója talán az elsõ olyan táncdarab, ami egy ingyenes programújság címlapjára került. Az In Sol - In Luna címet viselõ minimal art alkotás hivatalos fotóján Kovács Gerzson egy bundaszerû izét visel a fején, és halat tart a szájában. Képtelen vagyok megfejteni a kép szimbolikáját. A szõr, amit a fején hord, talán a holdat jelképezi, a hal, e patinás keresztény jelkép pedig a napot. Bár az is lehet, hogy fordítva van. Mindenesetre a darab kísérõ szövege a Mithras-kultuszt is emlegeti, ezért nyilvánvalóan valami õsi homály borítja a pontos megfejtést.
Az In Sol - In Lunában a Tranzdanz fedõnév csak két szereplõt jelent: magát Kovács Gerzsont és Kántor Katát. A darab elsõ felében egymástól távol állnak, és roppant kevés mozdulatot tesznek. Csak ritka rebbenések futnak át a testükön, mintha szobrok éledeznének. A gyakorlott táncrajongónak is némi erõfeszítésébe kerül a két fénykörben lassan-lassan életre kelõ alakokat követni, ezért érthetõ a kevésbé tapasztaltak gyakori ásítása. A háttérben furcsa, ám érdekfeszítõen változó vetítés fut. Késõbb derül ki, hogy lefolyó víz alkotta montázs. Amíg nem történik semmi, addig legalább az azonosítás izgalma ébren tartja a figyelmet.
A második részben immár a színpad közepére imbolyognak, és egymással, egymás körül táncolnak. Olykor egészen hatékony állóképeket formálnak, mintha távol-keleti meditációnak lennénk a tanúi. A Sáry László komponálta zene takarosan illeszkedik a mozdulatokhoz. Különösen az elõadás utolsó negyedében, amikor néptáncos múltjukból szednek elõ részleteket. A be-fejezés a zene és a lábak dobbantásainak interakciójából áll. Kicsiny fénynégyzetben táncolnak, energiájuk mintha erre a területre sûrûsödne össze. A kezdetben hosszú ideig lomha koreográfia felpörög, és az utolsó tíz percben csodás ritmusképletek és bravúrok láthatóak. A Nap és a Hold az eltûnés elõtt még utoljára felragyog.
- mama -
Mu Színház, 2005. szeptember 29.
****
Gömbös Gyula: Válogatott politikai beszédek és írások A könyv a Politikai gondolkodók címû sorozat darabjaként jelent meg, noha Gömbös Gyulától - mint azt a kötetszerkesztõ Vonyó József remek utószavában kifejti - mi sem állt távolabb, mint az elméleti munkásság. Gyakorlati politikus volt, s nézeteinek rekonstruálásakor épp az az egyik legnagyobb gond, hogy napi aktualitású cikkeken, parlamenti és a különbözõ politikai gyûléseken tartott felszólalásain kívül nincs más, ami alapján elemezhetni lehetne politikai habitusát. Márpedig e dokumentumok - éppen alkalmi jellegük miatt - sokkal inkább tudósítanak Gömbös nyilvánosságbeli stlílusáról, pillanatnyi taktikájáról, mint nagy ívû, átgondolt víziókról. Épp ezért az átlag érdeklõdõ számára a Gömbös-jelenség megértése pusztán a közölt szövegekbõl roppant nehéz. Pedig a bevallott kiadói szándék az, hogy az évtizedeken át prefasiszta diktátornak tartott egykori miniszterelnökrõl (1932-36) árnyaltabb képet közvetítsen. Ez kizárólag az utószóval együtt mûködik; persze Gömbös Gyula megítélése így sem jobb, legfeljebb reálisabb, hiszen a kötetbõl egy gyakran képzavarokban beszélõ, a világot katonás egyszerûséggel és korlátoltsággal szemlélõ, a magyar jobboldal roszszabbik politikai hagyományából kitörni képtelen politikus alakja rajzolódik ki. Hadd emlékezzem meg egy személyes csalódásról is: nem találtam a Gömbösnek tulajdonított legendás mondatot ("Vitézek! Az idõ vasfoga elszállt fölöttetek!"). Talán el sem hangzott; pedig beleillene az összképbe.
B. I.
Osiris, 2004, 792 oldal, 3980 Ft
*****
Fischer Ádám és a Rádiózenekar koncertjén rossz érzés volt, hogy az ember azt számolgathatta, mi vagyunk többen, vagy õk. A játszott Bartók- és Mahler-mû (1. szimfónia) a Zeneakadémia méreteihez kissé túl nagy - a közönség viszont bõven elfért volna a Kisteremben is. Holott aki ott volt, kimondottan jó koncertet hallhatott. Igaz, kiderült, van még hova edzeni a Rádiózenekart: a Ligeti-mû a színváltásokra épül, s ezt zavarja, ha a trombita pianissimóban csak gikszerrel tud belépni; hasonlóképp: a Mahler-szimfónia elsõ ütemeiben nem minden hegedûsnek sikerült üveghangot kicsikarnia hangszerébõl (nem boszorkányság: technika), és jobb lett volna, ha a második tétel visszatérésében mindenki egyszerre veszi fel a tempót. Igazán csak a mélyvonósokkal és a fafúvókkal lehettünk teljesen megelégedve - pedig ebben a zenekarban benne van egy klasszissal magasabb színvonal is, s ha a most nyújtott teljesítmény a nyolcvanas években idehaza bámulatosnak tûnhetett volna, ma magasabb a mérce.
Ligeti kissé statikus mûve után üdítõleg hatott Bartók Mandarin-szvitje, kiemelendõ a klarinétszóló, különösen a barbár fugato és a befejezés sikerült katartikusra. A Mahler-szimfóniának a harmadik tételében hallhattuk a legtöbb finomságot, itt a zenekar maradéktalanul valósította meg Fischer Ádám elképzeléseit, a magányos bõgõ szép kezdésétõl a klezmer- és sramlihangzásig a zenekari színek tucatja szólalt meg - a szimfónia egésze lendületes, remek elõadásban hangzott el, idõnként szép egyéni teljesítményekkel és meggyõzõ tuttikkal.
A Nagyterem megtöltéséhez mindez ma már kevés. Nem állítom, hogy egy Bartók- vagy egy Mahler-mû elõadásához minden esetben ünnepi hacacárét és melldöngetést kell produkálni, de nem lenne baj, ha nem csak pár száz lelkes ember tudná, hogy ha Fischer Ádám Bartókot, Mahlert (Haydnt stb.) vezényel, az nagyképû plakátok nélkül is ünnep.
Mesterházi Gábor
Zeneakadémia, Nagyterem, szeptember 29.
****
Csalog Gábor koncertje a Magyar Rádió 6-os stúdiójából mindenekelõtt reflexiókat váltott ki a hallgatóból, egyszerûbben szólva emlékeket. Mert mikor volt ama kor, amikor a rádió elõtt ülve követtük a világ nagy zenei eseményeit, amikor szenzációt jelentett egy-egy élõben közvetített koncert?! Na, de elég ebbõl. A lényeg: Csalog visszavezetett valami elmúltba. Holott a pianista egyrészt a lehetõ legnaprakészebb mûsorral állt elõ, az elsõ etapban (mely voltaképpen négy alszakaszra bomlott) kortárs magyar komponistákat társított külhoni barokkokkal. A megnyitás azonnal mattolta a hallgatót: Soproni József Jegyzetlapok sorozatának néhány darabja sokkolóan kedvezõ társaságba került Frescobaldi toccatáival. És nem járt rosszabbul Csapó Gyula sem, akihez Couperin dolgait rakta a leleményes mûvész, hogy aztán Sári József igen virtuóz mûve megdicsõüljön Couperin két darabja (Passacaglia és fisz-moll pavane) mellett. Nemcsak a koncepció, de a zongorázás is bámulatra késztetett, igen száraz billentés, semmi gõz, semmi romantika, kérlelhetetlen logika, amolyan tüzes matematika ez. Az elsõ rész végén aztán Kurtág három darabja jött a Játékok VII. füzetébõl; és ekkor megnyílt az ég, a Georg Kröllnek, Pierre Bouleznek, illetve Ligetinek dedikált három darab amolyan ciklussá szervezõdött. És a Ligeti-ligatúrával alászálltunk: láttuk a halált, de még eleven alakban. Ez paradoxon, de a nagy mûvészetben elõfordultak már ennél képtelenebbek is.
A szünet után Schubert "kis" a-moll szonátája (D. 537, op.) került klaviatúrára, nem Csalog legelõnyösebb oldalát mutatva. A száraz kopogás, a barokknál oly érzékivé váló non legato billentés most inkább eldurvult, a ritmika elõtérbe került, de a dallamvezetés hátrányára. És aztán a kései C-dúr zongoradarab sem adott teljességet, noha részeket igen: a tébolyodott Schubert lépett elõ, de kérdés, hogy valóban olyan eszement volt-e, mint ahogy Csalog elénk léptette?! A meggyõzéshez több kellene.
- csonta -
Bartók rádió, október 1., 12.06 és 14.00 között
****
Radu Lupu és Fischer Iván felléptével a német romantika jegyében telt a Fesztiválzenekar estje. A "legnémetebb német", Weber A bûvös vadász nyitányával kezdõdött, a "legromantikusabb zongoraverseny" címért eséllyel pályázó Schumann a-moll zongoraversenyével folytatódott, és a beethoveni örökségtõl kemény, önkínzó munkával végre megszabaduló Brahms 2. szimfóniájával fejezõdött be. A kürtösök nagy napja volt ez. Puha, lágy, gömbölyû hangok, kerek ívek, tiszta intonáció. Ez a finom zenekari hangzás jellemezte egyébként az egész estét. Fischer Iván romantikaértelmezése a földöntúli szépség ábrázolása felé vitte a társaságot, ami egyrészt lehetõséget adott a zenekar valamennyi tagjának, hogy instrumentális képességei legjavát csillogtassa, másrészt kissé (túlságosan is) pasztorális légkört teremtett ott is, ahol érzésem szerint némi szertelenség, harsányság, romantikus túlbuzgás is belefért volna. A román származású, idén éppen hatvanéves Radu Lupu Schumann-játéka alap-értelmezésében, a karakterek meg-rajzolásában, a kivitelezés graciõz finomságában egyezett ezzel a felfogással. Tempóérzetük viszont alaposan eltért egymástól. S mivel nemegyszer más tempót, más gyorsítást-visszatartást érzett (volna) fontosnak, mint Fischer, játék közben fejével, vállával, tekintetével próbálta meg a maga oldalára állítani a zenészeket. Nos, ha két dudás nem fér meg egy csárdában, éppoly igaz ez karmesterek esetében is. A szólistához közel ülõ vonósok egy része megingott a tekintetben, hogy ki is a fõnök a házban, ami kellemetlen zenei "többidejûséget" eredményezett. Lupu egyébként leheletfinom billentéssel, csodálatos hangszínen, elegáns könnyedséggel hozta szólamát, s csupán az elsõ tétel kadenciájában engedett meg magának keményebb sforzatókat, indulatosabb akkordokat. Brahms másodikja viszont teljes elõadói összhangban szólalt meg. A szokásosnál nagyobb létszámú vonóskar gondos hangzását újabb fúvósszólók tették teljessé.
- té. pé -
Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 29.
**** és fél
A BUKSZ 2005. nyári számát indíthatnánk a Folyóirat versenyszám helyett az Okadatolt gázolás kategóriában is, ott is ötcsillagos lenne. Van benne ugyanis legalább két briliáns írás, melyek közös jellemzõje, hogy tárgyuknak nem adnak kegyelmet.
A kezdõrúgást Tatár György végzi el, aki Maróth Miklós, a híres orientalista és filológus egy munkáját szedi ízekre. A Pázmány professzora a XII. századi héber költõ-filozófus, Jehuda Halévi arabul írott vallásfilozófiai traktátusát fordította, jegyzetelte és utószavazta - Tatár meggyõzõ esszéje szerint elképesztõ színvonalon. A hibajegyzék a trehány lábjegyzeteléstõl kezdve a félrefordításokon át a néhány évszázadot félrepozicionáló tévedésekig terjed; s a legszomorúbb, hogy ezek az elemi tévedések nem valamiféle pillanatnyi indiszponáltságot sejtetnek, hanem a kor és a miliõ megbízható, alapos nem ismeretét. Vajon mit tesz egy híres filológus és tótumfaktum, miután bebizonyosodott, hogy kontármunkát végzett? Bocsánatot kér? Visszavonja tanait és összetépi egyetemi tanári kinevezését? Netán lemond magas akadémiai tisztérõl? Vagy inkább bosszút esküszik?
A másik esszét lapunk egyik kedvenc közgazdásza, Pete Péter jegyzi. A vizsgálat tárgya a Természet és gazdaság címet viselõ ökológiai közgazdaságtani szöveggyûjtemény (szerk.: Pataki György és Takács-Sánta András). A kötet a kapitalista piacgazdaság s e borzalom kútfõjeként megbélyegzett "neoklasszikus közgazdaságtan" "ökológiai" szemléletû bírálatába vezeti be olvasóját. Mint Pete bebizonyítja: anélkül, hogy a kötet (külföldi) szerzõinek nemhogy elmélyült tudása, de akár halvány elképzelése lenne bírálatuk tárgyáról. Ha valakinek természetvédõ létére baja volt az antikapitalista zöldmozgalmakkal (a morális felsõbbrendûség-érzéssel, a tudatlansággal, a zavaros, intellektuálisan erkölcstelen gondolkodással, a nem csekély agreszszivitással), de érzületeit nem tudta szabatosan megfogalmazni, úgy bízvást forduljon Petéhez!
- bbe -
*****
Lawrence Block: Bérgyilkos a célkeresztben A New York-i krimiírótól eddig fél tucat élvezetes krimit adott ki az Agave, de a kiadó ezzel a könyvvel alaposan melléfogott. A mintegy 40 éve publikáló Blocknak és a 2000-ben írt krimijének is jobb lett volna, ha az nem látja meg magyarul a napvilágot, mert a borító alatti 300 oldal gyengécske szálakból szõtt sztorit rejt. Pedig a Bérgyilkos a célkeresztben sztorija elsõre rendben lévõnek és eléggé bizarrnak látszik ahhoz, hogy egy jó krimi velejét adja. Aztán mégsem állnak össze élvezetes egésszé a fejezetek. A sztori lecsupaszítva annyi, hogy a melózásban hideg és könyörtelen bérgyilkost, J. P. Kellert szakmai féltékenységbõl (vagy valami ilyesmibõl) egy pályatársa el akarja tenni az útból. Ehhez azonban csak a könyv felénél jut el az író, ami önmagában nem baj, de az már igen, hogy a hátralévõ részekben sem veti fel az olvasót az adrenalin. Ha az volt a cél, hogy Keller unalmas hétköznapjairól írjon könyvet Block, akkor persze sikerült neki, csak az a kérdés, hogy ez kit és miért is érdekelne.
Arra azonban mindenképpen ki kell térni, hogy a könyv miért nem csupán feleslegesen kidobott pénz: a párbeszédek miatt. A bérgyilkos "fõhõs" és a fõnöknõje fejezeteken keresztül szinte filmvászonra kívánkozóan abszurd beszélgetést folytat, olyan dialógusokat, amilyeneket az ember Tarantinótól kap vagy legfeljebb Lynch Veszett a világjának Sailorjétól és Lulájától.
Véletlen egybeesés vagy szándékos szerkesztés, egyre megy: a 13. fejezet párbeszéde a könyv közepe és ezen írás csúcspontja. Olyan, mintha az író e köré írt volna egy történetet, ami sajnos nem sikerült.
- szami -
Agave könyvek, 317 oldal, 2180 Ft
**
Góól! Kezdetben vala a sportfilm, s a producerek látták, hogy a sportfilm egyáltalán nem jó. Ennek ellenére idõrõl idõre jön egy, magányosan, szügyig tele miértekkel. Mi szükség van pl. egy focis filmre? Aki kedveli a fent nevezett sportágat, az annyit tud levenni a képsorokból: itten nagyon, bántóan nem értenek a focihoz. Fõhõsünk driblizik, pattog, aranyból van a lába, ám a futball lényege nem a tetszetõs cselekben rejlik, ezt már tízévesen is tudja bármelyik Gázszer-rajongó. Az inadekvát képsorok mellett pedig van a "sztori", Amerikába menekült mexikói családdal, kötelességgel és társadalmi korlátokkal, szigorú, megkeseredett apával, aki nem bízik a fiában, de persze a végére jaj és tragédia is van, meg szerelmi szál, meg egy angliai edzõ, vizuálisan Arséne Wenger és Alex Fergusson keveréke, elszállt sztárok, hivatástudat, alattomos hátvédek, rögös út és gyõzelmet jelentõ gól. A filmnek tehát igazi sztorija sincsen, csak szemérmetlen közhelygyûjtemény. Marad akkor egy fõszereplõnk, olyan Robbie Williams-es, de mégis spanyolos külsõvel (nyerõ kombináció!), színészi teljesítményre nincsen se mód, se szükség; egy par excellence nagyink, aranyos öcsike, hagyjuk. S bár a szigetországi futball-infrastruktúra (plusz mentalitás, mert ezek azért lejönnek) láttán az ember még mindig dühösen és irigykedve nyel egyet, ez a couleur locale egy szimpla bajnoki összefoglalóban is megjelenik, nem kell emiatt drága mozitermek berendezéseit terhelni, üvegházhatás, fenntartható fejlõdés, minek bepiszkítani a vásznat filmszerû fénynyalábokkal. A kérdés tehát örök: minek a sportfilm?
- dd -
A Fórum Hungary bemutatója
*
