Hogy a dal írja-e költőjét vagy a költő a dalát, hogy a festmény teremti-e festőjét vagy a festő festményét, nem tudom; az azonban nyilvánvaló, hogy önarcképeivel Moizer Zsuzsa önmagát igyekszik megalkotni (a szó szoros, nem pedig bombasztikusra koptatott értelmében) folyamatosan, a legvégzetesebben lírai módon. Úgy tetszik, önarcképei nem analitikusak: inkább egy általánosnak látszó emberképhez viszonyított alterációt vizsgálnak, egyetlen arc folyamatos sokszorozásának, ismétlődő kiírásának mindig változó esélyű lehetőségét. Vagyis festményei nem karakterének, fizikai jelenvalóságának jegyeit keresik és rögzítik, Moizer nem helyezi magát narratív viszonyba sem a világgal, sem saját magával, hanem egy "kialkudott", szinte mechanikusan megképzett autonóm "frenológiai" képleten, egy
kigyakorolt, konok
és önmagával a legkevésbé sem megengedőnek mutatkozó arcsémán hajt végreÉ - de mit? Nem kísérleteket, például Artaud vagy Arnulf Rainer módjára, nem permutációkat sorol az ikonfestők vagy Javlenszkij nyomán, nem önsanyargató szerepválasztásokat keres, mint Gedő Ilka, hanem talán úgy tesz, mint a gyerekek, akik egyszerre alanyaik és tárgyaik rajzaiknak, vagy inkább akként, amint a zeneszerző Schönberg vagy a nálunk ismeretlen finn festőnő, Helene Schjerfbeck festette meg élete végén számtalanszor önarcát.
Képein átleng és megszelídíti, melankolikussá teszi őket valami lebegő, "posztszimbolista" lírai alanyiság, ami az őszinteségnél jóval kegyetlenebb, mert azt sugallja: Moizer Zsuzsát feladhatatlanul érdekli saját maga távoli (de láthatólag egyre közeledő) Én-képe, s ez a sugárzó kíváncsiság a hallatlanul finom, éppen csak jelzett, de a fájdalmat el nem tagadó, sőt, azt kihívó, színtiszta autodestrukciót is "megbocsáthatóvá" teszi. A nagy, többszörös életnagyságú, maszkszerűen kivágott arcok vékonyan, akvarellszerűen festett bőrszínei, s a rájuk vetült világos, hidegfehér vagy már-már naturálisan véres, karaktert képző foltok a formálást sajátos és a jelenkori magyar képzőművészetben tökéletesen autonóm gesztussá teszik.
Angyal van - a kiállítás és jó néhány kép írásjel nélküli, lezáratlan mondatként kapta ezt címül. Titokzatos tágasságba nyit és nyílik a két szó; erős felütés, melynek természetesen nem elsősorban a nyelvi ereje, hanem homályos szimbolikája fontos most. A "nivellált" portrék lágyságuk ellenére sem segítenek a nézőnek: nem tudni pontosan, női vagy férfiarcot látunk-e, pusztán az érezhető, hogy a már-már kataleptikus transzba csitult tekintetek és vonások vagy éppen zárt szemhéjak mögött valami mély kétségbeesettség, tömény bánat árad szét - talán az angyali üdvözlet fölismerése (vagy félreértése) nyomán. Moizer Zsuzsa mozdulatlan, egymáshoz nagyon hasonló arcainak sora - ha jól látom és értem - az ismétlést révületbe hajtó, a révületet pedig ismétlésbe hajszoló eszközként "használja", a lényeget illetően másképpen ugyan, de bizonyos szempontból mégis rokon módon, mint Antonin Artaud. Artaud az automatizmust és az ismétlést valódi transz-állapot előidézéséhez hívta segítségül, s művei ennyiben sokkal inkább
a pszichedélikus művészet
körébe tartoznak. Moizer Zsuzsa önarcképsorozatai azonban a látszat ellenére sem automatikusmániás, festőjüket révületbe fordító munkák, hanem a szigorú önmegfigyelés és egy fájdalmas önsémateremtés, önigazodás kísérletének dokumentumai a szó szoros értelmében. ("Az önmegfigyelés lerázhatatlan kötelezettsége: ha valaki más figyel, természetesen nekem is figyelnem kell magamat, ha senki más nem figyel, annál tüzetesebben kell nekem figyelnem magamat" - jegyzi fel Franz Kafka naplójában 1921. november 7-én.)
Az arcképek szemébe zárt történeteket, vagyis egy sajátos és rettenetesen kegyetlen legendárium epizódjait vagy tucatnyi akvarell illusztrálja (a nagyon rosszul rendezett kiállí-táson) egy-két évvel korábbról. Női vértanúk, stigmatizáció, kínzás és sorsverettetés; hit és hitetlenség misztikus kívánásba - eldönthetetlen, hogy vajon valódi élménybe is - oldódó kettőse, a borzasztó vágy és a vágy borzalma süt a lapokról, erős gesztusokkal, okos, egyszersmind őszinte eklektikával megfestve. A munkák ugyanakkor letagadhatatlanul beleilleszkednek abba a vonulatba is, mely az utóbbi években például Chilf Mária, Imre Mariann vagy Hajdú Kinga kezén kialakult. Elsősorban a szívszimbolika újkori reneszánszára gondolok, mely láthatólag mélyen hatott Moizer Zsuzsára is, és ami persze elválaszthatatlan (mindenesetre itt annak látszik) a mártíriumtól, de legfeljebb csak hűvös vízió gyanánt jelenik-jelenhet meg természetesen.
Valószínű, sőt talán egyre bizonyosabb, hogy Moizer Zsuzsa (ön)arcképeivel le tudta zárni identitáskeresésének "ideologikus", az örök női megsebzettséget mint mitotémát dédelgető szakaszát, s a vérző Szent Febronia helyett egy valódibb látványban, önmagában leli meg vízióit.
Deák Erika Galéria, október 22-ig
