Az interpretáció meghatározója a kórus volt. Fölényes kottaismeretük, csodálatosan kiegyenlített hangzásuk, a szólamok lekerekítettsége, magvassága szívbe markoló. A Crucifixus tételt ritkán hallani ilyen misztikus piánókkal, a Dona nobis pacem részben pedig lenyûgözõ volt, ahogy szállt az ének "szájrul szájra", ahogy egymás szájából vették át a hangokat. De utóbbiban is (és a Kyriében, sõt még az Hosanna és az Et resurrexit szakaszban is) zavaróan hatott, hogy Fischer csúcspontok, diadalok nélkül vezette elénk az egész elõadást. Eluralkodott valami furcsa neutralitás, a megrendülés rendre elmaradt. Errõl az énekesek is tehetnek, a két férfi stílusos, de túlzottan iskolás mûvész, a basszista Thomas Bauer hangilag is esendõ. A hölgyek dobtak mentõövet, duettjük (Christe eleison) mennyei hangokkal telítõdött, Ingeborg Danz elõadásában a sírnivalóan szép Qui sedes (Malomvölgyi Márta gyönyörû oboaszólójával) pedig mégis meghozta a várva várt katarzist.
- csont -
Zeneakadémia, szeptember 29., 30., október 2.
****
JOAN HALIFAX: SÁMÁNHANGOK Kit ne izgatna napjaink pénzmûvészeti és háborúgyarapító kihívásainak szürkésvöröses sûrûjében a misztikus élmény szivárvány aurában fürdõ karbunkulushegye? Ki ne dobná oda átmenetileg jól jövedelmezõ, presztízst és hatalmat fialó vállalkozásai megannyi gondját-baját, ha cserébe - ezúttal nem jóga, nem zen, nem tao, hanem sámáni beavatódás útján - szellemi erényre és lelki potenciára tehet szert? Ki ne váltaná fel napi hûtött söröcskéjén szerzett kedélyes mámorát egy kis érzékborzoló peyote (meszkalintartalmú kaktusz) tripre? Ki ne vállalná akár a gazdasági öncsõdöt is, megkísértve a veszélyt, hogy célracionális kutyaként futtatott elméje egyszer csak szárnyra kapván a totális õrületbe avagy a nihilbe zuhan? Ki ne cserélné fel a Seychelle-szigetek kókuszpálmás atolljaira röpítõ uncsi kéjutakat a belsõ elhivatódás hallucinatorikus sivatagi tájaival? Kit riasztana még ennyi mészárlás híradóképe után, hogy védõ és támadó szellemei egyszer csak darabokra vágják, netán fel is falják a testét transzállapotában? Ki ne szeretne különféle állathangokat hallatva betagozódni a természet õsi egységébe, ki ne kölcsönözné idegzetét az isteneket éltetõ szeretet gyógyenergiái számára? Ki ne énekelne békehozó bûvös éneket, ki ne táncolna békét, ha nyugtató erejével tehetné, erre az egyensúlyát vesztett világra? Édes a csábítás, hogy a kiválasztott kevesek ösvényére lépve magunk is révüljünk egy sort, csak az a bökkenõ, hogy a transzcendens világ képtere éppúgy átrajzolódott a modernitásban, mint az érzéki világé, tehát komoly regresszió, azaz öncsalás nélkül nem megy.
Közel harminc éve jelent meg angolul ez a szép kiállítású, olvasmányos szöveggyûjtemény, amely a sámánkodást menetrendszerûen mutatja be, a beavatódástól a gyógyításig, és a világ minden tájáról hoz rá élõ archaikus példákat. Identitást keresõk, figyelem! A könyv antropológus összeállítója idõközben megtért a buddhizmushoz.
- halasi -
Fordította Földes György; Filosz, 2006, 300 oldal, 2950 Ft
****
Puccini három mûve Húszforintos kérdés: ki írta a Manon Lescaut, Tosca, Bohémélet címû operákat? De már jóval zsírosabb ez: ki a Preludio sinfonico, Messa di Gloria és a Crisantemi szerzõje? Na igen, Puccinit elsõsorban a nagy érzelmû dalmûvek költõjeként ismerjük, kevésbé játszott darabjait most Antonio Pappano hihetetlenül érzékeny és pontos vezényletével (London Symphony Orchestra) hallhatjuk ezen a szép lemezen. Közülük vitán felül az 1880-ban komponált mise a legjelentõsebb, talán azért, mert olykor erõsen operás hangvételû. A Gratias agimus tibi kezdetû tenorária (Roberto Alagna szép elõadásában) már majdnem a késõbbi szívfacsaró mester dala, de itt még fegyelem fogja vissza a túláradást, mint a tenort és baritont (Thomas Hmapson) foglalkoztató meghökkentõen rövid, alig kétperces Agnus Deiben. Mindamellett a nagy kórustételek (Kyrie; Qui tollis peccata mundi) - némelyikben fúgás építkezéssel (Cum Sancto Spiritu) - alkotják a mû szívét-lelkét. Mégsem érzünk vallásos emelkedettséget vagy mélységet, inkább csak ártatlan szemû naivitást, de ez õszinte és megkapó. Puccini érzékisége még csak ébredezik itt.
A zenekarra írt Preludio sinfonico (1882) inkább a tanulóévek mellékterméke, és meglepõen erõs Wagner-hatást mutat. Ám a vonósokra komponált Crisantemi (1890) mély szomorúságában már Manon (1893) sorsát hallhatjuk; Puccini ebben majdnem megtalálta a maga senkivel össze nem téveszthetõ melodikus hangját, melyet késõbb operáiban vitt tökélyre.
- csont -
EMI - Great Artists of the Century, 2006
*****
Shakespeare Szentivánéji álom címû mûvének elõadását hirdeti a Budapest Bábszínház, pedig hát Josef Krofta cseh rendezõ az alig több mint egyórás zanzával a tündéruralkodók és az e világi szerelmesek civódásának paródiáját vitte színre Vratislav Srámek zenéjével, Jaroslav Milfajt fehéres-márványos díszletében. A darab, ahogy mondani szokás, "csontra" van húzva: kikerült belõle minden, ami meggátolhatná, hogy nagyokat nevessünk az Oberon nevû hiú majom féltékenységén, a szerelmes lányok nyafogásán vagy a szerelmes ifjak téblábolásán - és legelsõsorban a mesteremberek (háromra redukálódott a szokásos csapat) virtigli bohóctréfáin.
Krofta a "csontra" szépen rápakolja megannyi ötletét: a szerelmesek saját bábképmásukat tologatják egy kettéesett tandemen, vagy golfzsákot vonszolnak maguk után; Oberon hosszú szõrmefarka (jobb és rosszabb) poénok forrása, laza és búgó hangú Elvis- (Szécsi Pál?-) paródiája jobbaké; a szamárfej - ha nem épp Zuboly fején van - kapudíszként lóg a díszlet központi elemén, egy emelvény tetején. Az éjszakai erdõ óriási lepel alatt villogó zseblámpák serege, függönyök nyílnak és csukódnak, a bábok az emberekkel feleselnek - pergõ és jobbára szellemes az egész.
A szöveget a különbözõ fordításokból puzzle-ozta össze Balogh Géza - szemmel láthatóan, illetve füllel hallhatóan mindössze azzal a szándékkal, hogy "vivõanyagot" szolgáltasson a rendezõi ötletekhez. A színészek lelkesen bolondoznak, élvezik az átmenet nélküli átjárásokat a stilizált "fehérvilágból" a színes hétköznapiba - de teljesítményük távolról sem mondható egyenletesnek. A produkciónak minden bizonnyal nem mellékes célja a társulatépítés, pontosabban -animálás: fel is tûnik egy-egy jó alakítás. Mindenekelõtt a Puckot játszó Ellinger Edináé, aki a varázsló manót játékmesterként mozgatja a színpadon; vagy a Vackort játszó Ács Norberté, aki a rendezõ-mesterember szerepében jól bánik a reflexiókkal.
- ki -
Budapest Bábszínház, szeptember 28.
***
A Birminghami Városi Zenekart, mely Simon Rattle irányításával vált világhírûvé Budapesten, új zeneigazgatója, a kiváló finn hegedûmûvész, Sakari Oramo vezényelte. A két elnyûhetetlen repertoárdarab (Csajkovszkij: Hegedûverseny és Brahms: IV. szimfónia) elõadása alapján egyértelmûnek látszik, hogy a tegnap még legendásként emlegetett gárdát ma csak rendes zenekarnak lehet nevezni. Muzsikálásuk minõsége ugyanis nem utolérhetetlen, bátran megcélozhatná bármelyik magyar városi zenekar. A hegedûverseny szólóját egy ifjú holland mûvésznõ, Janine Jansen játszotta. A hosszú, fehér fellépõruhájára aszimmetrikusan elhelyezett, óriási, kínai színvilágú virágábra a szinkronúszás divatjának feltartóztathatatlan nyomulásáról árulkodott. Óriási kontrasztként a holland hölgy ízléssel játszott, a hátsó soroknak is szóló mimika és testmozgás szerencsére nem vált hangokká. Virtuóz készségét sem hagyta megkérdõjelezni, ám az összefoglaló erõ és a mû elõadásához elengedhetetlen pojácaság hiánya miatt õ sem tudta elhitetni velem, hogy Csajkovszkij slágerdarabját kéthetente elõ kell adni. S amikor másodszor, majd harmadszor is meghalt a kompozíció, megerõsödött bennem a darab átmeneti betiltására irányuló forradalmi düh. Oramo karmesteri teljesítményét egyelõre csak pedánsnak hallottam, muzsikusai olyan nyugodtan játszottak, hogy még egy vérnyomásmérésre is kaphatók lettek volna. Brahms IV. szimfóniájában azonban volt alkalmam kifürkészni e rendíthetetlen nyugalom okát. Oramo nem a zenére rávezénylõ balettmester típusába tartozik, minimum egy negyeddel jár a hangzó zene elõtt. E kényelmes üldögélést, de rendkívül rugalmatlan muzsikálást eredményezõ karmesteri stílusnak meg is lett a következménye: tucatnyi Brahms-elõadásából összerakott, egymáshoz szervetlenül illeszkedõ tételrészek füzérének kellett hallanunk valami olyasmit, amirõl nem egy kényelmes fotel szokott eszünkbe jutni.
Molnár Szabolcs
Mûvészetek Palotája, szeptember 27.
***
Voivod: Katorz Most miért? Mire vártál? - kérdezett vissza egy barátom, amikor ismételten, kissé kétségbeesve nekiestem a Voivod legújabb lemezének. Több kiindulási alapunk lehet, a legelsõ és legfontosabb a szomorú tény: egy éve, 45 évesen hunyt el rákban a Voivod gitárosa, Denis D'Amour, közismert nevén Piggy. A kanadai zenekar méltó módon kívánt elbúcsúzni a rock egyik legegyénibb stílusú zeneszerzõjétõl - folytatta és befejezte lemezét, azon témákat kidolgozva, melyeket Piggy a laptopjára rögzített.
A Voivod rettentõ furcsa életmûvet hagy maga után, amely örök hivatkozási alap. Íve több mint két évtizedet ölel fel: thrashtõl a progrockig, futurisztikus lemezek a Nothingface-tõl az Angel Raten át a pinkfloydiánusan összetett space-thrash-progrock The Outer Limitsig. Egy ilyen életmû után a rajongó drukkol, ismétlésre vár, örül, ha régi tagok visszatérnek, mint ahogy Snake, az énekes tette, és azt is elfogadja, hogy Jason Newstead (ex-Metallica) maradt a zenekar basszusgitárosa.
A Katorz igazi Voivod-munka, elsõ pillanattól az utolsóig. Minden védjegy felvonul: Piggy félelmetesen disszonáns tritónuszai és Snake futurisztikus szövegei megkísérlik, hogy ismételten belemarják magukat a hallgatók fülébe. És a nyitó The Getawaynek, majd az azt követõ Dognationnek ez sikerül is, söprik, tisztítják a hallójáratot, de sajnos az hommage gesztusa néhol erõsebbé válik a zenénél, és tapétává lesz; a dalok nem verik le a feltörõ nosztalgiát, pedig most különösen ez lenne a feladatuk. Pár szám azonban (így a fentieken túl a The X-Stream) valóban megmutatja, mit jelentett a Voivod név - mert szögezzük le, mindez múlt idõ, még ha maradt is a laptopon újabb három lemezre való riff. Egy olyan rajongó azonban, mint jómagam, megszereti a Katorzt mindenképpen, mert szeretni akarja - újra meg újra keres, s mind többször talál figyelemre méltó pillanatokat; ápolja és megõrzi emlékezetében. Ez van. Isten veled, Piggy, viszlát, Voivod.
- bébé -
The End Records, 2006
***
"Megy a rendszer, jön a rendszer / Majd megbolondul az ember." Egy vidéki nemzeti bizottsági tag forradalom ihlette versének kezdete díszlik az újabb évfordulós kötet címlapján, és ha az ígéretes "'56 röplaphumora" alcím nem volna, máris elszomorodnánk ezen az annyira, de annyira ismerõs hangütésen, ezen az "innen nézve így van, onnan nézve úgy van, ki tud itt eligazodni, kérem" vacakoláson: minek kellett ezért tollat fogni? (Nem tudom magamban tartani, hogy a szerzõ a "Gondolatom jól megrágom / Legyen magyar magyarságom" megoldással zárja le tépelõdését.)
Felszabadult a sok elfojtott indulat, de úgy tûnik, kiérlelt fanyarságra, cizellált derûre nem futotta belõle. Átérezni mondjuk nem nehéz: amit utál az ember, ami gyötri, azon nehezen tud nevetni. Bizony, nagyon is megporosodott az a néhány, amúgy is setesutácska bökvers, amely fennmaradt azokból a napokból. A lassan talpra álló Kádár-rezsim viccesnek szánt, tenyérbe mászó és szánalmas propagandatermékeit pedig végképp csak fogszíva képes végiglapozni az ember.
Horváth Julianna kétségkívül az alaposság igényével (annotált névmutató!) állította össze a kötetet. Az alapjában véve kitûnõ ötletet (feldolgozni '56 folklórjának egy érdekes szeletét) végül is a rendelkezésre álló alapanyag szûkössége miatt nem sikerült kiteljesítenie. Mindössze kéttucatnyi, a forradalom ügyét képviselõ dokumentum szerepel a könyvben. Több okból sincs mit csodálkozni ezen. Egyrészt az oroszok visszatérése után a legtöbben megsemmisítettek minden iratot, ami terhelõ bizonyítékul szolgálhatott ellenük. Másrészt a forradalom a maga emelkedettséggel kevert feszültségével és bizonytalanságával, majd a leverését követõ gyászos dermedtséggel nem olyan idõszak volt, amikor a humor tombol - ahogy ezt a címlapon lévõ rajz is sugallja. De mindezek ellenére: az utolsó darabig feldolgozni és közzétenni mindent, aminek köze van '56-hoz!
- kyt -
Napvilág Kiadó, 2006, 112 oldal, 2800 Ft
***
A leggyorsabb Indian A fõszerepben két nagy teljesítményû motor. Az egyik a masinériát hajtja, egy látszatra özönvíz elõtti, de csodákra képes motorkerékpárt, a másik az utasát, a nyugdíjas hobbimotorost, akit hirtelen támadt szívbaja sem tántoríthat el a szent céltól: eljutni Amerikába, a gyorsulási viadalra. Az igaz történetek bolondjainak ismét fel van adva a lecke: lehet máris utánakeresni, ki is volt valójában Burt Munro, ez az új-zélandi csodabogár, aki nemcsak gyorshajtásból, de emberségbõl is példát mutatott a világnak. Aki a tényekre kíváncsi, jobban teszi, ha beköltözik az adattárba, aki viszont beéri a mítosszal, annak itt egy pirospozsgás, az életbölcsességeket bõkezûen mérõ kamaszos hatvanas, kinek kert- és lábápolási szokásai legalább olyan egyediek, mint motorbiciklijének házilag eszkábált alkatrészei.
A mûélvezet elsõsorban azon múlik, hajlandóak vagyunk-e megkötni az alkut, amit a filmesek kínálnak. A parasztosan józan és mindenfajta elõítéletektõl mentes kisember hõstörténete kevés eredeti fordulatot kínál, az underdogsztorik ismerõs epizódjaiért cserébe viszont olyan minõségi ámításban lehet részünk, amiért ezt a mozinak nevezett kócerájt eredetileg feltalálták. A film és vele a nézõ sorsa valahol az ötödik perc táján dõl el: ifjú rajongójának Anthony Hopkins az életrõl regél kicsiny mûhelyében, az ordas nagy közhely azonban a színész elõadásában természetes derût sugárzó, spontán megnyilvánulássá alakul. Semmi kétség, szemfényvesztés áldozatai vagyunk, az átverés azonban kellemesnek mondható.
- köves -
A Budapest Film bemutatója
****
