Brecht ezúttal nem forog a sírjában, hanem táncra perdül örömében: győzött a síron túlról. Az a Koldusopera, amely megannyi Kurt Weill-slágerével, operettes dramaturgiájával, színészkényeztető szerepeivel a Bárka Színház új korszakának logójaként a társulatot és a közönséget van hivatva megnyugtatni, földobni, meghódítani, egyszóval, azaz kettővel: színházilag szeretni, a júniusi előbemutató után az őszi "rendes" bemutatóra olyan tágabb közegbe, illetve kontextusba pottyant, hogy láttán kipipálhatók a brechti politikai színház összes jellemzői. Foghatnánk a véletlenre - hiszen tényleg: ki tudhatta előre, milyen forró őszünk lesz? -, de nem lenne igazunk: színházban a véletlen a semmiből nem csinál semmit, csak a valamivel megy valamire.
Kérdés persze, mire megyünk ezzel. Mármint azzal, hogy fölhangosodtak bizonyos motívumok: a szegények nevében trükkösen és erőszakosan kéregető álszegények, az őket "futtató" Peacock házaspár szemforgató, álszent és magabiztos érvényesülése, Tigris Brown rendőrfőnök higgadt és üzemszerű korrupciója - és hát nem utolsósorban a pirosra festett, de utcai rokonait mégiscsak erőteljesen megidéző fémkordon, valamint a második felvonás végi fináléba becsörtető "igazi" szegényt eltakarító slag, alias vízágyú. Amely természetesen szerepelt már az előbemutatón is, de míg akkor a közönség szánalommal vegyes együttérzéssel nézte a betolakodót, ma a rendteremtő és locsoló Peacocké a szimpátiája.
A fölhangosodások árnyékában halkabb lett az a kétségtelen és egyértelmű rendezői törekvés, hogy - legalábbis az előadás felütésében - eszünkbe juttasson (már annak, aki látta annak idején) egy régi,
Jurij Ljubimov
rendezte Koldusoperát; az idézetet részben a Törőcsik Mari és Garas Dezső által (magnóról) énekelt Cápa-dal, valamint a játéktér mögött olykor látható vásznon felbukkanó piros busz testesíti meg. Gesztus, nem több, de szép.
Egyébként pedig pörgősen, nagy trappban sodor az előadás, daltól dalig, jelenettől jelenetig, és ez a felfokozott tempó egyrészt transzparens és kézenfekvő értelmezést kínál - "a Koldusopera az, aminek hiszitek" -, másrészt az előadás gyönge pontjait hivatott eltakarni; utóbbiakból egyébként kevesebb van most, mint volt az évad végén.
Balázs Zoltán Bicska Maxijáról már akkor is látszott, hogy nem az a mágikus, a játék egészét uraló nagyszabású figura, amelyet látni szoktunk, netán látni szeretünk. Finomabb és halványabb - nem is érteni, miért paríroz neki például a Leprás Mátyást játszó Kardos Róbert. Ha nem szereposztási tévesztésről van szó, akkor nyilván a Bicska Maxi-skatulya átfestéséről: ez a bandavezér markáns stílusával, halk és billenékeny határozottságával, a külsőségekkel - kalap, fehér kesztyű, vastag szivar - alaposan megtámogatott exteriőrrel inkább profi házasságszédelgőnek látszik, mint a gyilkolástól sem rettenő nagyszabású bűnözőnek. Balázs alakítása a
kedves slemil
Bicska Maxi szorult helyzetében, az utolsó pillanatokban a legjobb - a halálfélelem igazinak látszik, és e tekintetben némi rendezői meglepetés is vár a nézőre.
Blum Tamás fordítását Vörös Róbert dramaturg toldozta-foldozta - nem lett jó, ütős és frappáns szöveg; ez baj, amin némileg segít, hogy az előadás svungja, valamint a Faragó Béla által remekül diktált zene eltereli róla a figyelmet. A dalokkal nem egyforma sikerrel birkóznak meg a szereplők, de van néhány igazán jó teljesítmény.
Például a Peacockot játszó Seress Zoltáné, aki nemcsak jól énekel, hanem hosszú kabátjában, a Bibliát szorongatva jó emblémája a produkciónak. Mondhatni: ennek a Koldusoperának ő a főszereplője. A felesége szerepében Spolarics Andrea sokkal visszafogottabb, mint néhány hónapja volt, momentán úton van a karikatúrától a figuraábrázolás felé. Mezei Kinga Pollyja játékban erősebb, mint énekhangban. Egyed Attila Tigris Brownja ugyancsak tartalmasabb környezeténél. Seress mellett a másik kiemelkedő alakítás Varjú Olgáé: Kocsma Jennyje az árulás, a szenvedély és a rezignáció számtalan árnyalatát mutatja, az pedig, ahogy Bicska Maxi végperceiben a férfi utolsó reggelijének maradékát villázza szenvtelen nyugalommal, igazán megrendítő.
Alföldi Róbert ezzel a rendezésével nemcsak új korszakot nyit a sokat szenvedett Bárka Színház életében, hanem pragmatikus és praktikus igazgatói teendőket is abszolvál. Igazgatói rendezés ez, melyben a számtalan szempont, szándék és teendő közül szemmel láthatóan nem egy originális, mély és erőteljes Koldusopera-interpretáció volt a legfontosabb. Alföldi tehetséges teatralitással, elegánsan és elszántan, körültekintő igazgatói gondossággal üzen közönségének: nekik fog szólni ez a színház; szól a társulatához: jó szerepeket fognak kapni; és szól a "nagy levegőbe" bele: meg fogja csinálni. És akkor jöhet Alföldi, a rendező.
Bárka Színház, szeptember 23.
