Kedvcsinálók - Friss Led Zeppelin-kiadványok (cd + dvd)

  • - legát -; keretes: - greff -
  • 2007. december 20.

Zene

Vitathatatlan, hogy az év legnagyobb rockcirkuszát a Led Zeppelin szolgáltatta. Az október közepére belengetett, elmaradt, majd december 10-én megtartott "egyetlenegy" koncert, a meglebegtetett világ körüli turné párját ritkító hisztériát váltott ki világszerte: azok is Zep-fanatikusokká váltak, akik életükben nem jártak még rockkoncerten.
Meglepődtünk volna, ha az újjáalakulás körüli felhajtás kizárólag az élő koncertre korlátozódik, s ne került volna a boltokba néhány "kedvcsináló" - esetünkben egy dupla válogatáslemez Mothership címmel, A dal ugyanaz marad című film új kiadása, no meg a hozzá kapcsolódó dupla koncertalbum (The Song Remains The Same).

Leszámítva, hogy a kiadványokat nagyon gusztusos csomagolásban hozták forgalomba, első ránézésre nem okoznak meglepetést. A Mothershipen szereplő huszonnégy dal többsége adta az 1992-ben kiadott, Remasters című válogatás gerincét is, a bónuszvadászoknak kár is böngészniük a számok között. Természetesen megint újrakevert változatról van szó, ami elsőre rock and roll svindlit sejtet, de amint helyére - a lejátszóba - kerül az első lemez, elbúcsúzhatunk az előítéletektől. Fogalmam sincs, mit műveltek a stúdióban, de amit hallunk, egészen elképesztő. Dinamikusabb és nyersebb lett a - régebben sem finomkodó - hangzás, a jól ismert dalok olyan erővel szólalnak meg, amit eddig még bakeliten sem tapasztaltam. Ha valaki a Led Zeppelin munkásságával még csak ismerkedik, az első leckéket mindenképpen a Mothershipről vegye.

Ugyanezt mondhatjuk A dal ugyanaz marad című koncertlemezről még akkor is, ha a 2003-ban kiadott tripla élő albumot (How The West Was Won) nem múlja felül. Sokáig ez volt a Zeppelin egyetlen hivatalos élő albuma, becses ereklye, ami valóban megérett az újrakiadásra. Nos, most ez is megtörtént, ráadásul úgy, hogy nemcsak - szintén nagyon ügyesen - újrakeverték, hanem más dalokkal kiegészítették, sőt az eredetihez képest a számok sorrendje is változott. Jobb, mint az eredeti, de udvariasságból inkább azt mondanám, egészen más.

Mint ahogy A dal ugyanaz marad című film is, bár ez inkább haladóknak ajánlott. Az 1973-as New York-i koncertet rögzítő kavalkád 1976-ban került a mozikba, s azon kevés kivételek közé tartozik, amiket Magyarországon is majdnem idejében (1978 táján) mutattak be. Mindez azt jelenti, hogy sokak számára jelentős nosztalgiatartalma lehet a filmnek, de sajnos A dalÉ kapcsán sokkal inkább a hatásvadász klipekre emlékszünk, nem pedig az egyébként fantasztikus színpadi produkcióra. Most annyiban változott a helyzet, hogy szebbek lettek a színek és jobb a hang, az extrák között pedig egyebek mellett két, a filmben nem szereplő dalt is meghallgathatunk. Vagyis komfortosabb lett a dolog, ám ennek ellenére nem lehet komolyan venni. A "Jimmy Page a Tarot remetéjeként megöregszik" vagy a "Robert Plant Arthur királyként meghódítja a királykisaszszonyt" etűdök ugyanis annyira kínosak, hogy még röhögni sem lehet rajtuk.

Warner, 2007; Fórum Home Entertainment, 2007

Robert Plant - Alison Krauss: Raising Sand

Kereskedelmi szempontból bizonyára sokat segít Robert Plant és Alison Krauss közös lemezének, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban ismét a Led Zeppelinnel volt tele a (zenei) sajtó, befogadását ugyanakkor határozottan megnehezíti ez a rendkívüli felhajtás. A Raising Sand ugyanis nem rocklemez; a tizenhárom dal, ami rákerült, sokkal erősebben kötődik Krauss, mint Plant világához.

Az illinoisi születésű, harminchat éves Alison Krauss immár húsz éve énekel bluegrasst a Union Station élén, s e két évtized alatt elképesztő számú (nem kevesebb, mint húsz darab) Grammyvel halmozták már el. Hogy elhiggyék, nem egészen ok nélkül, inkább a 2001-ben megjelent New Favorite című albumát ajánlanám a Raising Sand helyett.

Holott ez a tizenhárom szám is sokat tud Kraussról. Éteri szopránja, ez világosan kiderül, fölöttébb alkalmas szívszorító countryballadák eléneklésére - már ha afféle szolid, kandalló melletti szívszorításról beszélünk, mert ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Krauss nem a kirívó mélységek barlangásza. A lemezre összeválogatott dalok szerzői egytől egyig kifogástalan pedigréjűek, van itt Gene Clark, Tom Waits, Mel Tillis és Townes Van Zandt, egyszóval az amerikai folk-country-blues hagyományhoz köthető créme de la créme. Papíron nekem van kitalálva az egész, a tizenhárom számot mégsem sikerült egyszer sem úgy végighallgatnom, hogy darab idő után ne kezdtem volna unalomba fulladni. Melynek oka kisebb részben a tempók zsibbasztó egysíkúsága, leginkább pedig a megszólalás és a játékmód: a hangszerelés és a hangzás merőben ötlettelen, a vérprofi kísérőzenészeknek (Marc Ribot, T-Bone Burnett és társaik) hallhatólag semmi különösebben érdekfeszítő nem jutott eszükbe a felvételek idején. Persze az is megeshet, hogy én szoktam hozzá túlságosan az utóbbi időben az absztraktabb amerikai folk különös izgalmaihoz. Bárhogyan is, ez a teljesítmény kevésnek tetszik ma már. És hát a Raising Sand duettlemezként is csak bajosan értékelhető: Robert Plant, örök kedvencünk, roppant visszafogott és jobbára tökéletesen hatástalan modorban énekli-susogja végig az anyagot, és mindent elmond, hogy amikor épp nem énekel (halld a Sister Rosetta Goes Before Us bevezetőjét), egyáltalán nem hiányzik.

Universal, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.