Kedvcsinálók - Friss Led Zeppelin-kiadványok (cd + dvd)

  • - legát -; keretes: - greff -
  • 2007. december 20.

Zene

Vitathatatlan, hogy az év legnagyobb rockcirkuszát a Led Zeppelin szolgáltatta. Az október közepére belengetett, elmaradt, majd december 10-én megtartott "egyetlenegy" koncert, a meglebegtetett világ körüli turné párját ritkító hisztériát váltott ki világszerte: azok is Zep-fanatikusokká váltak, akik életükben nem jártak még rockkoncerten.
Meglepődtünk volna, ha az újjáalakulás körüli felhajtás kizárólag az élő koncertre korlátozódik, s ne került volna a boltokba néhány "kedvcsináló" - esetünkben egy dupla válogatáslemez Mothership címmel, A dal ugyanaz marad című film új kiadása, no meg a hozzá kapcsolódó dupla koncertalbum (The Song Remains The Same).

Leszámítva, hogy a kiadványokat nagyon gusztusos csomagolásban hozták forgalomba, első ránézésre nem okoznak meglepetést. A Mothershipen szereplő huszonnégy dal többsége adta az 1992-ben kiadott, Remasters című válogatás gerincét is, a bónuszvadászoknak kár is böngészniük a számok között. Természetesen megint újrakevert változatról van szó, ami elsőre rock and roll svindlit sejtet, de amint helyére - a lejátszóba - kerül az első lemez, elbúcsúzhatunk az előítéletektől. Fogalmam sincs, mit műveltek a stúdióban, de amit hallunk, egészen elképesztő. Dinamikusabb és nyersebb lett a - régebben sem finomkodó - hangzás, a jól ismert dalok olyan erővel szólalnak meg, amit eddig még bakeliten sem tapasztaltam. Ha valaki a Led Zeppelin munkásságával még csak ismerkedik, az első leckéket mindenképpen a Mothershipről vegye.

Ugyanezt mondhatjuk A dal ugyanaz marad című koncertlemezről még akkor is, ha a 2003-ban kiadott tripla élő albumot (How The West Was Won) nem múlja felül. Sokáig ez volt a Zeppelin egyetlen hivatalos élő albuma, becses ereklye, ami valóban megérett az újrakiadásra. Nos, most ez is megtörtént, ráadásul úgy, hogy nemcsak - szintén nagyon ügyesen - újrakeverték, hanem más dalokkal kiegészítették, sőt az eredetihez képest a számok sorrendje is változott. Jobb, mint az eredeti, de udvariasságból inkább azt mondanám, egészen más.

Mint ahogy A dal ugyanaz marad című film is, bár ez inkább haladóknak ajánlott. Az 1973-as New York-i koncertet rögzítő kavalkád 1976-ban került a mozikba, s azon kevés kivételek közé tartozik, amiket Magyarországon is majdnem idejében (1978 táján) mutattak be. Mindez azt jelenti, hogy sokak számára jelentős nosztalgiatartalma lehet a filmnek, de sajnos A dalÉ kapcsán sokkal inkább a hatásvadász klipekre emlékszünk, nem pedig az egyébként fantasztikus színpadi produkcióra. Most annyiban változott a helyzet, hogy szebbek lettek a színek és jobb a hang, az extrák között pedig egyebek mellett két, a filmben nem szereplő dalt is meghallgathatunk. Vagyis komfortosabb lett a dolog, ám ennek ellenére nem lehet komolyan venni. A "Jimmy Page a Tarot remetéjeként megöregszik" vagy a "Robert Plant Arthur királyként meghódítja a királykisaszszonyt" etűdök ugyanis annyira kínosak, hogy még röhögni sem lehet rajtuk.

Warner, 2007; Fórum Home Entertainment, 2007

Robert Plant - Alison Krauss: Raising Sand

Kereskedelmi szempontból bizonyára sokat segít Robert Plant és Alison Krauss közös lemezének, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban ismét a Led Zeppelinnel volt tele a (zenei) sajtó, befogadását ugyanakkor határozottan megnehezíti ez a rendkívüli felhajtás. A Raising Sand ugyanis nem rocklemez; a tizenhárom dal, ami rákerült, sokkal erősebben kötődik Krauss, mint Plant világához.

Az illinoisi születésű, harminchat éves Alison Krauss immár húsz éve énekel bluegrasst a Union Station élén, s e két évtized alatt elképesztő számú (nem kevesebb, mint húsz darab) Grammyvel halmozták már el. Hogy elhiggyék, nem egészen ok nélkül, inkább a 2001-ben megjelent New Favorite című albumát ajánlanám a Raising Sand helyett.

Holott ez a tizenhárom szám is sokat tud Kraussról. Éteri szopránja, ez világosan kiderül, fölöttébb alkalmas szívszorító countryballadák eléneklésére - már ha afféle szolid, kandalló melletti szívszorításról beszélünk, mert ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Krauss nem a kirívó mélységek barlangásza. A lemezre összeválogatott dalok szerzői egytől egyig kifogástalan pedigréjűek, van itt Gene Clark, Tom Waits, Mel Tillis és Townes Van Zandt, egyszóval az amerikai folk-country-blues hagyományhoz köthető créme de la créme. Papíron nekem van kitalálva az egész, a tizenhárom számot mégsem sikerült egyszer sem úgy végighallgatnom, hogy darab idő után ne kezdtem volna unalomba fulladni. Melynek oka kisebb részben a tempók zsibbasztó egysíkúsága, leginkább pedig a megszólalás és a játékmód: a hangszerelés és a hangzás merőben ötlettelen, a vérprofi kísérőzenészeknek (Marc Ribot, T-Bone Burnett és társaik) hallhatólag semmi különösebben érdekfeszítő nem jutott eszükbe a felvételek idején. Persze az is megeshet, hogy én szoktam hozzá túlságosan az utóbbi időben az absztraktabb amerikai folk különös izgalmaihoz. Bárhogyan is, ez a teljesítmény kevésnek tetszik ma már. És hát a Raising Sand duettlemezként is csak bajosan értékelhető: Robert Plant, örök kedvencünk, roppant visszafogott és jobbára tökéletesen hatástalan modorban énekli-susogja végig az anyagot, és mindent elmond, hogy amikor épp nem énekel (halld a Sister Rosetta Goes Before Us bevezetőjét), egyáltalán nem hiányzik.

Universal, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Balatonföldvári „idill”: íme az ország egyetlen strandkikötője

  • narancs.hu

Dagonya, vagy a legtisztább balatoni homok? Ökokatasztrófa, vagy gyönyörűség? Elkészült a vitorláskikötő Balatonföldvár Nyugati strandján; július, vagy ha úgy tetszik, a balatoni főszezon első hétvégéjén néztük meg, valóban ellentétes-e a „józan ésszel”, hogy strand és kikötő ugyanazon a területen létezzen.

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”