Leszámítva, hogy a kiadványokat nagyon gusztusos csomagolásban hozták forgalomba, első ránézésre nem okoznak meglepetést. A Mothershipen szereplő huszonnégy dal többsége adta az 1992-ben kiadott, Remasters című válogatás gerincét is, a bónuszvadászoknak kár is böngészniük a számok között. Természetesen megint újrakevert változatról van szó, ami elsőre rock and roll svindlit sejtet, de amint helyére - a lejátszóba - kerül az első lemez, elbúcsúzhatunk az előítéletektől. Fogalmam sincs, mit műveltek a stúdióban, de amit hallunk, egészen elképesztő. Dinamikusabb és nyersebb lett a - régebben sem finomkodó - hangzás, a jól ismert dalok olyan erővel szólalnak meg, amit eddig még bakeliten sem tapasztaltam. Ha valaki a Led Zeppelin munkásságával még csak ismerkedik, az első leckéket mindenképpen a Mothershipről vegye.
Ugyanezt mondhatjuk A dal ugyanaz marad című koncertlemezről még akkor is, ha a 2003-ban kiadott tripla élő albumot (How The West Was Won) nem múlja felül. Sokáig ez volt a Zeppelin egyetlen hivatalos élő albuma, becses ereklye, ami valóban megérett az újrakiadásra. Nos, most ez is megtörtént, ráadásul úgy, hogy nemcsak - szintén nagyon ügyesen - újrakeverték, hanem más dalokkal kiegészítették, sőt az eredetihez képest a számok sorrendje is változott. Jobb, mint az eredeti, de udvariasságból inkább azt mondanám, egészen más.
Mint ahogy A dal ugyanaz marad című film is, bár ez inkább haladóknak ajánlott. Az 1973-as New York-i koncertet rögzítő kavalkád 1976-ban került a mozikba, s azon kevés kivételek közé tartozik, amiket Magyarországon is majdnem idejében (1978 táján) mutattak be. Mindez azt jelenti, hogy sokak számára jelentős nosztalgiatartalma lehet a filmnek, de sajnos A dalÉ kapcsán sokkal inkább a hatásvadász klipekre emlékszünk, nem pedig az egyébként fantasztikus színpadi produkcióra. Most annyiban változott a helyzet, hogy szebbek lettek a színek és jobb a hang, az extrák között pedig egyebek mellett két, a filmben nem szereplő dalt is meghallgathatunk. Vagyis komfortosabb lett a dolog, ám ennek ellenére nem lehet komolyan venni. A "Jimmy Page a Tarot remetéjeként megöregszik" vagy a "Robert Plant Arthur királyként meghódítja a királykisaszszonyt" etűdök ugyanis annyira kínosak, hogy még röhögni sem lehet rajtuk.
Warner, 2007; Fórum Home Entertainment, 2007
Robert Plant - Alison Krauss: Raising Sand
Kereskedelmi szempontból bizonyára sokat segít Robert Plant és Alison Krauss közös lemezének, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban ismét a Led Zeppelinnel volt tele a (zenei) sajtó, befogadását ugyanakkor határozottan megnehezíti ez a rendkívüli felhajtás. A Raising Sand ugyanis nem rocklemez; a tizenhárom dal, ami rákerült, sokkal erősebben kötődik Krauss, mint Plant világához.
Az illinoisi születésű, harminchat éves Alison Krauss immár húsz éve énekel bluegrasst a Union Station élén, s e két évtized alatt elképesztő számú (nem kevesebb, mint húsz darab) Grammyvel halmozták már el. Hogy elhiggyék, nem egészen ok nélkül, inkább a 2001-ben megjelent New Favorite című albumát ajánlanám a Raising Sand helyett.
Holott ez a tizenhárom szám is sokat tud Kraussról. Éteri szopránja, ez világosan kiderül, fölöttébb alkalmas szívszorító countryballadák eléneklésére - már ha afféle szolid, kandalló melletti szívszorításról beszélünk, mert ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Krauss nem a kirívó mélységek barlangásza. A lemezre összeválogatott dalok szerzői egytől egyig kifogástalan pedigréjűek, van itt Gene Clark, Tom Waits, Mel Tillis és Townes Van Zandt, egyszóval az amerikai folk-country-blues hagyományhoz köthető créme de la créme. Papíron nekem van kitalálva az egész, a tizenhárom számot mégsem sikerült egyszer sem úgy végighallgatnom, hogy darab idő után ne kezdtem volna unalomba fulladni. Melynek oka kisebb részben a tempók zsibbasztó egysíkúsága, leginkább pedig a megszólalás és a játékmód: a hangszerelés és a hangzás merőben ötlettelen, a vérprofi kísérőzenészeknek (Marc Ribot, T-Bone Burnett és társaik) hallhatólag semmi különösebben érdekfeszítő nem jutott eszükbe a felvételek idején. Persze az is megeshet, hogy én szoktam hozzá túlságosan az utóbbi időben az absztraktabb amerikai folk különös izgalmaihoz. Bárhogyan is, ez a teljesítmény kevésnek tetszik ma már. És hát a Raising Sand duettlemezként is csak bajosan értékelhető: Robert Plant, örök kedvencünk, roppant visszafogott és jobbára tökéletesen hatástalan modorban énekli-susogja végig az anyagot, és mindent elmond, hogy amikor épp nem énekel (halld a Sister Rosetta Goes Before Us bevezetőjét), egyáltalán nem hiányzik.
Universal, 2007
