Kedvcsinálók - Friss Led Zeppelin-kiadványok (cd + dvd)

  • - legát -; keretes: - greff -
  • 2007. december 20.

Zene

Vitathatatlan, hogy az év legnagyobb rockcirkuszát a Led Zeppelin szolgáltatta. Az október közepére belengetett, elmaradt, majd december 10-én megtartott "egyetlenegy" koncert, a meglebegtetett világ körüli turné párját ritkító hisztériát váltott ki világszerte: azok is Zep-fanatikusokká váltak, akik életükben nem jártak még rockkoncerten.
Meglepődtünk volna, ha az újjáalakulás körüli felhajtás kizárólag az élő koncertre korlátozódik, s ne került volna a boltokba néhány "kedvcsináló" - esetünkben egy dupla válogatáslemez Mothership címmel, A dal ugyanaz marad című film új kiadása, no meg a hozzá kapcsolódó dupla koncertalbum (The Song Remains The Same).

Leszámítva, hogy a kiadványokat nagyon gusztusos csomagolásban hozták forgalomba, első ránézésre nem okoznak meglepetést. A Mothershipen szereplő huszonnégy dal többsége adta az 1992-ben kiadott, Remasters című válogatás gerincét is, a bónuszvadászoknak kár is böngészniük a számok között. Természetesen megint újrakevert változatról van szó, ami elsőre rock and roll svindlit sejtet, de amint helyére - a lejátszóba - kerül az első lemez, elbúcsúzhatunk az előítéletektől. Fogalmam sincs, mit műveltek a stúdióban, de amit hallunk, egészen elképesztő. Dinamikusabb és nyersebb lett a - régebben sem finomkodó - hangzás, a jól ismert dalok olyan erővel szólalnak meg, amit eddig még bakeliten sem tapasztaltam. Ha valaki a Led Zeppelin munkásságával még csak ismerkedik, az első leckéket mindenképpen a Mothershipről vegye.

Ugyanezt mondhatjuk A dal ugyanaz marad című koncertlemezről még akkor is, ha a 2003-ban kiadott tripla élő albumot (How The West Was Won) nem múlja felül. Sokáig ez volt a Zeppelin egyetlen hivatalos élő albuma, becses ereklye, ami valóban megérett az újrakiadásra. Nos, most ez is megtörtént, ráadásul úgy, hogy nemcsak - szintén nagyon ügyesen - újrakeverték, hanem más dalokkal kiegészítették, sőt az eredetihez képest a számok sorrendje is változott. Jobb, mint az eredeti, de udvariasságból inkább azt mondanám, egészen más.

Mint ahogy A dal ugyanaz marad című film is, bár ez inkább haladóknak ajánlott. Az 1973-as New York-i koncertet rögzítő kavalkád 1976-ban került a mozikba, s azon kevés kivételek közé tartozik, amiket Magyarországon is majdnem idejében (1978 táján) mutattak be. Mindez azt jelenti, hogy sokak számára jelentős nosztalgiatartalma lehet a filmnek, de sajnos A dalÉ kapcsán sokkal inkább a hatásvadász klipekre emlékszünk, nem pedig az egyébként fantasztikus színpadi produkcióra. Most annyiban változott a helyzet, hogy szebbek lettek a színek és jobb a hang, az extrák között pedig egyebek mellett két, a filmben nem szereplő dalt is meghallgathatunk. Vagyis komfortosabb lett a dolog, ám ennek ellenére nem lehet komolyan venni. A "Jimmy Page a Tarot remetéjeként megöregszik" vagy a "Robert Plant Arthur királyként meghódítja a királykisaszszonyt" etűdök ugyanis annyira kínosak, hogy még röhögni sem lehet rajtuk.

Warner, 2007; Fórum Home Entertainment, 2007

Robert Plant - Alison Krauss: Raising Sand

Kereskedelmi szempontból bizonyára sokat segít Robert Plant és Alison Krauss közös lemezének, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban ismét a Led Zeppelinnel volt tele a (zenei) sajtó, befogadását ugyanakkor határozottan megnehezíti ez a rendkívüli felhajtás. A Raising Sand ugyanis nem rocklemez; a tizenhárom dal, ami rákerült, sokkal erősebben kötődik Krauss, mint Plant világához.

Az illinoisi születésű, harminchat éves Alison Krauss immár húsz éve énekel bluegrasst a Union Station élén, s e két évtized alatt elképesztő számú (nem kevesebb, mint húsz darab) Grammyvel halmozták már el. Hogy elhiggyék, nem egészen ok nélkül, inkább a 2001-ben megjelent New Favorite című albumát ajánlanám a Raising Sand helyett.

Holott ez a tizenhárom szám is sokat tud Kraussról. Éteri szopránja, ez világosan kiderül, fölöttébb alkalmas szívszorító countryballadák eléneklésére - már ha afféle szolid, kandalló melletti szívszorításról beszélünk, mert ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Krauss nem a kirívó mélységek barlangásza. A lemezre összeválogatott dalok szerzői egytől egyig kifogástalan pedigréjűek, van itt Gene Clark, Tom Waits, Mel Tillis és Townes Van Zandt, egyszóval az amerikai folk-country-blues hagyományhoz köthető créme de la créme. Papíron nekem van kitalálva az egész, a tizenhárom számot mégsem sikerült egyszer sem úgy végighallgatnom, hogy darab idő után ne kezdtem volna unalomba fulladni. Melynek oka kisebb részben a tempók zsibbasztó egysíkúsága, leginkább pedig a megszólalás és a játékmód: a hangszerelés és a hangzás merőben ötlettelen, a vérprofi kísérőzenészeknek (Marc Ribot, T-Bone Burnett és társaik) hallhatólag semmi különösebben érdekfeszítő nem jutott eszükbe a felvételek idején. Persze az is megeshet, hogy én szoktam hozzá túlságosan az utóbbi időben az absztraktabb amerikai folk különös izgalmaihoz. Bárhogyan is, ez a teljesítmény kevésnek tetszik ma már. És hát a Raising Sand duettlemezként is csak bajosan értékelhető: Robert Plant, örök kedvencünk, roppant visszafogott és jobbára tökéletesen hatástalan modorban énekli-susogja végig az anyagot, és mindent elmond, hogy amikor épp nem énekel (halld a Sister Rosetta Goes Before Us bevezetőjét), egyáltalán nem hiányzik.

Universal, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

Aki én vagyok

Az amerikai dokumentarista fotográfia egyik legfontosabb alakjának munkáiból először láthatunk önálló kiállítást Magyarországon. A tárlat érzékenyen és empatikusan mutat fel női sorsokat, leginkább a társadalom peremére szorult közösségek tagjainak életén keresztül. A téma végigkísérte Mark egész életművét, miközben ő maga sem nevezte magát feminista alkotónak. A művek befogadása nem könnyű élmény.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.

Cserealap

Szabad jelzést adhat a XII. kerületi önkormányzat Schmidt Máriáék érdekeltségének a Városmajor melletti nagyarányú lakásépítési projektre. Cserébe a vállalat beszállna a nyilas terror áldozatai előtt tisztelgő, régóta tervezett emlékmű finanszírozásába.