Egyrészt mivel a száguldó őrnagy ízlése nagyjából a magyar nótákig terjedt, másrészt mert a nagy emberek élete közpréda: az utókor a megfilmesítéstől a faliszőnyegszövésig bármit megtehet velük. Ráadásul, ha jobban belegondolunk, Puskás Ferenc alakja és pályafutása még akár jól is érvényesülhetne a színpadon. Elvégre a Kispestről Madridba vezető út, s főként a futballista markáns személyes stílusa, vagyis a szemtelenségig fölényes sváda meg a dörzsölt gógyi máig emlékezetes és imponáló. Éppenséggel azért, mert Puskás rendkívüli labdarúgó és nagy fazon volt – nem pedig szent.
Fájdalom, Szente Vajk és alkotótársai ezt éppen ellenkezőleg ítélték meg, s ilyesformán pont Puskás Ferencet sikerült teljességgel kilúgozniuk közös művükből, jóllehet szakértőként még maga Szöllősi György is ott bábáskodott a musical megszületése körül. A pályán és a pályán kívül egyaránt élelmes csatár helyett tehát megkapjuk a kikezdhetetlenül és unalmasan derék embert, a jó férjet és még jobb hazafit. Puskás „mindent Magyarországért” tett, úgy kellett elüldözni a hazájából („a pártpropaganda nem tréfál”), s kereken kimondva: „különb mindenkinél”. Az ő matrjoskájában még a legbelső baba is piros-fehér-zöld színű. (Nem vicc, elhangzott.) Vele és csapattársaival szemben pedig ott áll a sátáni kommunista hatalom, a bumburnyák Farkas Mihály és a beszélő nevű Vörös elvtárs személyében, s persze kizárólagosan a megnyomorítás és a kihasználás jellemzi ezt a szigorúan egyirányú viszonylatot. Csak semmi árnyalás!
Mindezek után már nyilvánvaló lehet, hogy múlt csütörtökön elsősorban nem musicalbemutatóra, hanem apoteózisra került sor, méghozzá félreismerhetetlenül kurzusesemény gyanánt. Másként aligha gyújtották volna a nézőtérre a villanyt még az előadás megkezdése előtt, hogy megtapsoljuk a körünkben jelen lévő sportállamtitkár asszonyt.
Ez az aktus, valamint Szabó László produceri és Szente Vajk szerzői-rendezői bevezetője mintegy előszentelte az előadást, amely ennek szellemében hamar el is emelkedett a földtől – a szó legszorosabb értelmében is. A foci ugyanis itt nemcsak a musicallel alkotott furcsa párt, hanem a szakralitással is. „Magyarország a góljaink szárnyán (!) / most a mennyekbe száll” – énekelte a győztes Aranycsapat, s miközben a kritikus memorizálta a máskülönben tehetséges Galambos Attila dalszövegének büszkén visszatérő képzavarát, a színpadi focisták valóban felszálltak az égbe. A megoldás igazán látványos volt, s hasonló hatásos effekt utóbb is akadt még az előadásban a végső csoportos mennybemenetelig. S mégis, a legszellemesebb ötlet a szünetre jutott: a világbajnoki döntő elvesztését ugyanis letudtuk a második rész megkezdése előtt egy archív bejátszással. Ügyes.
A címszerep Veréb Tamásé, aki – vajmi kevéssé meglepő módon – még véletlenül és mégoly futólag sem juttatja a néző eszébe Puskás Ferencet. (Amikor a focista felszedett kilóiról esik szó a színpadon, még a lelkesen együtt érző premierközönség is felkacag.) Mint mindig, úgy most is rendben énekel és fegyelmezetten teljesíti Túri Lajos Péter musicalesen focis koreográfiáját, de személyes jegy nem üt át a szereplésén: igaz, színpadi létezésének ezt a visszatérő gyengéjét itt tán még felerészben sem írhatjuk Veréb számlájára. Az érdektelenségben megbízható társa a Bozsikot megformáló Fehér Tibor, s a darab legesetlenebb, magánéleti vonulatát elhordani kénytelen Kovács Gyopár (Puskásné) is alig-alig észrevehető.
A leghálásabb játékok és egyúttal Juhász Levente kiszámíthatóan formulakövető zenéjének legsikerültebb számai a két beszervezettnek, vagyis Czibor Zoltánnak és Puskás fiktív kísértőjének, Klárának jutottak. Ember Márk keserű lendülettel adja az Aranycsapat Bolondját, szólószáma az előadás egyetlen emberi tartalmat hordozó szakasza, míg Gubik Petra példás zenés színpadi biztonságát bámultatja a műfaji sablon és a politikai didaxis által közösen életre hívott figurájában. Nagy Sándor hangtorzító és átváltozó tehetségének bizonyítására kapott lehetőséget Farkas Mihály szerepében (aki persze 1954-ben, de már a 6-3 idején sem volt egyenruhát viselő honvédelmi miniszter), s amint az borítékolható volt, harsányan túl is játszotta ezeket a ziccereket. Szabó P. Szilveszter (Vörös elvtárs) sokadik musicalmumusát formálta meg, ám míg neki nem kellett valódi alakot felidéznie, addig Cseke Péternek (Sebes Gusztáv), Harsányi Leventének (Szepesi György) és Szerednyei Bélának (Östreicher Emil) igen. Jó eséllyel ők maguk is feleslegesnek érezhették csupán staffázsjellegű szereplésüket.
A musical-előadásnak nevezett produkció az utolsó tíz percben durván eltávolodott a színszerűség egyezményes fikciójától. Sorban a színpadra vonultak ugyanis az Aranycsapat játékosainak megformálói – természetesen egy-egy pöttöm alakmással az oldalukon, miközben Novotny Zoltán hangján meghallgathattuk mindahány futballista életútjának és intézményes emlékezetének (némiképp tendenciózus) ismertetését. Mintha ugyan szükség lenne ilyesmire! Hiszen ahogyan azt a megelőző órák során többször is kimondták: Magyarország említésére még száz év múlva is Puskás nevét fogják rávágni – és fordítva. Ahogy az egy nemzeti szent esetén kézenfekvő is.
Erkel Színház, augusztus 20.
