Az immár 35 éve aktív elektropop duó legnagyobb sikerei fennállásának első évtizedére datálhatók, de frissebb albumai is joggal tarthatnak számot érdeklődésre. A Depeche Mode és a Yazoo felől érkező zeneszerző-producer Vince Clarke, és a karakteres hangú vokalista, Andy Bell kivételes érzékkel rakták össze harmóniákban bővelkedő, ugyanakkor vérbeli parkettrobbantó tánczenéiket. A három évvel ezelőtti, közéleti témákat is nyíltan felvállaló, visszafogottabb tónusú World Be Gone némi meglepetésre (és a kilencvenes évek óta először) a brit listákon landolt, az idei The Neon ehhez képest sokkal direktebben diszkóorientált, maximálisan popérzékeny, melódiákban és ritmusokban gazdag slágergyűjtemény lett. A nyitószám Hey Now (Think I’m Got a Feeling) rhythm & blues indíttatású szintigrúvja a legszebb nyolcvanas évekbeli előzmények felé nyit utat, és a folytatás is beteljesíti a kezdet ígéretét: a hideg szintipop alapok és a forró hangulatú vokális melódiák ambivalenciájára épülő Nerves Steel vagy a No Point in Tripping kissé savasan bugyborékoló retro-italo döngölése is teljesen rendben van. Közben be mertek vállalni egy csupán zongorafutamokra épülő lassú, melankolikus dalt is (New Horizons), de ezt követően, a Careful What I Try to Do című számmal rögtön visszatalálnak a jól bevált, diszkógömbökkel sűrűn kirakott ösvényre. Clarke és Bell szerencsére semmit sem felejtettek abból, ami oly sikeressé tette őket, zenéjük pedig, a retró trendektől sem függetlenül, kortalannak és a jelenben is érvényesnek tűnik.
Mute, 2020
