Oláh Szabolcs filozófus, vagy talán titokban szerzetes is, akinek a szépséggel van halaszthatatlan dolga még itt, ezen a Földön. A gitáros meditálásra hajlamos, de azért mielőtt bárkit elriasztanék ezzel, sietek leszögezni, hogy a Modern Art Orchestra (MAO) nevű, komoly bulizásra is hajlamos big band tagja volt, kolosszális szerzeményeit és hangszereléseit most is játsszák. Úgy érzem, hogy Oláh eddig is sikeres kompozíciós technikáját a Whirl of Karma című számban lehet igazán tetten érni.
De most már elég a fennköltségből, hiszen a dolgot úgy is meg lehet fogni, hogy az Oláhból kikacskaringózó melódia nem filozófiai síkon jön létre, hanem ötvonalason, és azután, amikor már végképp nem lehet kikerülni a címadás keservét, mert jogdíjhúsba vág, akkor elnevezi valahogy. Akár így, akár úgy, mind a 12 (ajjaj, már megint a kozmosz) szám a szépségről szól, értékeik a modern kor előttiek, és távol tartják magukat a mediatizációtól.
Ahhoz, hogy Oláh a korábbi lemezein kvintettel és énekessel kidolgozott, jellegzetesen tiszta szerkezetű, „dalszerű” melódiáinak esszenciájához most még közelebb férkőzzön, a zongora-gitár duót választotta – és szerintem nem azért, mert nem kapott nagyobb együttesre elég szubvenciót. Melódiái másik jellegzetessége ugyanis a lépegető, általában kvintnél kisebb, gyakran szekundos haladás, a zenei gondolat folytatása egy új kezdőhangról, egy másik perspektíva felnyitása az időben és a térben. Ebben a szituációban viszont a szóló gitár már nem alkalmas annak a komplexitásnak a kifejezésére, amely Oláh akkordikus stílusából régóta érezhető. Ehhez választotta a MAO-beli egykori társát, a magyar jazz legempatikusabb és legkeresettebb kísérőjét, Cseke Gábort. Cseke a kidolgozott, mégis inspiratív témákkal úgy bánik, mint az édes gyerekeivel, az összhang tökéletes. Országúti autózásra ajánlom.
Szerzői kiadás, 2017
