Jupiter & Okwess: Kin Sonic Jupiter 2013-as debütálása óta éppen annyi idő telt el, hogy a neve kimenjen a fejünkből, úgyhogy kezdhetjük elölről. Jupitert Jean-Pierre Bokondjinak hívják, Kongóban született 1963-ban, Kelet-Berlinben cseperedett fel, ahol az apukája a kongói követségen dolgozott. Időnként leniggerezték, de ezt fel tudta dolgozni, inkább abból támadt gubanc, amikor hazatérve úgy döntött, hogy a zenészpályát választja. Az lett a vége, hogy kitagadta a család, legalábbis szednie kellett a sátorfáját. Az utcán élt és dobolt, és az volt a csúcs, ha beszállhatott egy-egy temetési menetbe. De Kinshasa sűrűjében mégis felnéztek rá lázadása és eltökéltsége miatt, és hamarosan dicső Jupiterként emlegették. Aztán beszállt a Famous Black nevű bandába, melynek rövidesen a főnöke lett, és onnantól Jupiter & Okwess néven próbáltak szerencsét. Egy ideig kevesebb sikerrel…
Végül csak-csak berobbantak, sőt amikor a Hotel Univers című albumuk kijött, akkor leesett az áll, mert nincs az az isten, aki ennyire betépve tolta volna a kongói rumba, a funky, a rock és az afrobeat ötvözetét.
És most itt az új album, Kin Sonic a címe, és kezdhetjük az ámulatot elölről, mert azt halljuk, amit soha korábban. Az történt ugyanis, hogy a lemez felvételébe beszállt a súlyosan afrokompatibilis Damon Albarn (Blur, Gorillaz), továbbá a hegedűs Warren Ellis (Bad Seeds) és az elektronikus Robert del Naja (Massive Attack). Velük pedig tovább tágult a horizont, és égbekiáltó a fényerő is, ahogy az egy magára valamit is adó bolygónál elvárható. Különben minden a régi: piszkos, vad és önfeledt afrorock, nem kevés őrülettel, de épp ezért szeretjük. Nagyon. (Glitterbeat Records, 2017)
Trio-Da-Kali & Kronos Quartet: Ladilikan Bátran pályázhat „az év afrikai albuma” címre a Trio-Da-Kali és a Kronos Quartet közös lemeze is. Ennek a mali triónak – mely az angol rádiós-producer-kutató Lucy Dorán kezdeményezésére állt össze – ugyancsak az istenek családjából kerültek ki a tagjai: a balafonos Lassana Diabaté Toumany Diabaté zenekarából ismert, de Salif Keitával is dolgozott, a ngonis Mamadou Kouyaté Bassekou Kouyaté legidősebb fia, az énekes Hawa Diabaté pedig Kassé Mady Diabaté lánya. Két évvel ezelőtt már megjelent egy EP-jük, de az nem kavart különösebb hullámokat, most viszont padlót fogott a világ. Ebben persze szerepet játszott a világ legrangosabb kortárs vonósnégyeseként számon tartott Kronos Quartet is, ami negyvennégy éves pályafutása során gyakran és emlékezetesen kollaborált világzenei előadókkal, az azerbajdzsáni Alim Qasimovtól az indiai Asha Bhosléig, a román Taraf de Haïdoukstól a finn Kimmo Pohjonenig, és így tovább. David Harrington zenekarvezető szerint ez a lemez lett a pályafutásuk egyik legszebb albuma, és még az is lehet, hogy nem csak azért mondja…
Ami biztos: az albumot nyitó Tita több mint szívszorítóan gyönyörű. Sorolható hozzá az összes szinonima: megrendítő, felemelő, drámai… Ráadásul arra is ragyogó példa, hogy egy nyugati megasztárnak miféle alázattal kell szolgálnia egy távoli – és manapság zűrös – világ hagyományának fiatal képviselőit. Ebben a közel hétperces darabban olyan esszenciálisan ragyog Mali zenéje, ami a későbbiekben megközelíthetetlen, de azért nem jár messze a többi szám sem. Feketén-fehéren leszögezhető: a Mali–USA tengelyen utoljára Ali Farka Touré és Ry Cooder együttműködéséből született ilyen veretes album. (World Circuit, 2017)
Baran Band: Mn Bo To Ami a barant illeti, az egy kurd szó, és azt jelenti, hogy eső. Az eső, ami frissít és tisztít – ez eddig oké. De hogy mi lehet a Mn Bo To, az homály… Megjegyzem, a banda sztorija sem mindennapi.
Egy iráni testvérpár, Gian és Marouf Majidi alapította Helsinkiben. Utoljára gyerekkorukban énekeltek együtt, amikor összejött a család, illetve amikor valaki elment, és így tovább. Aztán elvált nekik is az útjuk. Giant a klasszikus zene izgatta, és előbb Teheránban, majd Essenben, Londonban, Oslóban és Tamperében tanult, Marouf pedig népzenei tanulmányokat folytatott Spártában, Rotterdamban és Helsinkiben – ahol egymásra találtak megint. És valami hasonlót éreztek, mint kölyökkorukban; úgyhogy már csak néhány mindenre elszánt finn muzsikust kellett leakasztaniuk, ami nem gond a Sibelius Akadémián.
Hamarosan debütáltak. És bármily zűrös a címe, az albumot nyitó Mn Bo To akár világsláger is lehetne, ha az iráni–finn színtér nagyobb nyilvánosságot kapna. Mindent tud a Közel-Kelet dallam- és ritmusvilágáról, de korántsem ragad bele; az alján kőkemény a basszus, a tetején pedig csak úgy szárnyal a hegedű. A többi szám kevésbé átütő, vagyis mérsékeltebben populáris, de csalódást csak azoknak okozhat, akik nem szívesen merülnek a közel-keleti és az észak-afrikai hagyományok – virtuóz hangszerszólókkal és improvizációkkal sűrített – mélységeibe. Olyanokról pedig még nem hallottunk. (Global Music Centre, 2017)
