Koncert

The Darkness

  • - greff -
  • 2015. augusztus 23.

Zene

Ha figyelembe vesszük, hogy 2003-ban, amikor a Darkness harmadik kislemeze, az I Believe in a Thing Called Love a poptörténet egyik utolsó valódi globális hard rock slágereként letarolta a listákat, csomóan holmi furcsa viccet láttak a (kétségkívül fejhangon elvisított refrénekkel és extravagáns kosztümökkel is operáló) zenekarban, amely viszont most, tizen­két évvel később még mindig sikeresen életben tartja a stadionrock szellemét a klubokban, akkor be kell látnunk, hogy tényleg mindig jobb kivárni, hogy ki az, aki utoljára neveti el magát. A Hegyalja fesztivál csődje miatt az utolsó pillanatban Budapestre áttolt koncerten például Justin Hawkins, a zenekar énekese (és mint itt meglepetésre kiderült: első számú szólógitárosa) egyenesen a rockvilág császárának mutatta magát. Oké, a nemrég borbélynál járt frontember póneme inkább David Tennantet idézte fel a 70-es évek glamrockbálványai helyett, a képtelen, babakék selyemöltöny és a hibátlanul intenzív pózolás azonban mindjárt az első percekben arra hívta fel a figyelmet, hogy most nem a halvérű, hanem a Freddie Mercury- vagy Phil Lynott-féle tűzforró angol(szász) tradíció továbbírását szemlélhetjük testközelből. Hawkins hanggal is elég jól bírta, ami különösen annak fényében jelentős teljesítmény, hogy a számok alatt hol a dobemelvény előtt állt fejen, hol akrobatikusan a levegőbe emelkedett (à la David Lee Roth), hol pedig a közönség között táncolt, vagy épp a fejekre támaszkodva lövöldözte szerteszét a villámló szólókat – mindezt úgy háromszáz ember péntek esti öröme miatt, ami csak növelte a produkció hatását. Közben pedig ott dohogott mögötte egy tökéletes koncertzenekar, amely hibátlan dalokban keverte össze a Slade, a T. Rex vagy a Queen dallamait az Aerosmith és az AC/DC riffjeivel, és közben arra is ügyelt, hogy hűvös eleganciával elénk tárja a pornóbajuszos kokainbárók felejthetetlen stílusát. Úgy, ahogy arra csak az igazi tanárok képesek.

Dürer kert, július 17.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.