Ha figyelembe vesszük, hogy 2003-ban, amikor a Darkness harmadik kislemeze, az I Believe in a Thing Called Love a poptörténet egyik utolsó valódi globális hard rock slágereként letarolta a listákat, csomóan holmi furcsa viccet láttak a (kétségkívül fejhangon elvisított refrénekkel és extravagáns kosztümökkel is operáló) zenekarban, amely viszont most, tizenkét évvel később még mindig sikeresen életben tartja a stadionrock szellemét a klubokban, akkor be kell látnunk, hogy tényleg mindig jobb kivárni, hogy ki az, aki utoljára neveti el magát. A Hegyalja fesztivál csődje miatt az utolsó pillanatban Budapestre áttolt koncerten például Justin Hawkins, a zenekar énekese (és mint itt meglepetésre kiderült: első számú szólógitárosa) egyenesen a rockvilág császárának mutatta magát. Oké, a nemrég borbélynál járt frontember póneme inkább David Tennantet idézte fel a 70-es évek glamrockbálványai helyett, a képtelen, babakék selyemöltöny és a hibátlanul intenzív pózolás azonban mindjárt az első percekben arra hívta fel a figyelmet, hogy most nem a halvérű, hanem a Freddie Mercury- vagy Phil Lynott-féle tűzforró angol(szász) tradíció továbbírását szemlélhetjük testközelből. Hawkins hanggal is elég jól bírta, ami különösen annak fényében jelentős teljesítmény, hogy a számok alatt hol a dobemelvény előtt állt fejen, hol akrobatikusan a levegőbe emelkedett (à la David Lee Roth), hol pedig a közönség között táncolt, vagy épp a fejekre támaszkodva lövöldözte szerteszét a villámló szólókat – mindezt úgy háromszáz ember péntek esti öröme miatt, ami csak növelte a produkció hatását. Közben pedig ott dohogott mögötte egy tökéletes koncertzenekar, amely hibátlan dalokban keverte össze a Slade, a T. Rex vagy a Queen dallamait az Aerosmith és az AC/DC riffjeivel, és közben arra is ügyelt, hogy hűvös eleganciával elénk tárja a pornóbajuszos kokainbárók felejthetetlen stílusát. Úgy, ahogy arra csak az igazi tanárok képesek.
Dürer kert, július 17.
