„Olyan, mint Shakespeare-t olvasni”

William Christie, a Les Arts Florissants régizenei együttes vezetője

Decemberben a Messiást vezényelte a Müpában. Budapestet szereti, és sajnálta, hogy ezúttal nem volt ideje kedvenc fürdőjére, a Királyra, amelynek török kupolája elbűvölte. A barokk zene apostola nemcsak a vezényléséről, hanem a kertjéről is híres, de azt is boldogan mesélte, hogy legutóbb egy értékes 17. századi festményt vásárolt egy itteni aukción.

Magyar Narancs: Ezúttal Händel Messiását adják elő. Ezerszer játszott darab.

William Christie: Túl sokszor játszott, mondhatni.

MN: Milyen az ön olvasata, mennyiben különbözik a számtalan más interpretációtól?

WC: Most nagyon drámainak látom. Ez az interpretáció a szöveg értelmén alapszik, azt követi. Händelnek rendkívül erős színpadi érzéke volt. De az én olvasatom sem volt mindig ugyanaz. Nemsokára 73 éves leszek. Hat-hét éves koromban hallottam először, tehát több mint hatvan éve élek ezzel a darabbal. Olyan, mint Shakespeare-t olvasni – mert Händel is az óriási humanista alkotók egyike. A darab nagyon sokféle interpretációra nyitott, egészen univerzális mű. Azt szoktuk mondani, hogy keresztény üzenet – de nem muszáj pusztán annak lennie. Ezért használom a „humanizmus” szót. Händel persze vallásos volt, de egészen másképp, mint Bach, Monteverdi vagy Rameau, és azt gondolom, ő itt valóban az „emberiségre” gondolt. Szenvedésről, örömről, magányról, közösségről, nagyságról beszél – ez nagyon erős emberi üzenet, embe­rek­nek. Amikor azt mondja, „He was despised”, akkor mindenkiről beszél, a fekete rabszolgákról, a magyar 56-ról… Teljesen mai, aktuális. Szerintem ezért van az, hogy gyakorlatilag mindenki szereti. És persze ez az egyik legjobb zene, amit valaha írt. De nem olyan zene, ami védelmezi a hallgatót. Nemcsak egyszerűen boldoggá tesz, hanem katarzist okoz.

MN: Meg tudja becsülni, hányszor vezényelte már?

WC: Ötvenszer biztosan. De ez nem sok – egy Mozart-szimfóniát több százszor is vezényelhet egy karmester. A Messiást kétszer lemezre is vettük.

MN: Érzi a közönség reakcióját?

WC: Nagyon is! Az persze elbűvölő ritkaság, ami néhány napja a barcelonai Palau de la Música Catalanában történt, hogy amikor ráadásként elénekeltük a Halleluját, az egész közönség velünk énekelt…

MN: Ön továbbra is folytatja a 2000-ben elkezdett Jardin des Voix-t, a fiatal énekestehetségek aktív keresését.

WC: Igen, például a Messiás énekesei mind a Jardin des Voix egy korábbi évfolyamából jönnek.

MN: Mint egy igazi grand sei­gneur, kiválogatja a legjobbakat, akiket azután a szárnyai alá vesz, kiképez, és elindítja őket a pályájukon.

WC: Ez kemény munka, a grand seigneurök nem dolgoztak ennyit!

MN: Mintha ezek a legjobbak mind a nyugati országokból jönnének. Keleten és Távol-Keleten nem is keres, vagy a kínálat, netán az énekoktatás ennyivel rosszabb?

WC: Sonja Yoncheva bolgár, de van izraeli, ausztrál énekesünk, volt néhány nagyon jó orosz pályázónk is. Nem hiszem, hogy a származás számít, egyszerűen csak keveset választunk ki. Mi járjuk a világot, nem nekik kell eljönni Párizsba. Nincs olyan ország, ami a „leggazdagabb forrás” lenne. Idén Bécsben és Moszkvában hallgatunk meg jelentkezőket, a kelet-európaiak tehát oda jöhetnek. Öt évvel ezelőtt New Yorkban tartottunk meghallgatást, és senkit nem vettünk fel. Elmentünk Hongkongba, ahol találtunk egy nagyszerű lányt, ő viszont sajnos nem tudott velünk jönni.

MN: Egyedül hallgatja meg őket?

WC: Nem, mindig hárman megyünk, a nagyszerű énekessel és másodkarmesteremmel, Paul Agnew-val és Jackie Howarddal, a produkciós igazgatóval. A legutóbbi évben 288 jelentkezőt hallgattunk meg, a második fordulóba nagyjából hatvanan kerültek be, végül nyolcat vettünk föl. Ez most a hetedik alkalom, és mindig csak hat-nyolc énekes kerül be.

MN: Önök kérik a darabokat, vagy ők hozzák?

WC: Mi kérjük. Attól függ, mik a terveink – idén egy „angol kertet” csinálunk a thiréi nyári fesztiválomon, tehát Purcellt, Händelt kértünk. A lényeg, hogy nem adott szerepre választunk énekest, nem egy Gildát, Manont vagy Don Giovannit keresünk. Mindig csak a személyiséget nézzük – remek hangból rengeteg van, az csak a kiindulópont. Azután meglátjuk, hogy milyen csapat jön össze, hány lány, hány fiú, milyen hangfajok, és aszerint alakítjuk a repertoárt. Utána nagyon gondos, mindenre kiterjedő képzést kapnak, és elindulnak a pályájukon. Persze mi is használjuk őket, de sokszor már nehezen hívhatók, mert elkapkodják őket. Christophe Dumaux most éppen többek közt a bécsi Staatsoperben énekel, Sonja Yonchevát a Metropolitan szerződtette, Claire Debono a Covent Gardenben lép föl, Katherine Watsont (a budapesti Messiás egyik énekese – R. J.) elcsípte Salzburg. Mindegyiknek ügynöke van, be vannak táblázva 2018-ig, 2020-ig…

MN: Melyik hangfajt a legnehezebb találni?

WC: Nem a hangfajt nehéz, hanem a megfelelő embert. De ami érdekes, hogy nagyon ritkán van különbség hármunk véleménye között.

MN: Korhatár is van a jelentkezéshez a Jardin des Voix-ba.

WC: Igen, a produkció idején harmincon alul kell lenni, ami gyakorlatilag maximum 28 éves jelentkezőket jelent, mert kétévenként tartunk meghallgatást – túl sok munka ez ahhoz, hogy évente válogassunk. Azután még egy év, amíg összeállítjuk és lepróbáljuk a műsort.

MN: Amit azután Thirében, az ön saját házában és parkjában adnak elő. Ez a másik grand seigneur típusú tevékenysége – saját barokk zenei fesztivál egy elmondhatatlan környezetben. Évtizedekkel ezelőtt megvett egy félromos házat a hozzá tartozó területtel, és egyrészt nagyszerű lakóhelyet, másrészt az olasz, a francia és az angol kertek-parkok hagyományait ötvöző, saját maga által tervezett kertrendszert alkotott belőle. Mindezt a nyugat-franciaországi Thiré nevű faluban, ami szó szerint nincs a térképen – erről személyesen is meggyőződhettem 2015-ben. Miért ott?

WC: Épp ezt szeretem benne – nagyon kell keresni, de ha megvan, igazi meglepetés.

MN: Önről tudvalevő, hogy két szenvedélye van, a zene és a kert. Hogy mit szeret és mire képes a zenében, arról már sokat tudunk – de mi a kedvenc fizikai tevékenysége a kertben?

WC: Az ásás. Túrni a földet. Ezt a paraszti vonást a családomnak köszönhetem – a szüleim ugyan muzsikusok voltak, de vidéken éltünk, és mindketten kertészkedtek. Egyébként ön az elsők egyike, aki megtudja a legújabb hírt, hogy az egész faluval együtt megkaptuk a Centre Culturel de Rencontre címet. Ezt azok a helyek kapják – eddig 22 Franciaországban és nagyjából ugyanennyi máshol Európában és a tengeren túl – ahol egy jelentős nemzeti örökségvédelem valamilyen kulturális, művészeti vagy intellektuális tevékenységgel kapcsolódik össze. Ez hatalmas presztízst jelent a számunkra, és nem utolsósorban pénzt is. Különben új fesztiválunk is van, az áprilisi Festival de Printemps, amikor a rengeteg gumós virág nyílik, nárciszok, tulipánok. Tartályokban betesszük őket minibuszokba, és körbevisszük négy gyönyörű román templomocskába Thiré környékén, ahol koncerteket adunk. Ezek nagyon pici templomok, csak 25-30 ember fér el bennük, így nagyon közel vannak az énekesekhez. A zárókoncert pedig a luçoni katedrálisban lesz.

MN: Mindez annál is figyelemreméltóbb, mert egy interjújában azt mondta, hogy mivel amerikai, homoszexuális és muzsikus, nem volt könnyű elfogadtatnia magát ezen a hagyományosan nagyon konzervatív vidéken. Hogyan csinálta?

WC: Próbálok kommunikálni, ami a franciákkal nem volt mindig könnyű. Máig felsőbbrendűnek érzik magukat. Nem nagyon szeretik a változást, nem akarnak szembesülni a problémákkal, inkább ostobán élnek tovább. És ami nagyon jellemző: nem szeretik a sikeres embereket. Pláne, ha valaki még anyagilag is sikeres. Erre jövök én Amerikából, és veszek egy házat… Pedig nem is vagyok sportember, mert egy sportolótól még elfogadnák ezt. Különös mentalitás. Huszonöt évembe került, hogy meggyőzzem őket: nem butaságot csinálok, nem akarok rosszat nekik, nem ellenük dolgozom. Thiré polgármestere, egy volt kommunista hölgy, most már eljött Párizsba, ez elé a nagyon sznob commission elé, amelyik az említett címet odaítélte nekünk, és nagy lelkesedéssel beszélt, pedig öt évvel ezelőtt még gyűlölt engem. Mi lényegében azt mondtuk a thiréieknek: nem kell szeretnetek minket, de a gyerekeitek, unokáitok szeretnek, mert nagyszerű projekteket csinálunk velük. A gyerekeknek, uno­kák­nak pedig van hatalmuk a szüleik, nagyszüleik fölött.

MN: Hamarosan magyar énekesnővel, Baráth Emőkével dolgozik – ő lesz a következő glyndebourne-i operafesztiválon Cavalli Hipermestra című operájának címszereplője. Hogyan talált rá?

WC: Emőke fantasztikus énekes! Először egy Cavalli-felvételét hallottam, nem is a legjobb felvételt, de rögtön megfogott a hangszíne. Azután eljött Párizsba egy meghallgatásra, ahol jelen voltak a fesztivál emberei is. Öt hölgyet hallgattunk meg, és egyértelmű volt, hogy ő a nyertes. Ezt a szerepet neki írták. Nemcsak a hangjára, hanem a személyiségére is.

MN: Dolgozott más magyarokkal is.

WC: Hogyne, nem is eggyel. Például a nagyszerű Károlyi Katalinnal, aki egyebek közt az Odüsszeusz hazatérése című Monteverdi-operában énekelt velünk.

MN: Együttese, a nagyon találó nevű Les Arts Florissants („virágzó művészetek”, Charpentier kisoperájának címe után – R. J.) már jóval elmúlt 30 éves. Merre tart velük?

WC: Paul Agnew-val együtt a programunk a pérénnisation, vagy­is az elért eredmények és értékek fenntartása. Visszatérünk művekhez, Paul például egy újabb Monteverdi-ciklust tervez, én egy kicsi, öt-hat énekesből álló csoporttal csinálok sok régi, apróbb darabot, de készülünk John Gay Koldusoperájával is a híres párizsi Bouffes du Nord színházban, lesz Händel Ariodantéja a bécsi Staatsoperben és így tovább – rengeteg dolgunk van!