„Támogattak és biztattak, de sosem kényszerítettek”

Nora Fischer énekes

Nehezen besorolható, de hangját és művészetét komoly fórumokon dicsérik, kortárs zeneszerzők komponálnak neki. Nem először énekelt édesapja hazájában, ezúttal Berio Népdalok c. művét adta elő. Az énekessel saját megnevezhetetlen műfajáról, eddigi útjáról, szüleiről és kedvenceiről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Meghatározható a te énekesi műfajod?

Nora Fischer: Eredetileg a klasszikus zene, de sok kortárs zenét énekelek, és főképp sokféle módon. Mondjuk azt, hogy kalandvágyó klasszikus énekes vagyok.

MN: Mi dönt inkább a repertoárod kiválasztásában, a hangod vagy az ízlésed?

NF: Ez érdekes… Persze mindkettő… De nem, mégis inkább az ízlésem. Mert egy bizonyos ponton elhatároztam, hogy nem szeretném a hangomat nagy operaénekesnő-hanggá képezni. Ez konkrét, határozott döntés volt. Érdekeltek a mai komponisták, új dolgok, más műfajok, és tudtam, hogy ehhez másféle, flexibilisebb hang kell, ami sokféle zenét meg tud szólaltatni, nemcsak klasszikust. Másrészt az is igaz, hogy nincs nagyon nagy hangom, és ez nekem tetszik, nem akartam szembemenni vele. A hangomat lehetett volna Mozart-szerepekre fejleszteni, de nem ez érdekelt.

MN: Zenészcsaládban nőttél föl. Mik voltak az első zenei élményeid, amikre emlékszel?

NF: Mivel a szüleim mindketten aktív muzsikusok, számomra teljesen természetes volt, hogy én is ott vagyok a próbákon. Emlékszem, gyakran ültem apám mellett egy kisszéken, miközben vezényelt, és utánoztam a mozdulatait, a zenekar meg nem tudott koncentrálni, mert annyira nevettek. Én ezt nem is éreztem különlegesnek, ez volt az életünk.

 

Fotó: Sióréti Gábor

Nyáron mindig Magyarországon voltunk, és a születésnapomra, ami nyár közepén van, a kertben a családdal mindig előadtunk egy Mozart-operát, persze egy családi változatot. Hetekig próbáltunk az összes rokonnal együtt, mindenki énekelt, kint volt a csembaló, és apám meg a nagybátyám is játszott meg énekelt.

MN: Volt-e olyan zenemű, amely különösen hatott rád?

NF: Mindig szerettem Bartókot, mert apám nagyon sok Bartókot vezényelt. Imádtam benne a szenvedélyt, a népi hangzást; nagyon szerettem a Román népi táncokat. Bartók volt a kedvenc zeneszerzőm.

MN: Kaptál formális zenei oktatást is a szüleidtől, tanítottak otthon?

NF: Nem igazán. Öt- vagy hat­éves koromban elkezdtem zongorát tanulni, és ők persze támogattak és biztattak, de sosem kényszerítettek. Az mindig benne volt a levegőben, hogy ha csinálok valamit, azt a legmagasabb színvonalon tegyem. De egyébként nem szóltak bele, és ez szerintem nagyon jó volt. Édesanyám hangszerét, a blockflötét sosem próbáltam, egy rövid ideig klarinétoztam. De eleve csak 14–15 éves koromban határoztam el, hogy muzsikus leszek.

MN: Valamilyen konkrét élmény hatására?

NF: Igen. Elmentem Lyonba, ahol apám a Ruszalkát vezényelte, és ahogy az énekesnőt hallgattam, rájöttem, hogy én is énekelni akarok. Elkezdtem énekórákat venni, meg beléptem egy gyerekkórusba, az is nagy élmény volt. Érdekes, hogy egy opera hatott rám így, miközben sosem énekelek operát.

MN: Volt „forradalmi” kamaszkorod, popzenével, punkkal?

NF: Nem igazán, inkább késői kamaszkorom volt, a húszas éveimben, amikor egy fél év után otthagytam az amszterdami zeneakadémiát, és elmentem Koppenhágába, egy nagyon másféle énekesképzésre. Ott minden­féle zenével és zenésszel kapcsolatba kerültem, fantasztikusan gazdagító élmény volt. Ekkor jött be a pop, a punk, a technó és hasonlók – ezeket máig is szeretem –, és kinyílt a világom.

MN: Hogy találtad meg ezt az intézményt?

NF: Miután otthagytam a hivatalos énekesképzést, egyfajta fekete lyukba kerültem, nem tudtam, hogyan tovább. Keresgéltem egy kicsit, aztán valaki felhívta a figyelmemet a koppenhágai Complete Vocal Institute-ra, ahol egy nagyon intenzív fél évet töltöttem, majd később is részt vettem különböző szemináriumokon.

MN: Hallottam egyszer egy beszélgetést édesanyáddal, Anneke Boeke blockflöteművésszel, aki nagyon nyíltan, de egyben nagyon finoman azt mondta, hogy te teljesen mást csinálsz, nem a klasszikus utat követed, de nem tehet mást, mint hogy elfogadja és becsüli ezt. Kellett harcolnod a saját utadért a szüleiddel?

NF: Harcolni éppen nem, de azért aggódtak értem. Édesanyám nagyon támogató volt, talán azért, mert látta, hogy nem vagyok boldog a klasszikus zeneoktatásban, és bízott benne, hogy meg fogom találni az utamat. Aggódott, de nem mutatta annyira. Apám mindig azt kérdezte, hogy fejlesztem-e a technikámat, tanulok-e a klasszikus módon. Számára idegen volt, hogy elmegyek egy ilyen furcsa koppenhágai helyre, amit nem ismert. De azután, amikor látta, hogy vannak jó munkáim, és elégedett vagyok, megnyugodott.

MN: Édesanyádtól mit tanultál?

NF: Sok mindent, de talán leginkább éppen azt, hogy a zenélésben szabadnak kell lenni. Ő is zenészcsaládból származik, ahol elég szigorú zenei neveltetést kapott. A régizenejátszás hagyománya, amiben ő nőtt föl, elég merev is tud lenni, és benne megvolt a vágy a szabadságra, mindig úgy érezte, hogy szabadon kell zenélni. Ezért ő nagyon sokat harcolt, és azt hiszem, ezt átadta nekem: ha muzsikus vagy, te fogod érdekessé tenni a zenét, nem a kottafejek. Szabad, szenvedélyes muzsikus kell ahhoz, hogy a zene üzenetét át tudja adni.

MN: És mit tanultál édesapádtól, Fischer Ivántól?

NF: Azt hiszem, valami hasonlót. Hogy nem azt kell követni, amit mások csináltak, és amit elvárnak tőled. Ha azt hallja, hogy valamit úgy „kell” csinálni, mert úgy „szoktuk”, ő azt megkérdőjelezi, és valami újjal áll elő. Mindig azt tanította nekünk, hogy a szabályokat ismerni kell, de nem kell feltétlenül követni – a saját kreativitást kell követni. Szerintem ezért is hozta létre a zenekarát, és ez is segített elvezetni engem az én saját utamhoz, saját, megnevezhetetlen műfajomhoz.

MN: Van köztetek folyamatos zenei párbeszéd? Felteszel neki kérdéseket, és ő is kérdez téged?

NF: Amíg nem volt látható, szilárd karrierem, addig ez inkább tipikus apa-lánya kapcsolat volt, aggodalmas kérdésekkel, de ebből kinőttünk, és ma már inkább egyenrangú partnerekként beszélgetünk. Kíváncsi lett arra, mit csinálok, ráadásul egy olyan területen, ami számára egyáltalán nem otthonos. Ő is játszott kortárs zenét, de nem sokat, ám azután maga is elkezdett komponálni. Most már kölcsönösen inspiráljuk egymást, és sokat beszélgetünk kreatív koncertötletekről, arról, hogyan lehet elérni a fiatal közönséget, tehát sok közös érdeklődésünk van. Néha még énekesekre is felhívom a figyelmét.

MN: Az, hogy Fischer Iván lánya vagy, inkább áldás vagy átok?

NF: Mindkettő. Sokan kérdeznek erről, ami rendben van, és végül is nem bánom, ezen úgysem tudok változtatni, és nélküle biztosan nem lennék az, aki vagyok. De nagyon jó, hogy bár mindketten muzsikusok vagyunk, kellően távoli területen dolgozunk ahhoz, hogy ne kelljen feltétlenül összekapcsolni bennünket.

MN: Mi az, amit leginkább becsülsz édesapád tevékenységében?

NF: Azt hiszem, a zenekarát. Ahogyan képes volt egy olyan együttest létrehozni, amely ennyire elkötelezett, magas színvonalú és intenzíven kreatív. Az elmúlt néhány évben elkezdtem az igazán nagy zenekarokkal dolgozni, amelyek persze hihetetlenül profik és gyönyörűen játszanak, de soha sehol nem találkoztam olyan együttessel, mint a Budapesti Fesztiválzenekar, ahol mindenki százszázalékosan felelősnek érzi magát.

Élvezik, amit csinálnak, az embernek az az érzése, hogy az egész egy nagy játszótér, ahol mindenki alkotótárs, és az állandó kihívások művészileg boldoggá teszik őket. Hatalmas művészi energia van az együttesben, és ez nagyon különleges.

MN: Első, Hush című lemezeden, amelyet Budapesten is bemutattatok, barokk és kora barokk darabokat, Vivaldit, Purcellt, Monteverdit stb. adtok elő gitárkísérőddel, Marnix Dorresteinnel. Ezek a te átirataid, vagy közösen készítettétek őket?

NF: Közös munka volt. Nagyon érdekes, mert ő teljesen más közegből jött, a popból, nem is tud kottát olvasni, és egyáltalán nem ismerte ezeket a darabokat. Én mutattam meg őket, felvételeket küldtem, nem túl klasszikusakat, de azért Bartolit meg Jarousskyt is, mert szeretem őket, ő meg százszor meghallgatta ezeket, mert nagyon tetszettek neki. Elmondtam, miről szólnak, és azon gondolkoztunk, hogyan hangzana ez, ha ma írnánk őket.

MN: Mit gondolsz a crossover elnevezésről? Jellemeztek már így téged?

NF: Ez nagyon széles fogalom, és már olyan gyakran használják, hogy egészen ki­ürült, nemigen tudni, pontosan mire használható. Néha az egyszerűség kedvéért én is ezt mondom magamra, mert nincs idő elmagyarázni, mit csinálok. Nem szeretem, de néha nincs más választásom.

MN: Merrefelé haladsz, hova szeretnél fejlődni?

NF: Ezen nem sokat gondolkodom. Szerintem már azt csinálom, amit szeretek, és nem gondolok nagyon a jövőre. Néhány éve megváltoztam a buddhizmus, a meditáció hatására. Hagyom, hogy jöjjenek a dolgok. Azt csinálom, amit épp most jónak érzek.

MN: Jönnek is a munkák.

NF: Igen, de azelőtt is jöttek, amikor aggódtam; most már nem aggódom, és így is jönnek. Az előadó-művészet nem egyszerű, az ember könnyen beleragad a szorongásba, az akarásba, mindenképpen el akar érni valamit. Aztán persze ott a félelem az emberek véleményétől, ítéletétől, a szorongás, bizonytalanság, hogy jól csinálom-e, jól nézek-e ki stb. Zenésznek lenni mentálisan nagyon megterhelő. Úgyhogy nekem nagyon sokat segít, hogy csak az adott pillanatban élek, arra koncentrálok.

MN: Most édesapáddal együtt adjátok elő Berio Népdalok című darabját. Ez az ő választása volt?

NF: Néhány éve már előadtuk együtt. Én még a látszatát is mindig el akartam kerülni annak, hogy „a híres papa színpadra segíti a gyerekét”, de néha végül is élvezetes együtt zenélni.

MN: Énekelsz magyar népdalokat is?

NF: Nem, a hagyományos, autentikus módon nem, mert nem ezen nőttem föl, bár persze sokat hallottam. A család specialitása a népzene és a műzene találkozása Bartókban, Kodályban. És mivel, még ha nem is olyan jól, de beszélek magyarul, és közel vagyok a magyar zenekultúrához, érzem a népdalok erejét, energiáját.

MN: Kétnemzetiségű vagy. Melyikkel azonosulsz inkább?

NF: Valószínűleg inkább otthon érzem magam Hollandiában, hiszen ott nőttem föl, ott élek, a barátaim hollandok, és szinte már az egész családom elhagyta Magyarországot, tehát nyilván a holland identitás az erősebb. De félig magyar vagyok, a gyerekkori magyarországi élményeim nagyon erősek, és mindkét kultúra bennem van.

MN: És milyen zenét hallgatsz?

NF: Klasszikus zenét nagyon keveset. Talán leginkább az olyan, „műfajközi” zenét szeretem, ami meglepő és nem besorolható; szeretem, amikor az emberek kísérleteznek. Nem annyira a tiszta műfajokat, hanem amikor a műfajok hatnak egymásra. Amikor a legfurcsább dolgok jönnek össze, és működik! A klasszikus énekesek mind nagyon szépen, csiszoltan énekelnek, de rám leginkább olyan énekesek hatnak, akik mernek igazán nyersnek, akár csúnyának hangzani.

MN: Nagybátyád, Fischer Ádám is erről beszélt nemrégen Wagner kapcsán – legyél csúnya, ha az kell…

NF: Például Lotte Lenya vagy Björk, olykor szinte fáj, ahogyan énekelnek, de az nagyon igazi. Persze a klasszikus énekesek között is vannak, akik merik a határokat feszegetni, Cathy Berberian vagy Dawn Upshaw.

MN: Most már neked írnak darabokat. Kicsoda Osvaldo Golijov, akinek Ayre című darabját énekled? Nagyon érdekes zene, kicsit folk, kicsit zsidó.

NF: Egy Bostonban élő, nagyszerű argentin zeneszerző. Szeretem a zsidó zenét, amelyben olyan hasonlíthatatlanul ötvöződik a fájdalom, a könnyedség és a humor. Egyébként leginkább kortárs zenét énekelek, mert egyrészt nagyon érdekel, hogy mit írnak ma az emberek, másrészt ebben érzem magam a legszabadabbnak. Jobban szeretem, ha a közönségnek fogalma sincs, mit fog hallani, mint amikor úgy jönnek el, hogy pontosan tudják, hogyan „kell” valaminek megszólalnia. A kortárs zenében kreatívabb tudok lenni.