Lemez

Hiányzó apokalipszis

Tool: Fear Inoculum

  • Harci Andor
  • 2019. november 10.

Zene

Nem hittük, hogy megjelenik. A rajongótábor a közösségi oldalakon keserűen röhögte körbe az összes, megjelenésről szóló hírt. „Hamarosan?” „Hogyne, talán majd száz év múlva!” „Augusztusban?” „És melyik év augusztusában?”

A 10 000 Days című 2006-os album óta eltelt tizenhárom év épp elég volt, hogy a szarkazmussal leplezett, szorongó várakozás közben egyre nagyobb elvárások fogalmazódjanak meg a Tool új lemezével kapcsolatosan. Nos, a Fear Inoculumról röviden elmondhatjuk, hogy megfelelt a várakozásoknak. De ennél azért bonyolultabb a képlet.

A Los Angeles-i négyesről érdemes megjegyezni, hogy 1989-es megalakulásuk óta olyan dalokat írnak, amelyek a ritmika, a dinamika, de még a hossz tekintetében sem sorolhatók a „könnyen emészthető” kategóriába, mégis valami különös oknál fogva mainstreamléptékben is széles tömegeket tudnak megigézni.

De az sem mindennapi, hogy egy zenekar az anális erőszakról szóló dalszöveggel kerüljön fel a Billboard listára (Stinkfist, 1996), no meg a Grammy-díjátadón sem a sátánnak szoktak köszönetet mondani. És abban is biztosak lehetünk, hogy rajtuk kívül bármelyik zenekar elvérzett volna, ha az új lemezük megjelenése előtt hamis albumcímmel és dallistával hülyítik rajongóikat, ahogy azt a 2001-es Lateralus című album megjelenése előtt tették. A Tool nemcsak megússza az efféle botrányos húzásokat, de azok egytől egyig tovább növelik a nimbuszát.

Roskilde fesztivál 2006

Roskilde fesztivál 2006

Fotó: Wikimedia

 

A titok nyitja lehet, hogy az első, még a grunge-ból táplálkozó lemezeik (Undertow, 1993; Ænima, 1997) után az említett Lateralusszal magukévá tettek egy teljesen összetéveszthetetlen zenei univerzumot. Adam Jones gitáros és Justin Chancellor basszusgitáros egymást kiegészítő, egymásra épülő szólamai épp annyira jellegzetesek, mint a keleti zenei hagyomány poliritmiáját mesteri eleganciával tálaló Danny Carey dobjátéka, a frontember Maynard James Keenan néhol fojtott, sziszegő, máshol dühtől feszülő hangjáról nem is beszélve.

Most ez az univerzum jelenik meg tökéletesre csiszolva a Fear Inoculum hat középtempós, eposzi terjedelmű – egyenként 10–15 perces – szerzeményében is, amelyekhez a digitális kiadásokban még tartozik négy rövidebb, elektronikus-ambientes intermezzo.

false

 

Fotó: pinterest

 

Nehéz szavakkal kifejezni az élményt, a legjobb, ha egy elsötétített szobában hallgatjuk meg a lemezt egyszer, kétszer, háromszor, majd hagyjuk, hogy előbújjanak az apró, árnyalatnyi különbségek, például két azonosnak tűnő gitárszólam közt, hogy gyönyörködjünk az elegáns hangszeres megoldásokat, a kifogástalan ritmusszekciót hallva. Ilyenkor válik érthetővé Keenan azon nyilatkozata is, mely szerint a lemez nagyja már nyolc éve kész volt, és kizárólag a maximalizmus inkább bénító, mint termékeny hatása miatt ültek rajta ennyi ideig.

Két dalt külön is érdemes kiemelni. Az Invincible című számot azért, mert főhőse egy olyan harcos, aki a modern világ kihívásainak is igyekszik megfelelni, és akiről pont a Tool juthat az eszünkbe, pontosabban az, hogy mennyire tud releváns lenni az a zenekar, amelyik közel másfél évtizedig nem adott ki semmit. A 7/8-os ritmusra épülő 7empest című dalról pedig nem túlzás kijelenteni, hogy a Tool munkásságának megkoronázása, az opus magnum.

A közel 16 perces művet felfoghatjuk az előző négy lemez egymástól eltérő, azonnal felismerhető hangzása és stílusa előtti tisztelgésnek: az Undertow keményebb hangulatát behozó felvezetés után a gitár az Ænima pszichedéliáját idézi, majd az utolsó két lemez ritmikai bravúrjaiból kibontakozik Keenan hét szótagos mantrája, újabb jelentésárnyalattal terhelve a címben is megidézett hetes számot. Chancellor kivételesen a háttérben marad, és „basszusdallamok” helyett csak kiszolgálja Adam Jones minden eddigit felülmúló gitárjátékát.

Mégsem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Eddig egyetlen albumon sem volt ilyen mértékű visszanyúlás a régi motívumok, riffek, esetenként komplett struktúrák felé. Minden dalban visszaköszön valami a korábbi lemezekről, egyik sem tud igazán megdöbbentően, frissen megszólalni. Az említett 7empestet leszámítva hiányoznak az új távlatokat nyitó dalok, amilyen például a Lateralus címadója volt, vagy a Rosetta Stoned című szám a 2006-os, utolsó lemezen.

Hiába a klímakatasztrófa szélére sodródó emberiséggel foglalkozó Descending, hiányzik nagyon a Tool korábbi világvége-hangulata. És ezen a zenekar védjegyének tekinthető, bizarr instrumentális betétek sem segítenek, pedig még a zajzenék atyaúristenét, a japán Merzbow-t is felkérték némi közreműködésre. A kimagasló mastering ellenére a Fear Inoculum nem lesz annyira emlékezetes, mint amilyenek a diszkográfia korábbi darabjai voltak. Mégis reménykedjünk, hogy lesz folytatás, és nem kell rá 2032-ig várni.

Tool Dissectional/Volcano/RCA, 2019

Neked ajánljuk